Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-03 / 154. szám

1982. július 3., szombat

o

Cserei Pál:

Az őre

g kántor

Így hívta mindenki a Berettyó menti kisváros református kántorát, Daróczi Antalt, aki tréfás kedvében azt beszélte, hogy amikor megszólal a reformátusok harangja, az ő nevét mondja: Da-ró-czi-An-tal, Da-ró-czi- An-tal... És ha harangzúgás közben találkozott jó ismerősével, megállította, hogy hallgassa* csak meg, milyen tisztán mondja: Da-ró-czi- An-tal, Da-ró-czi-An-tal... Ha pedig a katolikus templom vékony hangú harangja szólalt meg, mákosodó fejével a hang irányába intett, és nevetgélve mondta: „Ez meg csak kalimpál és siránkozik: Nincs-ke-nyér, nincs- ke-nyér."

Egyszer aztán nagyon bánkódott tréfás kedve miatt.

Ez azután következett be, hogy feleségével az állomásra kísérték ki az egyik lányukat aki más vidékre ment férjhez, akár a másik. S amikor a vonat kigördült az állomásról, sajgó szívvel integettek az ifjú párnak. De hát a gyorsuló vonat hamar elrobogott a szemük elől, és bele kellett nyugodniuk, hogy most már mind a két gyerek ki röppent a szárnyuk alól.

— Megint úgy vagyunk Tóni — mondta aztán az asszony —, mint amikor egybekeltünk.

— Nem egészen — rázta meg mákosodó fekete fejét az öreg kántor. — Mert akkor esténként, lefekvéskor eloltottad a villanyt, és az ágyamba bújtál. Most meg sokszor azt veszem észre, hogy kiesik a kezedből a Biblia, és én oltom el az ágyad mellett az állólámpát.

A felesége szeme villámokat szórt, s azt mondta neki, hogy sose nő be a feje lágya! S aztán felvágta szőke fejét, és úgy elsietett az állomásról, mintha kilőtték volna. ö meg egy darabig csak nézett utána, miközben mákos fejét vakargatta, hogy minek is mondott ilyet a feleségének, hiszen sose volt valami nagy tréfakedvelő.

Aztán céltalanul indult el az állomásról esze ágában sem volt hogy hazamenjen,

mert tudta, hogy a felesége most úgyse szól hozzá. Majd felvillant benne, hogy úgyis vasárnap délután van, és kisétált az ecsegi puszta felé, úgyse járt még arra az idén, s most ez a napos, május végi levegő jót tesz neki. És mire hazaér akkorra talán megbékél a felesége is.

Jó délutánra járt már az idő, amikor a füves pusztáról visszafordult a város felé. De közben vissza-vissza- nézett a legelésző csordára, mert olyasmi villant fel benne, amire nevethetnékje támadt. Az jutott hirtelen az eszébe, hogy a hun uralkodó, Attfla, az „Isten ostora’' székhelye a Tisza vidéke volt, s akinek a sírját fáradhatatlanul keresik, miért ne éppen az ecsegi pusztán találnák meg?

S akivel aztán a városban legelőbb találkozott, megállította, hogy hallotta-e, megtalálták Attila sírját.

— Mert azt beszélik mindenfelé — mondta aztán. — De nekem még nem volt időm kijutni.

— Eddig nem hallottam — szólt meglepődve alkalmi társa, a fiatal legény. — Még

' jó hogy vasárnap van, a komák is ráérnek, és együtt megyünk ki.

Az öreg kántor ezután elköszönt a fiatal legénytől, és a liget felé vette az útját, mert arra gondolt, hogy sokan megfordulnak most ott. Sétálgatnak, meg ott a mozi, a vendéglőben pedig bort, sört mérnek. Bemegy ő is egy pohár borra.

Amikor belépett a nyitott ajtón, az italmérők pultja előtt nyüzsgő emberek mögött, a belső szobában meglátta régi jó ismerősét, a nagy bajuszú Ádám Imre csizmadiamestert, aki előtt most is rumospohár állt az asztalon.

Mivel Ádám Imre jó beszédű ember volt, a rokonai, szomszédai és más ismerősei őt kérték meg, hogy járjon el a városházán, a papnál és a koporsósnál, mert fájdalmukban nem bírnák ezt megtenni. Így aztán sok temetésen találkozott az öreg kántor a csizmadiamesterrel. S nem is teketóriázott, odaült Ádám Imréhez, aki mindjárt szólt a pincérnek, hogy hozzon egy pohár bort. Az öreg kántor meg rumot kért a pincértől mert tudták egymásról, melyikőjük mit szeret.

Amíg a pincér bevitte az asztalukra a bort és a rumot, Ádám Imre megpödör- gette a bajuszát, miközben hamiskás mosoly bújt meg a szája sarkában, és azt mondta az öreg kántornak, hogy a kertszomszédja temetésétso- se fogja elfelejteni.

— De nem is a temetés jut az eszembe — mondta aztán Ádám Imre —, hanem ahogy a gyásznép elvonulása után, a temetésen éneklő iskolás gyerekek karéjában kántor uram körülmutatott a két- holdnyi üres temetőrészen, hogy ezt még szeretné beültetni.

— Szerencsém volt, hogy a feleségem nem hallotta — vakargatta meg mákosodó fejét az öreg kántor. — ö istentelennek nevezett volna ezért, merthogy amikor megadom valakinek a végtisztes- séget, nem krumplit ültetek. Hiába mondtam volna neki, hogy nem bántok én senkit, de az életemet szeretném hosszabbítani.

Az öreg kántor most hirtelen ránézett Ádám Imrére.

