Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
1982. július 10., szombat o Szentmihályi Szabó Péter: r nség, bőség Zoltánka egy szép, kertes budai villában cseperedett fel, és sokáig azt hitte, mindenki így él, és az iskolából mindenki hazamegy egy-egy szép, budai villába és megeszi a finom ebédet, amit a nagymama azonnal feltálal, utána meg kimegy játszani a kertbe, ahol még úszómedence? is van. Lassacskán ráébred, hogy nem mindenki ilyen szerencsés: vannak, kiknek nemcsak villájuk, kertjük, úszómedencéjük nincsen, de még nagyszüleik, esetleg szüleik sem élnek, és egész nap idegenek között kell lenniük, és nincsenek saját játékaik. Aztán egy napon kórházba vitték a nagymamát, és többé nem jött vissza. Zoltánka sokat sírt, mert az az öreg néni, aki ezután vigyázott rá, csúnya volt és mogorva, és olyan ételeket főzött, amelyeket csak kényszerűségből fogyasztott el, ha nagyon éhes volt, vagy ha nagyon erősen rámeredt az öreg néni. Nagyapán is látszott, hogy szomorú, és neki sem ízlett az étel, bár sose mondta. Nagyapának egész nap reszketett a feje, és az ölében újság volt, de nem nyitotta ki, és lassan, csoszogva járt. Aztán Zoltánka anyukája, aki gyakran utazott külföldre, és mindig gyönyörű ajándékokat hozott, egyszer nem jött vissza, csak egy képeslap jött egy Amerika nevű országból, ami nagyapa szerint olyan messze van, hogy gyalog lehetetlen eljutni oda, ráadásul ott van még közben az óceán, amit nem lehet átúszni. Apu megtiltotta, hogy anyukát előtte szóba hozzák, de ez nem jelentett sokat, mert apu korán reggel elment és éjszaka jött csak haza. És ital- és füstszaga és idegen szaga volt. Az úszómedencében senki sem cserélte a vizet, szemetes lett és sűrű békanyál lepte el. Zoltánka apja a garázsajtót sem csinálta meg. pedig állandóan leszakadással fenyegetett, pedig Zoltánka apja mindent meg tudott csinálni, ezért is keresett olyan sok pénzt, olyan sokat, hogy Zoltánka anyjának nem is kellett volna dolgoznia, de hát „húzta a rossz vére”. Ezt akkor hallotta, amikor az apja nagyapát szidta a lánya miatt, vagyis anyuka miatt. Zoltánka apja sokat szidta nagyapát, akinek csöndben reszketett a feje, és ritkán válaszolt, és mintha ez is dühítette volna apukát, aki ilyenkor csapkodta az ajtókat, a garázsajtókat, a garázsajtó is így szakadt le. Apuka mindenhez értett, őt hívták, ha a környéken elromlott a tévé, ha valamit meg kellett hegeszteni, javított autót és vízvezetéket, Most is, mint minden nyári délben, csend szakad a falura, tájra. Mintha lélegzetet venne az idő, az ember, állat és növény. Ügy is hat ez: behunyta fél szemét a világ. Pillókál. Pihen. Ülök a diófa alatt ebben a nyári délben. A fa lombja meg se rezdül. Fölöttünk a felhőtlen, acélszürke ég feszül. S én azon elmélkedem: mégis, mégis változik az élet! Mindig változik. Csak példának jut eszembe: nem nyikorog kútgém az estékben. Törpe vízmű ugyan nincsen a faluban, de, mint nálunk Js: motor látja el vízzel a fürdőszobát, konyhát... Tehát motor zúg. De: nem zeng a kovács üllője! A Pin- czés Jóska bácsié például, akinek még egy szamara is volt, s hozzánk hallott az iázása, különösen az estékben. No de ... a dél csendjében a csirkéim a buja gazban hangyák, bogarak után