Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
IZHHUl-Tltö 1982, május 22,, szombat o Pákolitz István : Galamb Noétól Plcassóig szünetlenül mozgósít; világnyi küldetéssel uszít a békességre; nem szegi kedvét-szárnyát, meggyötrik bár a kányák; a fegyverdúlás közben gallyával fölénk röppen; ahogy fortyog a század, úgy terebélyül ága; a békés jóhírt szólja reményzöld lobogója. Szokolay Zoltán: A házak közt A házak közt már céltalan jár, s gyanakvó arc az ég fölötte. Megáll a fénylő félszavaknál, csikket köp kék neonkörökbe. Zsebében hord egy más vidéket, de azt már végleg összegyűrte. Odébbrúgja a gesztenyéket, beleakad tüskés betűkbe. Köztünk élt hajdan — azt beszélik, kik már helyette énekelnek. Most elbotorkál még a télig, s a hóban ás magának vermet. Rosztyiszlav Szolomko karcolatéi: Az ókori görögök tömör stílusáról „Amikor végre mégiscsak megérkeztem a pontusiak- hoz, akkor, hála Jupiternek, megláttam őket, és —dicsőség Marsnak — legyőztem őket.” — Szolgálati sürgöny? — Szolgálati — mondta rövid gondolkodás után Ju- .lius Caesar. — A Római Szenátusnak. — A Szenátus tudta, hová küldi. Húzza ki a „pon- tusiakat”, és a vesszőket. Caesar kihúzta. — Törölje ezt a nagy hozsannázást is. Caesar kihúzta amit Marsról és Jupiterről írt. — A „megérkeztem” és a „megláttam” szavak nem hordoznak hasznos információt. — A postáskisasszony csak nem nyugodott. — Nem értek egyet — tiltakozott megbántottan Caesar. — Határozottan nem! — érvelt erősebben. — Ha egyszer győzött, akkor jött és látott is. Vagy talán üldögélt valahol az ütközet ideje alatt? — Hát, tudja ... A hadvezér elhatározta, hogy egy éles, polemikus kardcsapással felülkerekedik »a vitában, de a fegyver beleragadt a hüvelyébe. A kisasszony életben maradt, és megnyugtatta a császárt: — Rendben van, meghagyjuk az ostobaságait. Nehe- veskedjen, polgártárs ... Római polgártárs — tette hozzá sietve, mert észrevette, hogy Caesar másodszor is megpróbálja a kardját kirántani a hüvelyéből. — Kihúzzuk a kötőszókat és egyéb zavaró elemeket — zárta le hivatalosan a kérdést védtelensége tudatában a postai alkalmazott. — Olvasom a végleges szöveget : JÖTTEM, LÁTTÁM, GYŐZTEM. — A kardját pedig beadhatja a javítóműhelybe a sarkon túl. Hacsak a mester el nem ment a telephelyre — mosolygott az ablaküveg mögött a kisasszony. Ármány és lelemény B. hercegnő nagyvilági fogadást adott. A meg nem hívottak' között ott .volt a hírhedt Talleyrand is, aki" titokban irigyelte Napóleon dicsőségét, és nem szerette koronás uralkodóját. Ezért elhatározta, hogy rosszat mond rá. „Mindjárt mindenki előtt mondjak valamit ellene, vagy csak egyedül E’ Photo de Momentál márkinö előtt?” Miután belátta, hogy ez egyre megy, a jól képzett int- rikus két krinolin között lavírozva odament a márkinő. hoz. és belesúgta az illatos fülébe: — Márkinő! Csak el ne mondja senkinek: a császár egyik lába rövidebb ... A márkinő máris rohant Shampoon de Phinom hercegnőhöz, Talleyrand pedig átment a tálalószobába. A jeles diplomatának még arra sem volt ideje, hogy kiderítse: vajon á sör árába, beleszámít-e a sörösedény is. amikor az egész társaság — élén a ház asszonyával — beviharzott a tálalószobába. — Tisztelt uram! — fordult dühösen a hercegnő a miniszterhez. A hatás kedvéért a hercegnő egy pillanatra elhallgatott, és dühösen kopogott csinos cipője orrával. A tekintete szinte sütött. Kebele hullámzott. Vészjósló csend volt. — Ha a császár egyik lába rövidebb, akkor miért nem sántít? — csattant fel a hercegnő kérdése. — Azért nem sántít, hercegnő, mert a császárnak a másik lába is rövidebb — felelte a diplomata, miközben egy pamutkendővel egy verejtélccseppet törölt le arcáról. A társaság elégedetten visszavonult a terembe. A bál folytatódott. Fordította: Somi Éva Koloh Elek: Cseresznyeérés idején Fehérre meszelt falu széli házikó. Rozoga léckerítése mögött jókora udvar, az udvaron derékig érő gyom. A gondozatlan porta egyetlen dísze egy hatalmas cseresznyefa volt. Ágai áthajlottak a dűledező kerítésen. öreg anyóka csoszogott a házikó felé görnyedten. Ráncos, beesett arcát fekete kendő szegélyezte. Mint elsárgult, gyűrött gyászjelentés ... sége pedig tanárnő. Szóval akkoriban roppant össze ' ez a szegény öregasszony. Egyszer márkiéi is akarta akasztani magát a