Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
1982, június 19., szombat o £\C1 A klinika a homokos pusztán épült. Ma ézt a volt kies területet már házak veszik körül, aszfaltutak hálózzák be. Saskdv jól emlékezik, hogy valamikor régen itt kergették a rongylabdát, később, az építkezés megindulása után innen csenték az oltatlan meszet, ami' vízzel keverve a fadugóval lezárt üvegeket hatalmas pukkanással robbantdtta szét. Aztán volt néhányszor a klinikán is. Iskolás korában ugyanis ide jöttek orvosi vizsgálatra, majd felnőjt- ként egyszer a fogorvosnál járt. Íme. mindössze ennyi kapcsolata volt a mai napig a klinikával. Még nem panaszkodott az egészségére, pedig már betöltötte a 37. évet. ... Az órájára nézett. Legalább egy fél órája vizsgálták az orvosok. Kesernyésen elmosolyodott: egy egész konzílium gyűlt össze. Lehet, hogy komoly a dolog? „Azonnal a klinikára!" — emlékezett' ismét az elsősegélyt nyújtó orvos szavaira, akit telefonon hívott ki. „Még ugyancsak gyorsan elintézett" — morfondírozott magában . . . Egy hét múlva a városi tanács ülése, minisztériumi bizottság is várható, a kerületi tanácshoz is be kellene menni az üzemi építkezés és a felszerelés ügyében, csütörtökön a választok előtt kell beszámolni, holnap az építők várják . Az orvos pedig azt mondja: „Azonnal a klinikára!” Persze, az orvosnak nem számít, hogy kiről van szó. Beteg? Azonnal a klinikára! Ezek a gondolatok meglehetősen elrontották Saskov hangulatát. Van tehát az életben valami olyan is, amivel akarva-akaratlanul számolni kell, amit nem lehet elhalasztani, -mint például a moziba menést vagy a szabadság letöltését. — A városi tanácshoz menjünk Nyikolaj Nyikola- jics? — kérdezte a sofőr, amikor Saskov beült a klinika mellett álló fekete Volgába. — Nem! — szólt élesen Saskov, és elkapta a sofőr értetlen pillantását. Maga sem tudta, hogyan szaladt ki a száján ez a „nem". Egyedül kell maradnia, okosan végiggondolni mindent, mivel csak . lehet valami ebben a betegségben. — Menjünk Gusztiidba! Csak ne rohanj! Kivisze!, aztán eredj vissza a garázsba. Majd gyalogolok egy kicsit. Előbb a széles Cskalov úton hajtottak, befordultak a Vatutyin utcára. A sofőr fékezett. megvárta a keresztező forgalmat az „Ezer apró cikk" boltnál. Az üzlet üvegfalain át látni lehetett a polcokon csillogó edényeket, tálcákat, a díszes korsókat. Két férfi egy mosógépet hozott ki. A lépcsőn egy idősebb asszony állt. Saskov ráismert, Peka Kvadratov anyja volt az, éppen egy vesszőseprűt nézegetett. Vajon minek ez neki, mikor parkettázott padló van a lakásában? A Volga elhagyta az üzletet. Saskovnak hirtelen a régi falubeli kis bolt jutott äz eszébe, ami egyetlen volt az akkori településen. Ahol mindig sor állt, ahol nem lehetett vásárolni tolongás nélkül. De nemcsak a boltban volt így! Sor állt a fürdőben, a villamosnál, a mo-, zipénztárnál, három „mű- , szak" volt az iskolában ... Sajnos, -így volt! Ma meg az üzletvezető azért panaszkodik, mert a vevők csak a friss kenyeret veszik. Azóta úszómedencét építettek, trolibusz jár, az ötödik mozit nemsokára átadják. Szűk lett ' a színház. Az iskolában egy „műszak" van. Most így van. És így is kell, hogy legyen! Saskov