nyargalnak, de most „ők” sem csipognak, mintha szent lenne a dél csendje. A csirkékről eszembe jut: az egyik kotlóm megette a tojásait. Váltig ajánlották az asszonyok, hogy vágjam le a csőre hegyét! De hiszen ez barbárság! jajdultam fel. „Jó, de akkor... majd meglátod, hány csirkéd kél!” Megláttam. Éppen: hét! csinált kerítést és könyvespolcot, de vállalt villanyszerelést is. A közeli szövetkezetben, ahol anyagbeszerzőként dolgozott, csak ritkán bukkant fel, és jó alkalma volt arra, hogy egyúttal saját szükségleteit is kielégítse. Apukát mindenki ismerte, és ügyes embernek tartották, és futottak utána a nők, mert kevés ilyen szorgalmas ember van manapság. Zoltánka örült, hogy ilyeneket hallott az édesapjáról, és gyakran elképzelte, milyen is lehet, ha valaki után futnak a nők, és vajon miért futnak, de biztosan jó dolog. Zoltánka mindenféle játékot kapott már, és ha meglátott valamit, azonnal meg is vehette, mert apukája nemcsak a zsebét lehúzó aprópénzt nyomta a markába, amiben még tízforintosolc is voltak bőven, de időnként adott egy százast is, néha ötszázast is, ha ünnep közeledett, vagy jókedve volt. Zoltánka már nem tudott mit venni magának, így hát elkezdte gyűjteni egy díszes, nagy teásdobozban a pénzt, amiből már akár egy motort is vehetett volna, ha elég nagy lett volna, hogy ráülhessen. Így azonban lehet, hogy autót vesz majd, addigra összegyűlik már annyi pénz is. Zoltánka gyakran gondolt édesanyjára, de aztán halványulni kezdett az emléke, s mivel nem volt szabad beszélni róla, akárcsak a nagymamáról, akit kórházba vittek, és többé soha nem hoztak vissza, Zoltánka egyre kevesebbet gondolt rájuk. Egy idő múlva elmaradt az öreg néni is, aminek Zoltánka rettentően örült, mert egész nap együtt lehetett a nagypapával, aki izgalmas meséket tudott, és néha mesélt a saját életéről is, amikor még kicsi volt, és a falu szélén laktak, a temető mellett. Ilyenkor nagyapa hangja a szokásosnál is éneklőbb lett, és előjött az a mulatságos kiejtés, amiről apa azt mondta megvetően, hogy „mucsai tájszólás”. Most- már tanítás után Zoltánka hozta el kettejük ebédjét ételhordóban a közeli kifőzésből (ahol nem megfőzték, hanem kifőzték az ételt, mondta egyszer nagyapa), és nagyon büszke volt, hogy egyedül ő gondoskodik maEmlékszem, nagyanyám is levágta a kotló csőre hegyét, ha ette a tojást, és mégis, megbotránkoztam a jó múltkorában egy hirdetésen. Valahogyan így szólt: „Forduljon bizalommal hozzám ... szakszerűen, modern vágóval levágom a csirkéi csőrét, hogy megmentsem a barbarizmustól ...” Tudniillik, ha a csirkéknek, kacsáknak valami hiányzik a szervezetükből, kicibálják a társuk növő tokos tollát. De... miért nem azt fedezzük fel, mi hiányzik a szervezetükből? Persze, barbarizmus, nem vitatom, de... volt egyszer egy ország, ahol törvénnyel tiltották a libatépést! Mert az: embertelenség! Persze, azért kellett a libatoll, hiszen nem véletlenül fedezték fel az őseink, hogy ez a legmelegebb, legpuhább fekvőhely, takaró. Ennek az országnak az volt a fontos, ne ők legyenek embertelenek. Majd, az a „sötét kelet” elintézi helyettünk. Mert tőlünk is szállították, vitték a finom, csupa pehely tollat. gáról és nagyapáról. Mert apukája most már egyre ritkábban