Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
1982. szeptember 25., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Megnyitó Koszta Rozália békéscsabai kiállításán* Kedves Vendégeink! Kedves Barátaink! A Békés megyei szakszervezeti hetek keretében azt a művészt köszöntjük, annak a művésznek a képeiben gyönyörködünk, aki már 1972- ben (éppen 10 éve) a Szak- szervezetek Megyei Tanácsának nívódíjasa lett. A nívódíj szólt Koszta Rozáliának, a festőnek, szólt a közművelődési embernek, szólt az elkötelezett művésznek, szólt „homogén és közérthető” művészetének: egyszóval annak, akit megért, értékel, üzenetét átéli és magáévá teszi a Viharsarok egyszerű embere, akiket nem tanítottak műtörténészek arra, hogy mit kell látnia a képen, de ösztönösen, egyszerű és tiszta világukból hozott érzelmeikkel felfogják a mondanivalót. Olyan művészt köszöntünk, akinek életútja, egész emberi és művészi fejlődése eltéphetetlenül fonódik össze új világunk születésével, fejlődésével, ellentmondásaival. .Koszta Rozália együtt indult annyi más tehetséges fiatal társával a Derkovits kollégiumból, hogy „mesterei segítségével” láthassa másképp a világot, de ábrázolni mindig öntörvénye, belső meggyőződése szerint tette. Tehetsége, sorsa Le- ningrádba viszi. Sorsában beteljesül, megvalósul vagy megismétlődik Ady sorsa. Ó a Szajna-parti városból vágyódik haza, Koszta Rozália a „fehér éjszakák” városát hiszi és tudja maga mögött, hogy együtt vallhassa sok-sok művésztársával: „hazám * Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 1982. szeptember 15-én. egy van”. „A föl-földobott kő” szimbóluma — de jó is — hogy sok művészünk hitvallásává válik. Koszta Rozália egész munkásságával a szűkebb pátriához, Békés megyéhez, Gyulához kötődik. Tiszteletre méltó elkötelezettség! Hűség az egyszerű emberekhez, hűség a földhöz, ahhoz a tájhoz, amelyen kucsmás és fejkendős férfiak és nők élték nehéz életüket, mindig bízva egy szebb, emberibb jövőben. Azokban a vakító, fehér falú, földszagú tanyákban, amit a művésznő oly sokszor megfestett. A festő mögött gazdag életút áll. Rengeteg festmény, grafika, rajz! A tárlatlátogató most 44 alkotásban gyönyörködhet, az utolsó tíz év termésében. Csak sejtheti, megérezheti, hogy milyen élmény indította az alkotást, csak sejtheti, hogy egy-egy kép születését menynyi vajúdás, • gyötrelem előzi meg! Nincs ott a teremtés pillanatában, de részese lehet kiállításokon egy-egy művész alkotásának, elgondolkozhat a művész világán, témáján. Milyen is Koszta Rozália világa? Milyennek látja a táj és az ember, ember és ember viszonyát, milyennek lát bennünket, mire tanít? Kiállításairól soha nem hiányoznak azok a képek, amelyeknek témáját új világunk korszakos fordulói adják, s ezek a képek egy elkötelezett, s magatartásában is ezt bizonyító művész vallomásai. A „Nemzedékek” témakör két képe a diplomamunka, a Földosztás alakjait juttatja eszünkbe. A szüleiről készült festményeket, portrékat csak megható- dottsággal nézheti az érdeklődő. Az „Anyám”, a „Kettős portré” láttán akaratlanul idéződnek fel bennünk egyszerű külsejű, tiszta szellemű őseink, a gyökerek, ahonnan vétettünk, nagyon sokan úgy, hogy végigéljük a József Attila-i „Kései sirató” gyötrelmesen nagy ívét: a gyermekkor anyaportréját, az elveszett, a csak mozdulatokban továbbélő édesanyát. Az érett művész is emberi indíttatásból talál lelki kapcsolatot a zeneszerző, népdalgyűjtő Bartókkal: utánozhatatlan emlékezés a Bartók-sorozat arra a művészre, akinek hitvallása ugyanúgy a „tiszta forrás” volt. Táj és ember elválaszthatatlan útitárs a történelem folyamán. A természet ihletője, folytonos táplálója a művész érzésvilágának. Koszta Rozália nem tájképfestő, a táj humanizmusának, közvetlen környezetéről vallott felfogásának eszköze. Akkor is igaz ez az állítás, ha kárpátaljai élményei kerülnek a szigorú anyagra, vagy ha a békési táj jellegzetes darabját: a búzatáblát festi, vagy ha a rózsaszín-fehér árnyalatú gesztenyévi rágok előtt kell megállnia a tárlatlátogatónak. Örök emberi téma marad a természet: a születés, a tavasz, a lángolás a nyár, az élet összegzése; az ősz, a számvetés készítése, majd az elmúlás, a tél. Koszta Rozália művészetében e téma is emberi alakokban sűrűsödik. A természet és ember