nagyot sóhajtott, leengedte a napellenzőt. Ahogy Guszino felé fordultak. a nap szembe sütött. A fák között a tó vize csillogott. — Állj meg! — szólt a sofőrre, majd kiszállt a kocsiból. — Van gyufád? Adj egy dobozzal! A sofőr a kesztyűtartóban keresgélt, megcsörrent a gyufásdoboz. — Cigaretta van? — kérdezett vissza. Saskov elmosolyodott: úgy látszik, a sofőr nem szeretné otthagyni egyedül. — Már nem dohányzom! Talán elfelejtetted? Indult, holnap várlak a lakásomnál. Jó utat! A kocsi elment. Kissé hűvös és nedves volt á levegő, nemrég volt az etsó májusi zivatar. A parton tűzhely nyoma látszott, a hó, majd az eső egészen tisztára mosta — ősszel lehettek itt utoljára a turisták. Sikerűit találnia néhány szárazabb ágat. Apróra törte, tüzet rakott, és amikor meggyulladt, leült mellé. — Nos, Kolja — szólalt meg hangosan —, hogyan is állunk? A hangja furcsán csengett a néptelen, kies parton. Saskov elkomorodott: nincs szüksége arra, hogy valaki meghallja — a városi pártbizottság titkára önmagával beszélget. Hangosan csak az öregek és a magányos' emberek szoktak beszélni, ha egyedül vannak. Ö pedig nem öreg és nem magányos. Az ördög incselkedik vele ? Az ágak gyengén, rooosás nélkül égtek, a tó felől fújó enyhe szél 'időnként meleggel legyintette meg az arcát. Valahol messze egy kakukk szólt. Akarata ellenére is ráfigyelt és számolni kezdett: tíz után. azonban eltévesztette. Zavartan gondolta: „Nem nekem szól.” Ebben a pillanatban valami kellemetlen, de már tapasztalt fényes villanást látott. Hunyorogni kezdett. A lüktető fénypontok helyén vakító, szúró fájdalmat érzett. Fényes villanások, majd sötétség váltakozása, mintha magnézium lobbanna fel, erős dübörgés a fejében. A szíve egyre erősebben és egyenetlenebbül ver. — Mindjárt elmúlik, mindjárt elmúlik — ismételgette, és igyekezett kinyitni a szemét. Érezte, hogy elhagyja az ereje, feje lebillent. — Elmúlik, elmúlik — hajtogatta egyre tovább. — Egy, kettő, három, négy — hallott valahonnan egy ismerősnek tűnő hangot. — Most vegyen mély lélegzetet, mélyebbet, még ... Jól van. Semmi baj.. . A számolás is folytatódott:. ... öt, ... hat, . .. hét, . nyolc! Végül sikerült kinyitni a szemét. Milyen világos van'! Zöldes köd ül a nyírfákon. A közeli fenyőágon egy szarka billeg. Hánynál is tért magához? Nyolcnál! Semmiség! A kiütés kilenc után következik. Ez még nem volt knock aut! — Az ördög vigye el — nézett a kezére. — Mennyire reszket — állapította meg. Ökölbe sem tudja szorítani, annyira elernyedt. így aztán nem jut semmire Petyka Kvadratovval — gondolta hirtelen. ... Petykát különben mindenki Pekának hívta, aki ezért végtelenül dühös volt, és még verekedett is. Tulajdonképpen ekkor kezdődött Kolja Saskov rövid sportkarrierje ... Saskov mintha egykori önmagát látta volna: a vékony, keskeny vállú, hosszú karú kamasz klottnadrágban áll a „Vegyész" edzője, Szanja Pe- csinij bácsi előtt. Az eci/ő azt kérdezi tőle, miért akar bokszoló lenni. Saskovnak eszébe sem jut, hogy ne az igazat mondja: meg akar tanulni verekedni, hogy a szemtelen Pekát megdöngesse. Persze, az edző erre elzavarta, és annyira megharagudott rá, hogy még az iskola testnevelő tanárának a kérését sem akarta