— Majd elfelejtettem szólni, mester uram — mondta aztán —, az a hír járja, az ecsegi pusztán megtalálták Attila sírját. Szerettem volna még most megnézni, de

Csányi Béla: Csónakkikötő

MM

Csányi Béla: Építkezés a.Tulipán utcában

vár otthon a feleségem. Rendet kell tennünk, mert mire a most férjhez ment lányunk holmiját összepakoltuk, olyan lett a lakás, mint egy zsibvásár.

Ádám Imre az öreg kántor utolsó szavaira már nem figyelt, tűzbe hozta az Attila sírjáról szóló hír.

— No, akkor én megyek is — mondta aztán. — Megnézem, mielőtt még haza kéne mennem a malacokat etetni.

Az ivóban többen felfigyeltek a hun uralkodó sírjáról szóló hírre. S amikor Ádám Imre felállt az asztal mellől és indulni akart, mindenfelől odaszóltak neki, hogy várjon egy kicsit.

— Én is megyek, mester úr — mondta aztán, aki a legközelebbi asztalnál szemben ült Ádám Imrével. — És jönnek a komák is. Csak megisszuk ami a poharunkban van.

Mások aztán sorba mondták: „Megyek én is; veletek tartok; én sem maradok el... ” Csak az öreg kántor vette másfelé az útját. De még most sem hazafelé tartott. mert úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha sötétedéskor ér haza.

A vendéglői karaván a puszta szélén azzal a fiatal legénnyel találkozott, akinek az öreg kántor először mondta, el, hogy azt beszélik, az ecsegi pusztán megtalálták Attila sírját, a komái is Csányi Béla: Körös-part

vele voltak, s amikor Ádám ' r

Imre megkérdezte tőlük, hogy merre keressék a sírt, a fiatal legény azt Válaszolta, menjenek csak délkeletnek, messziről látni fogják a ki- hantolt földhányást. Közben majd kipukkadtak, de csak akkor tört ki belőlük a kacagás, amikor a vendéglői karaván már eltávolodott tőlük.

Miután ők sem találták meg a hun uralkodó sírját, visszaindultak a városba. De a sírról szóló hír közben elterjedt, s jó pár csapattal találkoztak a puszta innenső felén. De a karaván már nem délkeletnek irányította a csapatokat, hanem északkeletnek.

— De az irányt tartsátok be! — magyarázta mindegyik csapatnak Ádám Imre —, mert másként elkerülitek a sírt.

Akik aztán megjárták a pusztát, rájöttek a kópéság- ra, és az újabb sírkeresőknek hasonlóképpen magyarázták, hogy merre találják a hun uralkodó sírját, mint a fiatal legény a vendéglői karavánnak, és ahogyan Ádám Imre a többieknek. S aztán nagyokat nevettek, hogy mások sem látnak mást, csak csordát és a sok lepényt, amit a tehenek szórtak el a legelőn.

Egyedül az öreg kántor járt pórul, mert amikor sötétedéskor hazament, a felesége nekitámadt, hogy ilyet még hallani sem jó! A szomszédaik is mind kimentek a pusztára, és még őt is hívták, de nem mehetett, mert a felforgatott lakást rendbe kellett tennie.

— Még szerencse, hogy én nem indultam neki a pusztának — mondta aztán. —

Mert amikor a szomszédok elmondták, hogy valakik kibolondították a népet, tudtam mindjárt, ezt a csúf tréfát az én drágalátos Tónim találta ki.

— De vidám volt mindenki, aki megjárta a pusztát — szólt közbe az öreg kántor. — A vidámságnál pedig nincs jobb dolog a világon.

Elfeledteti az ember búját- baját.

— Nem nő már be neked sose a fejed lágya -- legyintett a felesége. — Ügy viselkedsz, akár egy rossz gyerek.

— Ámen — mondta az öreg kántor és beült a szobába a harmonium mellé.

Aztán játszani kezdte felesége kedves énekét:

„A ragyogó nap ma ismét

megfutotta pályáját...”

Erre az asszony nekidőlt az ajtófélfának és áhítattal hallgatta az ének búgó dallamát.

És magában talán megbocsátott az öreg kántornak, hogy ünnepnapon, vasárnap délután is kópéságra adta a fejét.

Fülöp Béla:

Velemi pillanat „

Foszlányokban csüng az Alpok takarója. Egy villanás.

Kettészakad az ég.

Húsba tépő ölelés fojtott lihegése.

Sikamló hal.

Lelkünk mohó vágya ég.

A hegy örömét fenyőszoknya takarja: a fák tövén forrás, esőt remél. Ficánkoló játék: röpke kapkodások. Korbácsolt öröm duzzad;

szoknyát tép

Tombol még, tombol még két hegy között a szél.

Aztán csend.

Elnyújtja lábát a hegy.

S mi állunk az esőben, alpesi éjben,

bőrödön cseppekben gyullad a csillagos ég,

S melled rózsája még szebben fénylik, mint a hegy fölötti

Göncölszekér.

Szokolay Károly:

Ballada

„Ha angyalok leszünk nem ismerjük egymást meg nem látjuk egymást földi szemeinkkel”

„Rejtőzzünk rejtőzzünk vad páfrányok mögé a zöld vetésekben legyen mindig ágyunk”

Eső mosta őket az esőt nevették nap sütötte őket visszanevettek rá

„Mindig téged látni hangod mézét szívni új s új izgalomban reád csodálkozni"

Villám csapott rájuk összeszenesedtek együtt fekszenek már vasfekete földben

Két angyal kóborol egymásra merednek megismerik egymást zokognak zokognak

Verasztó Antal:

Remény

míg a madár visszatalál:

van erdő

míg válaszolok:

addig valaki kérdez míg segít a szándék:

közünk van az emberséghez