Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
1982. szeptember 25., szombat „Csak ülünk és beszélünk...” a közművelődési dfjas Miklya lenénél Vitray Tamás egy régebbi, országos hírű műsora jut eszembe Miklya Jenő hivatali szobájában, a szeghalmi helytörténeti gyűjtemény szomszédságában berendezett egykori kántorházban. Az is lehet, nem kántoriak volt ez, hanem valami más rendeltetésű épület a szintén egykori egyházi magtár mellett. Ez a magtár ma a múzeum, a mi tájunkra eső Sárrét egyik büszkesége. \ Nem túlzás: valóban a Büszkesége Szeghalomnak is; a megyének is, mondják, a teljes elismerés sem várat magára sokáig, és kebelébe fogadja a megyei múzeumi szervezet. Miklya Jenő a megmondhatója, mennyi kitartás, akarat, meg nem értés, akadályoztatás van ebben a múzeumban. Hogy miféle jó példája annak, miszerint a jó törekvések azért mégis diadalmaskodnak, mert mindig akad egy-két olyan prominens ember, aki előítéletektől mentesen áll az újat akarók mellé, és megérteti másokkal is, hogy ami közérdek, az csak jó lehet. A Vitray-műsort említettem. Annak a címét forgatom át magamban úgy, hogy „csak ülünk és beszélünk” itt, ebben a hivatalinak egyáltalán nem hivatali szobában, öreg, de valamiről nevezetes bútorok között. Beszélünk az elmúlt évekről, lapozzuk a hatvanas évekre visszanyúló újságcikk-gyűj-' teményt, melyek mind egytől egyig arról írnak, lesz-e Szeghalmon közgyűjtemény? Kap-e fedelet, házat az évtizedek óta gyűjtött népraj- zi-régészeti-irodalmi anyag; méltó helyre kerül-e az a sok tárgyi emlék, mely ékesen szólva mondja el értőknek (és én azt hiszem, a „nem értőknek” is) ennek a tájnak a múltját, bizony küzdelmes életét. Szeghalmy Gyulának, a századelő neves szeghalmi tanítójának üveges szekrénye áll Miklya Jenő íróasztala mögött. Az egyik polcon új szerzemény (még ő sem telt be a látásával): egy XIX. századi olajportré, festője Szakái Albert (a gyulai Szakálok családjából), s akit ábrázol, a fakeret hátlapjára írva: „Gyulafehérvári Kiss Vitéz Juliánná 27 éves korában”. Szép tekintetű, tiszta női arc, ahogy átnéz egy évszázadon, megértem, hogy a gyűjtemény vezetője, házigazdám és vendéglátóm még nem helyezte máshová. Oldalt dobozok dobozok hátán (a raktározási gond élő példái). Feliratok: „A Péter András Gimnázium iratai”, „Patai Gyula levelei, levelezőlap-gyűjteménye”. Ki volt ez a Patai Gyula? — A szeghalmi direktórium elnökének a fia, világjáró nyomdász, a baloldali mozgalmak nevezetes alakja. A nyomdatörténeti anyag, ami tőle származik, a megyei levéltárban található. Meg kell írni az életét. Még mindig nem arról beszélünk, amiért tulajdonképpen Miklya Jenő vendégvárását kértem; még mindig újabb és újabb kincseket hoz elő fiókjaiból, dobozaiból, polcairól. Kezembe vehetem Bem apó pénznyomó kliséjét, mellyel amolyan háromszor öt centis papírpénzeket nyomtak egykoron, a tábornok táborában. „Két ezüst krajtzár”, „Tíz ezüst krajtzár” rajtuk a felirat, és hitelesítőnek Bem aláírása. — A ladányi Merán-kas- tély kútjából került elő. Menekülő honvédtisztek dobhatták oda 1849-ben, Világos után. Ha hozzátesszük, hogy Petőfi Mezőberényből indult utolsó útjára Bem táborába, akkor a képzeletbeli kör még szorosabbra zárul, hogy miért is nagy érték ez a 133 gyes rézlapocska ... A hivatalos szoba egyik oldalában nagy, kerek asztal. Barokkos lábai vaskosak és mégis könnyedek. Az asztalon régi terítő, a régi térítőn a vendégköszöntő feketekávés poharak mellett nagy iratcsomó. Miklya Jenő