meghallgatni. Csak akkor vették fel a szakosztályba, amikor úttörő becsületszavát adta, hogy az ökölvívásban tanultakat nem fogja verekedésre használni. Az első foglalkozáson azt mondta az edző, hogy a sport az munka, és egyben csodálatos dolog, és az ellenfelek a ringben nem verekednek, hanem dolgoznak. Kolja így kezdett „dolgozni". Hosszú, vékony karjaival órákon át elszántan csépelte a zsákot, expandere- zett, súlyt emelt. Mindig volt a zsebében egy teniszlabda, azt nyomkodva erősítette ujjait. Szerzett anyjától egy szárítókötelet, és az iskolai szünetekben a többiek gúnyolódása ellenére ugrókötelezett. Amíg a fagyok be nem álltak, a kútnál mosakodott; egyszer majdnem tüdőgyulladást is kapott emiatt. Rávette az anyját arra is, hogy ne vágassa fel egyszerre az összes tűzifát. Megígérte, naponta nemcsak feldarabolja a szükséges meny- nyiséget, hanem be is hordja, mert ez az egyik, legjobb erősítő gyakorlat számára. Tavaszra Kolja elérte az ifjúsági harmadosztályú szintet. A faluban mindenki tudta, hogy a területi bajnokságra fogják küldeni. Egyszer Peka a bolt mellett megállította. — Te, bokszoló! Gyere, verekedjünk meg! Koljának nem volt ínyére az ilyen kihívás, mivel megtanulta, milyen különbség van a súlycsoportok között. Meg a verekedésért ki is tehetik a szakosztályból. Így szó nélkül ment el Peka mellett. — No, megellj csak! — fenyegette meg Peka ekkor. Megverekedniük azonban később sem sikerült. A háború harmadik napján Pekát behívták, és nem tért vissza. Amikor Saskov moziba ment, és a jegyét a jegyszedőnek — Peka anyjának — nyújtotta, kérdezni akart a fiáról. De abban a tolongásban ez nem lehetett beszédtéma. Később meg nem volt ideje (de nem is nagyon akart) elmenni Peka anyjához, most meg már nem érezte helyénvalónak az érdeklődést. Szabad-e egy anyát ilyen témával keseríteni? A városi pártbizottság titkára nem varázsló. Mit tudna neki segíteni? Tudta, hogy új lakásba költözött, dolgozik, még egy éve van a nyugdíjig. Ügy él, mint sokan mások, sem jobban, sem rosszabbul. Lehet, hogy mikor a választásokon rá szavazott, eszébe jutott, a fia három évvel idősebb lenne, ha élne. Segíteni nem tud neki, a fiát nem hozhatja vissza. De azt meg .kell tennie, abban segítenie kell. hogy könnyebben éljen ő is, a szomszédjai is, és azok az ezrek, akiket ugyan nem ismer, de őt ismerik, és értük dolgozik. És ezt meg is teszi. — Nem túlzás ez, elvtárs? — kiáltott fel hirtelen haragosan Saskov, és kezdte kigombolni ingét. — Te minderre egyedül is képes vagy? Ez nem igaz! Az emberek megértik, hogy bármilyen dologban vezetőre is szükség van: az üzemben igazgatóra, a szövetkezetben brigádvezetőre, a harcban parancsnokra. Igen, te az első vagy, de azok közül első, akikről azt mondják: valakinek kezdeni kell, hogy menjen a dolog Neked adták azt a megbízást, hogy első légy. Ez fontos, de nem minden! A megvalósítás csak közös munkával lehetséges, mindenki együttes tevékenységével. Nélkülük — egyedül vagy! Ezt sohase feledd el! Hogy be tudd fejezni az iskolát, Peka Kvadratov elment a háborúba. Amíg a főiskolán tanultál, számodra ismeretlen emberek építették a házakat, acélt öntöttek, vásznat szőttek, gabonát termeltek. Igaz, maguknak