járt haza, és sokszor volt borostás, és olyan furcsa volt a szeme, és ritkán is adott pénzt, mert azt mondta, most neki is kevesebb van. És a szomszédok lassan elmaradoztak, és nem hívták édesapját, ha valami elromlott, hanem legyintettek, és azt sugdosták, hogy elissza az eszét. Ez nagyon megrémítette Zoltánkát, hogyan lehet, hogy valaki elissza az eszét, de biztosan lehet, ha a felnőttek azt mondják. Már három napja nem látták apukát, és be kellett fizetni az ebédet a kifőzésben. Nagyapa odacsoszogott a régi szekrényhez, ahol a pénzét zsugorgatta (így mondta apa), mert nagyapa nem kapott nyugdíjat, mert akkor adta el a házát es földjét, amikor még nem fizettek nyugdíjat. Akkor Zoltánka előhozta az ő nagy teásdobozát, és megmutatta nagyapának, aki elfordult, és megtörölte a szemét, mert belement valami. Aztán elkezdett mesélni, de nem mesét, hanem igaz történetet, ami vele esett meg, még az ántivi- lágban. Ez az ántivilág olyan messze lehetett, mint Ameri- ka-ország, de nem tenger választja el, hanem tengersok idő. Szóval az ántivilágban nagyapa nagyon szegény ember volt, nem volt sem földje, sem munkája, és ráadásul ott volt a sok gyerek, köztük anyuka is, akiről apuka előtt nem szabad beszélni. , Nagyapának volt egy igen nagy haragosa, ellensége, aki módos gazdaember volt és sok földje volt, és még többet is bérelt egy gróftól, akié az egész környék földje volt. Zoltánka hallgatta, mint a mesét, bár nem minden szót értett jól. Az kiviláglott azonban, hogy nagyapára azért haragudott az az ember, mert nagymama őt szerette, s nem a másikat. — Utánam is futottak a nők, nemcsak apád után — mondta az öregember. — És aztán? Érdekes, a libáknál kötött ki az emlékezés. Még „gyakorló újságíró” koromban egy libatépőbrigáddal készítettem riportot. Ezerszámra a liba! Az asz- szonyok — úgy ... harmincán — egy tágas helyiségben tépték a libákat. Darabszámra ment a fizetés. Volt hajrá! A libák bőre felszabadt, nem baj, ott a tű, cérna, két öltéssel összevarrni, mehet! Majd begyógyul. Akkor azt mondtam magamban: libának nem érdemes lenni! Nem, persze, mint tyúknak, csirkének sem, de ... kell a toll, kell a rántani való csirke, kell minden, aki beleszületett a világba. És az élet könyörtelen is, nemcsak szép. Nos, lehetne ezen filozofálni, de... nem is érdemes, és nincs is rá idő, mert a csendbe, pillogásba autó motorja zúg bele, hangok lökődnek a csend alá. De nem akármilyen hangok! Tölcséren át, hogy jobban harsogjon. Ö, ezek a: tollasok! Valamikor, gyermekkorom— Aztán rám küldte a csendőröket, feljelentett az mindenért, azok meg neki adtak igazat, mert gazdag volt, én meg ínséges szegény. Zoltánka eltöprengett. „ínséges” — ez is micsoda különös szó! — De aztán bosszút álltam rajta. — Megverted? Vagy hogyan? Az öreg legyintett. — Akkor lecsuktak volna. Nem. Amikor már régen nem volt sem munkám, sem kenyerem, én odaültem a háza elé, s eltökéltem, hogy én most ott éhen fogok halni. A küszöbe előtt. Nem ettem, nem ittam. Az emberek először nevettek, oda jártak szájat tátani. A hetedik nap, templom után, már az egész falu odagyűlt. A vénasszonyok sá- pítoztak. Mindenki hozott valami enni-, innivalót, de én nem és nem, egyetlen falatot se. Akkor már nem