könyve Dapsi Gizelláról, a költőnő „Nil”-ről, ahogyan versei élére írta. Dapsi Gizella és Szeghalom elválaszthatatlan egymástól. Jövőre lesz születésének száspdik évfordulója, a Bibliotheca Bekesiensis-sorozatban jelenik meg a kis kötet. Nagy munka volt? — Ha azt tekintem, hogy 1965-ben kezdtem gyűjteni a Dapsi-anyagot, és szinte a nulláról indultam, akkor igen nagy munka volt. Ha viszont azt, hogy a szó valamilyen elvontabb értelmében az, amit csinálok, nekem nem munka, hanem az életformám, szenvedélyem, akkor örömömre szolgált minden óra, amit vele töltöttem. Igen, a könyv készen van, és hitem szerint hű képet ad a költőasszonyról, aki Ady Endre, Gyóni Géza és mások barátságát is magáénak tudhatta. Tudom Miklya Jenőről, hogy a Dapsi-kpnyv megírása most már több is, mint másfél évtizede álma és határozott célja volt. És, hogy a dolgok olyan szépen ösz- szeigazodnak néha, az sem rossz érzés. A könyv elkészült, nyomdába indul, szerzőjét pedig nagy elismerés érte. István király napján, a kenyér és az alkotmány ünnepén átvehette a megyei tanács közművelődési díját. Magas kitüntetés, kevesen kapják. Miklya Jenő egy közöttük. Másnap vagy harmadnap leültél önmagaddal, és végiggondoltad, miért is kaptam ezt a díjat? Mire jutottál? — Hogy én mit gondolok, az nyilván a dolognak csak az egyik oldala. Lehet, hogy mások másképpen látják, de amit én és amit mások látnak, egyetlen pontban találkoztak. És ez a pont »a köz- művelődési díj, az, hogy érdemesnek találtattam rá. Ha ragaszkodsz hozzá, elmondom hát, amire én jutottam. Bennem és körülöttem nem „szép színes szókulissza” az, hogy „már gyerekkoromban” azt láttam: a közösségért élni semmi mással nem hasonlítható életforma. Az apám tanító volt, gyermekkoromat Gerendáson éltem. Láttam, hogy az iskolai tanítás után előadásokat tart, háziipari tanfolyamokat szervez, méhészetre tanítja az embereket. Amikor Csabára kerültem gimnáziumba, a nagynéném Aurora-estekre vitt. Én azt hiszem, Bartókot is hallottam játszani, és Basilides Máriát énekelni. A gimnázium után a miskolci tanítóképző következett, és egy felejthetetlen tanárom, Lajos Árpád. Ö vezetett el a népi írókhoz, Szabó Pálhoz, Veres Péterhez, Darvashoz. Az önképzököri élethez, melynek légkörét, hangulatát, személyiségformáló hatását ma is hiányolom a középiskolákból. De állítsuk meg a „curriculum vitae”-t, minek sorolni tovább? Tegyem helyette én, röviden. Miskolc után, a képzőből csanádapácára került tanítónak. Csinálta a Szabad Föld Téli Estéket (írjuk nagybetűvel, megérdemli!), az EPOSZ helyi vezetője lett, énekkart szervezett. Aztán valaki úgy gondolta: a sikeres fiatal tanítót jobb lenne máshová helyezni. (Ismert szituáció...) El is .került a Pilisbe, Kesztölcre, ahol azzal folytatta, amit Apácán csinált. Plusz hozzá, hogy szlovák nemzetiségű község lévén, szlovák kultúrcsopor- tokat is szervezett. A szíve mégis hazahúzta. Erre a szeretnivaló, sokszor mégis szidott békési tájra. Üjra Apáca, aztán tanyai iskola Kis- apácán (mi van most benne?!), ahol olyan színjátszókört szervezett a tanyasi fiatalokból, hogy Pusztaföldvárra, Gerendásra, és be, Apácára jártak Moliére-t játszani, meg Kisfaludyt is többek között. Jött utána Gyularemete, a gyermekotthon. Rettentő nehéz, próbáló szolgálat. Végül 1962-ben Szeghalom-Halaspuszta. De igazán szeghalmi (tehát ottan lakó) csak évek múlva lett. Már a gyűjtemény nagytermét járjuk, ahol kiállítást csináltak a meglevő Sinka- és Szeghalmy-kiállítás mellé, amelyben