is csinálták, de neked is. Tudták és hitték, ha belépsz az, üzembe, szintén megteszel mindent, hogy ők is jobban éljenek. Saskov úgy érezte, szégyenkezés nélkül nézhet az emberek szemébe, nem csapta be őket. Jó mérnök vált belőle, kitüntetést kapott, egy nagy termelőüzem vezetője lett. Huszonnyolc év alatt kevesen érik ezt el. Vagy csak szerencséje volt, mint ahogy az (izemben né- hányan mondták? Valóban, csak szerencse dolga ez? Neki" más volt a véleménye. Még felidéznie sem nehéz, annyira élénken és világosan előtte van az a háború utáni első tavasz, amikor minden elkezdődött... Az üzemi könyvtárban megkapta a hexaclor—ciklo- hexán felfedezőjének, az angol Sleid cikkének különnyomatát. Az idegen nyelven írt száraz, közömbös sorokon is átütött a szerző büszkesége. Az angol vegyész úgy érezte, hogy az általa felfedezett méreg jelentősége felér egy második atombombával. Az első háború utáni év!... Európát furcsa veszély fenyegette. Afrika egén sáskafelhők kavarogtak, már a közép-ázsiai köztársaságok határához közeledtek. Ezeket legyőzni csak ezzel a méreggel lehetett. Saskov mérnököt, aki akkor az üzem központi laboratóriumában dolgozott, más vegyészekkel együtt Moszkvába hívatták. A minisztériumból a pártközpontba vitték őket. A beszélgetés teljesen nyílt és váratlanul őszinte volt. Azonnal meg kell teremteni a méreg hazai előállítását. Még azon az éjszakán elutaztak Moszkvából. Ma sokan túlzottan erős és felesleges méregnek tartják a hexaclor-ciklohexánt. Ezt Saskov is tudja. És azt is, hogy a kártevők elleni harcban új eszközök is vannak. A sáskák immunissá váltak a korábbi méregre, ezért De kell szüntetni a gyártást, és másra kell átállítani az üzemeket. így is lesz! De tartható-e végleges tévedésnek a hexaclor-ciklohexán? Persze, jobb mással helyettesíteni. De akkor, akkor! Elfelejtheti-e, hogy milyen figyelemmel kísérték az első gépsort, amely óránként harminc kiló port állított elő? Amit központi utasításra osztottak el? „A gyógyító méreg" — a központi újság így nevezte a hexaclor-ciklohexánt. Nincs ebben semmi ellentmondás. A dialektika az ellentmondások egysége. \ Saskov diplomájában egyetlen hármas volt — filozófiából. Nehezen ment a mar- "xista filozófia a későbbi párttitkárnak. De, ahogy mondani szokták, a dalszövegből nem lehet szavakat kiemelni. Ami volt, az volt. Saskov elmosolyodott: menyolyannak tűnt az, mint a kemence figyelőablakában a tűz, amelyet nemrég* — még az új üzemben történt baleset előtt — látott. öntési nap volt, mérnökök jöttek, de a minisztériumból és a területi bizottságtól is voltak küldöttek. Mindenki meg akarta nézni a vastag fal mögött lobogó rőt, vörös lángot, amelyet különleges periszkóprendszei' tett veszélytelenül láthatóvá. Aztán három nap múlva, amikor a vendégek már eltávoztak, estefelé az igazgató felhívta Saskovot, és jelezte, hogy valószínűleg probléma lesz, bizonyos paraméterek — nem figyelte meg eléggé — ezt jelzik. Saskov azonnal az üzembe sietett. Már ott álltak a tűzoltóautók, üvöltő hangon jelezték, hogy teljes erővel működnek. A baleset nem volt olyan nagy, mint várta. A műszak fiatal mérnökének, aki egy éve lépett be az üzembe, sikerült elzárni a