metamorfózisa egyéni látásmódra, utánozhatatlan képalkotó tehetségre vall. Portréinak szuggesztivitá- sa azt hiszem, mindenkit elgondolkodtat, gyönyörködtet. Mélységes realitás, az ember iránti tisztelet sugárzik e képekről akkor is, ha kucsmás férfit, ha fejkendős asszonyt, ha bájos gyermeket, vagy kamasz fiút ábrázol. Koszta Rozália számára Gyula nem csak az alkotó munka nyugalmát jelentette és jelenti.' „Én itt találkoztam azokkal az emberekkel, akik arra késztettek, hogy megfessem őket, mert mindig is az arcokat szerettem, kerestem rajtuk a jeleket, melyeket a sors, a szenvedés, és a gyengédség vésett beléjük” — vallja magáról. Való igaz! Koszta Rozália Gyulát szereti. Öt viszont nagyon sokan. Ismerősként köszöntik Vásárhelyen, kiállításai révén megismerhette a főváros, hogy a vidék, de nem a provincia művészetét láttassa meg a fővárosi érdeklődőkkel. Barátként köszöntik Békéscsabán, a megye minden településén, mert művészetével közművelődésünk, munkásművelődésünk nagy segítője. Koszta Rozália közösségi ember, közösségteremtő ember, s tárlatainak ezért van nagy közönsége. Boldog lehet az a művész, akit ilyen féltő szeretet vesz körül. Ez a megbecsülés vezette a rendezőket is, . amikor a szakszervezeti hetek keretében — tisztelve Koszta Rozália művészetét — a Munkácsy Mihály Múzeummal együtt megrendezték ezt a kiállítást. Tiszta, szép színeiről, sajátosan kialakított festői nyelvezetéről — minden szónál ékesebben beszél — maga az alkotás. Kérem kedves vendégeinket, barátainkat, gyönyörködjünk együtt a, kiállított képekben. Hiszem és remélem, bővül ismeretünk, gazdagodik lelkünk; az a közösség, az a művész, aki egymásra talált. Dr. Szűcs Alajosné Kitekintés Folyóiratokat általában havonta olvas az ember, tehát mindig frissiben. így is kialakul egy kép mindegyikről, mert a tartós jóra éppúgy oda kell figyelni, mint a gyengülő színvonalra, vagy az ingadozásra. Egy-egy újabb számmal csak össze- geződik ez a hatás. Az ingadozásra könnyű mentséget találni, s megint csak általában, ezt: a legjobb hetilapok sem mindig egyformán jók, izgalmasak. Vagyis nehéz a jót szériában produkálni. De hát ez gyönge vigasz, és a haszna is kevés. Ha a véletlen úgy hozza, hogy utólag, egyszerre több számban mélyedünk el, még inkább érzékelhetők -ezek az értékkategóriák. Bár az egyéni ízlés mindenkit befolyásol, s mint ilyen, tekinthető véletlennek, de semmiképp sem az, ha sokak véleménye azonos, mint a szépirodalmi, szociográfiai és művészeti profilú Forrás esetében, hogy évek óta tartja az egyenletesen jó színvonalat. Az is ismert, hogy olvasói szemében már régen nem vidéki lap, csak a műhelye kecskeméti, a szerkesztés az országban gondolkozik. Még a helyi, vagy tájjellegű írásokkal is, akár problémáik, akár érdekességük okán. Most, legutóbb a három nyári példányt vettem elő, és nem átfutottam vagy böngésztem, hanem — ha olvasási rangsort állítva is föl az írások között, egy-egy számon belül — végigolvastam. És ez már önmagában is sokat mond a mai világban, amikor a kevés időt nem akármire pazarolja az ember, s csak a figyelmet lekötő csábításnak enged. Az elmélyedéshez, együttgondolkodáshoz ennél is több kell: az adott témáról újat és többet mondani,' mint eddig, hogy szélesebben táruljon föl. A különleges meg különösen az legyen. Olyan, mint a júniusi számban Laczkó Andrástól Az életműyészet, avagy: „Krammer Józsi vagyok Bácskából” című írás. Az öreg mérlegkészítő — mellesleg félszáz márkás kép, Vaszary, Rippl-Rónai, Derkovits stb. tulajdonosa — mintha egy Rejtő-könyvből lépne elő. Viharos fiatalságának színhelye szinte egész Európa, sőt Afrika is. Énekelte a Daru madárt a bécsi Práterben, majd Berlinbe gyalogolt. Könyvet ajánlott Alpár Gittának, s volt reklámembere az UFA filmgyárnak. Párizsban a jeges Szajnán úszóversenyen indul, s melegebb éghajlatra légionistaként igyekszik. S ott sem elveszett ember. És míg újra visszatér Bajára, annyi helyen és olyan kalandok részese, amennyi és amilyen csak az életben fordulhat elő, mert nincs szerző, aki azt mind kitalált történetben meg merné írni. Amerigo Tóttal, azaz Tóth Imrével, az Olaszországban élő, világhírű magyar szobrásszal legutóbbi itthonléte és kiállítása alkalmával beszélgetett kétszer is Sümegi György. Az interjú szövege a