bemutatják a kis múzeum legfontosabb anyagait. Falat és helyet kapott itt a neves szeghalmi tanár, költő és irodalomtudós, Fülöp Károly, dr. Nuss- baum Károly, a szeghalmi „szegények orvosa”, akinek felesége Léda unokatestvére volt, és aki a szeghalmi közélet jeles alakja a század első felében; Dapsi Gizella és férje, Rozsnyai Kálmán is itt várja a látogatókat... És mi még? Mi tartozik még Miklya munkásságához? Megegyezünk, hogy elég ennyi írnivaló, róla. Még „ülünk és beszélünk” tovább, és közben úgy rohad az idő. önmagunkban is és odakint, idebent, ahol szép, tiszta szemekkel néz ránk Kiss Vitéz Juliánná 27 éves korában... Sass Ervin-|?l jlllllkflTcl Ha nincs, csinálunk! Mttvház a „Lencsésin” A feleimben megfogalmazódott gondolat vezérelte a békéscsabai Lencsési úti, tavaly megnyílt általános iskola vezetőit és pedagógusait, amikor a sok ezer itt élő család közművelődésére gondoltak. így lett amolyan „kettős hasznosítású” a Szabó Pál téri általános iskola, a „szomszédvár”, a József Attila téri segítségével. A lakótelepi alkalmi művelődési ház tehát most második évadját nyitja, amelynek programjában mindenki megtalálhatja a számára kedvezőt, vonzót. Angol és német nyelvtan- folyamot szeretnének indítani, a tavalyi után most haladóknak. A szabás-varrás tanfolyam október 11-én este fél 6 órára várja először a jelentkezőket. Felnőtteknek és középiskolás korú fiataloknak képzőművészszakkört is szeretnének szervezni. Hétfőn és csütörtökön este 6 órától várja a női torna az érdeklődőket, első alkalommal október 4-én. De nem feledkeztek meg a kismamák testedzéséről sem, számukra az első foglalkozás szintén októberben, de 12-én este 6 órakor lesz. S még egy sportprogram: a sakk és a pingpong kedvelőinek hétfőnként és csütörtökönként este lesz nyitva az iskola. Az első osztályosoknak balettiskolát is nyitnak. Az évnyitó szeptember 24-én délután 4 órakor lesz. A nagy népszerűségre való tekintettel folytatják a „lakótelepi mozi”-t. Szombatonként délelőtt a gyermekeknek tarta- nafc matiné előadásokat, hétfő esténként pedig a felnőtt közönségnek filmsikerekből van vetítés az emeleti folyosón. S végezetül két program. Szeptember 23-án, csütörtökön délután Pécsi Ildikó zenés-verses műsorára invitálták a gyerekeket. A hónap utolsó napjának délutánján, 5 órakor az Állami Bábszínház lesz a vendég Bohóc rókák és egyéb mókák című mulatságos műsorával. (ni) Dél-alföldi paletta A Dél-alföldi Néptánctanács a Kodály-centenárium tiszteletére rendezi meg három megye — Bács-Kiskun, Csongrád és Békés — gyermektáncegyütteseinek bemutatósorozatát. Az első eseményre, Dél-alföldi paletta címmel, ma, szeptember 25- én, délután 4 órai kezdettel a békéscsabai Kulich Gyula Ifjúsági és Űttörőházban kerül sor. A közreműködő együttesek között ott lesz a békéscsabai Rábay - tánc- együttes, a hódmezővásárhelyi Ságvári iskola néptánc- csoportja, a kalocsai ÉZI néptáncegyüttese és a szarvasi művelődési központ gyer- mektánccsoportja. A bemutató után a gyermek-nép- táncegyüttesek részvételével a nézők táncházon vehetnek részt. (B. S. E.) Víztoronyból kútmúzeum (Tudósítónktól) Orosháza már régen kinőtte két egykori víztornyát, helyettük újakat kellett építeni, a régieket üzemen kívül helyezték. Közülük az egyik már régen megérett a lebontásra, de a másik — a Könd utcai — olyan szép küllemű és jó állagú építmény, hogy szinte kínálja magát a megmentésre. A Hazafias Népfront III. körzeti bizottságában felfigyeltek az üresen