vezetéket. — Hol van? — kérdezte ßerda József: Magamra máradtam? Kivel barangoljak most már? Sorsom titka, erre felelj! Itt hagytak, temetőbe vonultak József, Mátyás, István s az egykor velem csavargók közül, akik élnek még; mind-mind cserbenhagytak, mint magános, megöregedett árvát, — főként András és Lajos és a még élő másik István is. Nagyon-nagyon, túlszomorúan maradtam magamra. Nincs senki, akikkel tovább barangolnék, akikkel szót váltsak ott, ahol a legéletadóbb öéöm volna beszélgetni még. A madarak éneke, az erdők titokzatosan-szép szélzenéje sem elegendő már! Nyugalmat adó, kezemet megfogó társak, bátor barátok kellenek most is, együttérző nyugtalan csatangolok, mielőtt rámzárnák az életemet megalázó koposófödelet! nyíre meghökkent Szavcsen- ko, a városi bizottság ideológiai munkatársa, amikor tudomást szerzett erről a hármasról. Az élet megtanította a dialektikára. Saskov mohón tanult, nem érdekelték a vizsgák és a* osztályzatok. A tanulás olyan természetes volt számára, mint az egészséges embernek a légzés. Az instrukciókat is mindig átgondolta, értelmezte, és állandóan hangoztatta a termelési értekezleteken — ez már a tervezőirodában is így volt —: „Ha dolgozol, a fejed is használd!” ... Sóhajtva állt fel a tűz mellől. Hűvösebb lett a levegő. Levette az ágra akasztott zakóját és a vállára terítette. A nyakkendőt a zsebébe dugta. Az ágak mögé bukó nap vörösre festette az eget. A tó vize is vörössé vált, mintha vér volna. Saskov a napra pillantott, ?VW.gp W00-MkpS® . r-jjy ''5r * Kerekes György: Szekér Saskov az igazgatót, aki a műhely felé intett. Saskov futva ment a műhelyajtóhoz. — Nyikolaj Nyikolajevics! — kiáltott figyelmeztetően az igazgató Utána. Saskov nem hallgatott rá, belépett a műhelybe, majd karjaiban hozta ki a mérnököt. A munkások odarohantak a hordággyal, de nem tette rá, hanem egyenesen a mentőkocsihoz vitte. — Rögtön megvizsgálják az orvosok, és beviszik a klinikára — szólt az igazgató. Saskovot senki sem küldte a műhelybe. Megvárhatta volna, hogy előhozzák a védőöltözetet. De állni és várni, amikor tudja, hogy egy ember segítségre szorul. Valakinek el kell kezdeni ... ... Szétkaparta a tüzet, megvárta, amíg az utolsó láng is kialszik. Lassan hét óra. Lehet, hogy a felesége már telefonon keresi és idegeskedik. Szólni kell majd, hogy kapjon valami munkát, amíg a klinikán lesz. Sok ember fogalmaz meg, és ír le halála előtt intelmeket. Ö mit írhatna? Sajnos, gyereke nincs. így kinek írjon, mit tegyen? Azt mondják, nem élt az hiába, aki fiút nevelt vagy fát ültetett. Mondják . .. De kevés, ha csak mondják. Kiment az útra. A távolban a város magas házai látszottak, balra tőlük az üzem épületei. Az üzem felé halkan zúgó. nehéz csövek vezettek. .Tekintetével követte a csöveket. Fentiül biztos minden egy hatalmas ringnék látszik, amelyet a csövek,' mint kötelek vesznek körül. És valahol, ebben a ringben ő is ott van. fentről aoró. gyenge emberkének látszik. De sokan vannak olyanok, mint ő. És mi sem történik, ha ő. Saskov elesik, ha az élet kiüti. Az a fő most. hogy erőt gyűjtsön, hogy fel tudjon állni nyolcig. Egy lépés, a második, ismét egy ... Arra, ahol az emberek vannak! Fordította: Sass Attila