éreztem éhséget. Csak nekidőltem a ház falának és mosolyogtam. Az az ember meg nem mert kijönni a házból. Félt a szégyentől, hogy éhen halok a portája előtt. Aztán elküldetett valakit a csendőrökért. Azok erővel hazavittek, egy kicsit meg is simogattak. No, akkor már ettem, ittam egy keveset. — És az... a másik? — Az meg ... hamarosan elköltözött a faluból, más vidékre. Ügy hallottam, meghalt a háborúban, vagy ilyesmi. Én már nem haragszom rá. Megbosszultam magam. Az öregember elmosolyodott halványan, valahogy úgy, ahogy akkor, a haragosa háza előtt. És csöndben reszketett a feje. Zoltánka kibámult az ablakon. Messze lehetett látni, a Dunán egy hajó úszott. Egy ilyen hajóval el lehetne jutni Amerika-országba is. Ott megkeresné az anyját, és odaülne a háza elé. És nem enne egy falatot sem. És anyu szégyenkezne és jönnének a csendőrök ... „Nem fogok szeretni senkit” — határozta el magában, és bánni kezdte, hogy megmutatta a teásdobozt. Az is lehet, hogy jó lenne, ha mindenki elmenne Amerika-országba és ő itt maradna egyedül. Kiülne a ház elé és mosolyogna. ban, amikor jött a tollas, azt kiabálta: van-e toll eladó? Utcáról utcára. Csakhogy ez úgy hangzott: vantuladó? De néha úgy is: toledó ... Mindegy, tudtuk, jön a tollszedő. Most? Jön az autó, lassan, döcögve le a sikátoron, s a tölcséren át éles, sivító hangon jelzi jöttét: „Kacsatollat, libatollat, hízott tollat, tarka tollat. .. Dunyhát, párnát, derékaljat... Mindenféle ócska tollat át-ve-szek ... Helló, helló! Figyelem! Fáradjanak ki, asszonyok, azonnal fi-ze-tek... Helló, helló!” És kezdődik a szöveg elölről. Végig-végig a falun, másik falun, harmadik falun ... Nem az autó, és nem a hangos, tölcsérrel mondott szöveg bánt, csak ez a: helló. Mi az, hogy helló? Nem passzol a csendbe, délbe, időbe, tájba. De hát nem én szabom meg az élet ritmusát, persze.... Az élet, a delek, az emberek mindig azok, akik, amik. A Pinczés kovács üllője zengését most ez váltotta fel. Szebb-e, tartalmasabb-e tőle a világ? Nem tudom. Egy biztos az egész elmélkedésből : tolira mindig szükség volt, van és lesz. Bertalan Ágnes: Délidőben, falun Zelk Zoltán : Emlék Tíz éve már ... Gyalog mentem Szinérváraljára. Halk-suhogva jött utánam az eperfák nyája. Tíz éve már... Emlékszem még, nem egyedül mentem. Szurokarcú szénégető jött szótlan mellettem. Ó, ha oly szót tudnál, toliam, ha tudnál oly rajzot, hogy megmutasd a világnak e füstlepte arcot, ■ szőrrel vadult orrát, fülét és fekete száját — a munkának, a nyomornak e borzalmas táját... Szótlanul ment mellettem és az eget nézte, honnan az alkony lecsapni készült, mint a vércse. Én nem szóltam. Mit mondhatnék, hogy megértsen engem? Talán nem is tud beszélni , már emberi nyelven, tán csak a tűz szavát érti, a kormot, a lángot, s amit sziszegnek, sikongnak üszkös fahasábok ... Ó, ha fölgyújthatnám mostan — gondoltam — a tájat... s láttam már, amint a lángok borzasán szétszállnak s karmaikkal belekapnak az erdő hajába ... hallottam már, egyetlenegy üvöltéssé válva szólnak hozzá. Szól a láng s az aláhulló pernye ... Ha így szólnék akkor talán megértene engem ... így merengtem. Tíz éve már Szinérvára íjára mentünk s halkan jött utánunk az eperfák nyája. Fábián László: Veteran