álló víztoronyra, és az év elején felkeresték a városi tanács végrehajtó bizottságát. Kérték az építmény átadását részükre, melyben — stílszerűen — vízműtörténeti állandó kiállítást rendeznének be „Ásott kúttól a víztoronyig” címmel. Az ötlet megértésre talált, és a körzeti bizottság megkapta a víztornyot. Néhány hónap óta öttagú csoport kutatja a város területén eddig létezett és jelenleg is megtalálható kúttípusok történetét. Az adatgyűjtés befejeződött, és hamarosan hozzákezdenek a kútmúzeum berendezéséhez. Kiss Horváth Sándorné A leendő múzeum MOZI Jobb ma egy nő, mint tegnap három Először azt próbálgattam, hogy honnan is találták ki magyar filmátkeresztelőink ezt a címet? Esetleg abból, aminek értelme is van, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”? A filmet végignézve aztán kivilágosodott a kisablak, és rájöttem, hogy a címátkeresz- telőknek eszükbe sem jutott az a túzokos dolog, hanem egyszerűen azt aposztrofálták, hogy egy Jérome-féle kisembernek (képünk), örökös palinak, a „felső tízezerbe” kapaszkodó kis senkinek bizony jobb ma egy biztos nő, aki odavan érte, mint az a régi három, aki közül egy a felesége volt, kettő pedig — hogy is mondjam? — luxuscica. Persze Francois Leterrier filmjéből azonnal kiderült, hogy ezek a luxuscicák — no, és általában a luxuscicák — nagyon is vadak, úgymond rámenősek, és erkölcsi érzékük azért nincs, mert. sosem volt nekik. Miután így megegyeztem magammal, hogy most olyan mozit látok, ami sem szavakban, sem képekben nem kendőzi a valóságot; amibe „bepillantást” nyerhetünk, mi szegény halandók, a francia mondénvilág életébe, ahol — csakúgy, mint má- sabb mondén (finomabban: bohém) körökben — feketemisékbe torkolló estélyeken és ágyakban sok minden dől el a nőkön kívül is; nos, amikor megegyeztem önmagámmal, hogy végignézem ezt a mozit (persze hogy végig, hiszen írnom kell róla), azt kezdtem várni, lesz-e egy is, aki elmegy? Mármint a moziból, ahol manap-( ság már egészen természetes, hogy akinek olyanja van, az felkel és kimegy. Nem hiszik el; senki sem kelt fel, és senki sem ment ki! Pedig azonkívül, hogy nevén nevezték a dolgokat, hogy pompás luxuscicák vetkőztek, és fejtették ki tréfásvaskos véleményüket a bekövetkezett dolgok minőségéről, bizony ebben a filmben nem sok történt. Hacsak annyi nem, hogy „jobb ma egy nő, mint tegnap három”. Meg kell azonban hagyni, hogy mindezt a mesterség teljes arzenáljának birtokában tették, és most ne tessék félreérteni. A filmes mesterség teljes arzenáljáról beszéltem, arról a profi színvonalú (miért is kell ezt annyiszor leírni?!) felvezetésről és tálalásról, amitől hosszú percekig kikapcsol az ember, és átadja magát annak, amit lát. Hogyan csinálják? Hogyan jön össze, hogy a nyilvánvaló papírfigurák mégis élnek, és — bocsássák meg nekem, ha kimondom — nem attól, hogy a szép színésznők meztelenre Vetkőznek. Hogy ami ilyesmi itt bájos, aranyos marhaság, az egyes, hazai „művészfilmekben” otromba, ízléstelen, csinált? Ugye, milyen messzire lehet jutni, ha az ember egy különösképpen nem dicsérhető (de le sem tolható!) kommersz mozit lát, és a mesterségbeli tudás, a tehetség dolgain kezd tépelődni? Lehet, hogy Gérard Lau- zier „A patkány futása” című regénye sokkal jobb, mint a film, ami belőle készült. Erről nem nyilatkozhatok, mert a regényt nem ismerem. Három-négy kitűnő színész és egy ügyes rendező viszont mozit csinált belőle, amit azonnal elfelejtünk ugyan, de azért kellemes végignézni. (s __nj