júliusi számban található. Tot az idők folyamán fogalommá vált dessaui Bauhaus- ösztöndíjas hallgatójaként indul 1930-ban, hírnevét a római Termini pályaudvar homlokzati frízével szerzi meg, két évtized múlva. A világhírt pedig nyugat-európai és amerikai kiállításával és pályázatnyertes műveivel. A beszélgetésnek nincs üresjárata, a lényeges kérdésekre adott válaszokból az egész sikeres, de gondolati és formai vívódásokkal terhes életút kibontakozik, s egyben a szobrászat jelene és jövője a sokoldalú művész szemszögéből. A beszélgetés nem hosz- szú, mégis rengeteg információt nyújt, a feltett kérdések széles körű tárgyismeretet mutatnak, a válaszok köz- érthetőek és őszinték. A témában alig. jártas olvasó is belemélyedhet, mert nem vezeti félre semmiféle ködös szakzsargon. Nincs is rá szükség, mert a művész nem akarja elrejteni a gondolatait. Egyenesen beszél. Az augusztusi számból Kő- váry E. Péter novelláját, A telefonrongálót emelem ki. Gyors sodrású, lüktető próza, olyan, mint maga az élet, teli drámaisággal. Az öt másfél oldalnyi jelenet egy fiatal férfi — férj és apa — teljes emberi tragédiáját tükrözi. Abszurdnak ható, de mégis nagyon valóságos módon azt, hogy hova lehet jutni, miért és hogyan? A csőd felé vezető úton ok válik okozattá és viszont, és nincs megállás egészen a gumibotját lecsatoló rendőrig. Az alig több mint hétoldalas írás egy egész regény sűrítménye, spontánnak ható, de persze nagyon is tudatos művészi megformálásban. S aki csak egy kicsit is tisztában van a műhelytitkokkal, ezt külön is értékeli. Ez a három kiragadott példa csak ízelítő, édeskevés annak bizonyítására, hogy miért jó és érdekes folyóirat a Forrás. Ehhez hosszabb elemző tanulmányra lenne szükség; számba venni és értékelni egy nagyobb időszak szépirodalmi anyagát, téma és tudományos mérce szerint bírálni mind a valóságfeltáró, mind a művészetekkel foglalkozó írásokat. Tárgyalni az olyan, közvéleményt érdeklő és formáló kérdések fölvetését, mint például: őstörténeti kutatás. És így tovább, De mivel erre itt nincs mód, márad a mostani konklúzió: a Forrásra kitekinteni, olvasni,, erre, Békésben is hasznos dolog. Vass Márta Szavak, szavak No, méreg, hass tehát! Pajtás, miért emészt a búbánat? Jó ez neked? Nem hiszem, hogy ne tudnál változtatni a sorsodon. Bocsáss meg, de ilyen nyámnyila alakkal, mint te, még sose találkoztam. Megvadult darazsaktól zsongó medve módjára téped a körtáncot. Hónapok, évek múlnak el feletted, és sose fogysz ki a sirámokból. Vigyázz, észre se veszed, s elszalad az életed is, nem lesz alkalmad panaszra. Tugom, érzékeny vagy. Finom antennákkal veszed a virág ingereit, felerősödik benned a zaj, kusza lesz a kép, elvész a messzeség. Bőrödön érzed, húsod marja a világ rosszabbik fele. Ám az ég szerelmére, vedd már észre: jó oldala is van ennek a világnak! Kiszűröd a szomorúságot, szinte vonzódsz felé. Betegesen mormolod a magad igazát. Az elfecsérelt lehetőségek siratója lettél. Csakhogy az élet is csupa fecsérlés. Sejtek milliói pusztulnak semmibe, amíg megfogan egy új. Szerencse, vakvéletlen, és még talán a csillagok ilyetén állása is kellett, hogy megszülethess. Nem akármilyen adomány! Tessék élni az alkalommal, ez valóban vissza nem térő. Veled, vagy nélküled, a világ úgy is előre halad. Vedd megtiszteltetésnek, hogy az idő egy röpke villanásában öntudatot nyer benned a kósza anyag. Tettekkel, önmagához méltó, szép emberi munkával hálálhatod csak meg, hogy rád gondolt a sors, amikor születni, élni küldött erre a bolygóra. Kell néha elemezni, összegezni a múltat, tanulni tőle, vagy éppen leszámolni vele. Végy bátorságot, hogy elmerülj a terpeszkedő időfolyamban, és fölmérd önmagad. Nézz a messziségbe, vonuló madarakra, széttört falevélre. Csillagok üzenetéből hallgasd csodaszép voltodat. Még ha fáj is, kell elemezni. Mire vitted életed értelmesebb felében? Magadra maradtál! Te vagy a hibás, hisz konokul ragaszkodtál álmaidhoz. Miért éppen neked sikerült volna háborítatlan szigetet varázsolni önmagad köré? öreg harcos hátország nélkül kell megvívnod a csatád. Ám dán „barátod”, Hamlet királyfi példáját idézve, mondd már ki végre a tettekre sarkalló bűvös szót: No, méreg, hass tehát! Meghalnod majd úgy is egymagádnak kell. Andódy Tibor Koszta Rozália: Erika