hátsó fáskamrába, de szerencsére éppen jöttek hozzá cseresznyét venni, s még időben levágták a kötélről. — Igen, erről hallottam valamit — szörnyülködött az állapotos fiatalasszony. — De • csak úgy fél füllel... is keresek én még- itt? Melletted volt a helyem mindig. Éppen három esztendeje, hogy itthagytál. Azt mondják, zavarodott öregasszony vagyok. így látod te is, Sándorom? Csak azért, mert nem találom az enyéimet? Neked könnyű, odaköltözött hozzád a fiunk. Napközis tábor ... Látod, Sándorom, azt sem tudom, mi az. Nagyon hiányzol, s nagyon hiányzik a fiam ... Betámolygott a házba. Rendbe rakta a parányi szobát, kisöpörte a konyhát, s felvette a fekete ünneplő ruháját. Azután előkereste a rongyos Bibliát meg a füzért, és sokáig térdelt a falon függő Mária-kép előtt. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, majd a kapuhoz ment, és lehajtotta az ormótlan vaskallantyút. A tornácról még egyszer visszanézett a hatalmas, pirosló cseresznyefára. Azután leoldotta a két ágas közé feszített szárítókötelet, felemelte a kopott sámlit, és lassan, csoszogva elindult az udvar végében dűledező fáskamra felé. Molnárné kíváncsian kilesett az utcára. Mintha hangokat hallott volna az előbb a szomszéd ház irányából. — Eszti nénik keresik? — kiáltott oda a csinos fiatal- asszonynak, aki mellett egy tíz—tizenkét év körüli, szőke fejű legényke toporgott. — Igen, de zárva a kapu. Nem tudja véletlenül, hová ment el anyuka? — Nem láttam elmenni — lépett közelebb a terebélyes asszonyság. — Ma még nem láttam. De tegnap beszéltem vele, amikor a piacról hazajött. Maguk kedves, Pestről érkeztek, ugye? Nem említette Eszti néni, hogy mára várja a vendégeket. — Igen, mert úgy volt, hogy Sanyika táborozni megy, szóval, nem is tudja, hogy jövünk. Meglepetés . . . — Nicsak! — lesetj be a kapun Molnárné. — Ez nincs kulcsra zárva, csak a kal- lantyú van ráhajlítva. Akkor viszont biztosan itthon van. Lehet, hogy lepihent, azért nem hallja a zörgetést. — Nézd anyu, mennyi cseresznye! — örvendezett a kisfiú. — Ugye, felmászhatok a fára? — Várjanak, majd benyúlok, és kiakasztom a kallan- tyút — tüsténtkedett a szomszédasszony, áthajolva a rozoga léckerítésen. Nyikorgó, sírós hangot hallatva tárut ki a kapu. — Már nyitva is van. Menjenek be, kedves! Eszti néni nagyon várta magukat. Persze, lehet, hogy mégsem alszik. Vagy mégis elment valahová ... — Jó napot, Eszti néni! — kiabált át a szomszéd ház kapujából egy terebélyes asz- szonyság. — A piacon volt? — Ott, lelkem. — Nem nézte hogy most a csirke? — Nem néztem, Molnárné. Majd ha megjön az unokám ... — Az utolsó szavakat már halkan, szinte önmagának mormolta. A szemközti ház kapujából előbukkant egy fiatal, állapotos nő és átkiabált Mol- nárnénak: — A rántaniva- lónak most száztíz párja. Amikor Eszti néni becso- szógott, a két szomszédasz- szony kicsit értetlenül bámult utána. Azután közelebb mentek egymáshoz, és izgatottan összesúgtak. — Nem tudom, mi van az öreglánnyal — lepetyelte Molnárné. — Máskor mindig megáll beszélgetni egy kicsit. Furcsa .. . — Hát nem is a piacon volt — vágott a szavába a másik, összekulcsolva kezeit domborodó hasa fölött. — A postát járja mindennap, mert azt mondja, elfelejtik kihozni neki a leveleit. Már nyitás előtt ott ácsorog. Hóbortos egy öregasszony, nem? — Hogy mik vannak! — tátogta Molnárné. — Látja, mivé lesz az ember lányi, ha elrohan vele az élet. Pedig annak idején kedélyes, szorgos nénike volt, amolyan örökmozgó. Maga ezt nem tudhatja, mert csak nemrég költöztek ide. Azóta ilyen furcsa, hogy elvesztette az urát meg a fiát. Ha jól emlékszem, három esztendeje ennek. A férjét agyvérzés vitte el, s még el sem hervadt a sírján a virág, amikor a fia felcsavarodott e^y fára a kocsijával. Azt rebesgetik, hogy részegen sofőr- ködött a főmérnök úr. — Főmérnök volt? — ál- mélkodott a másik. — Bizony, mégmeg Pesten, egy nagy vállalatnál. A fele— Persze a menye, az a páváskodó nagysága, bolond lenne magához venni az anyósát. Annyit azért megtesz, hogy nyaranta lehozza egy hétre a kis unokát ide, a nagyanyjához. Csoda, hogy az idén nem jött. Pedig ilyenkor szokott, cseresznyeérés idején. — Tehát ezért járja naponta a postát, s ezért nem árulja a cseresznyét, holott lehull már lassanként mind. úgy agyonérett... — Eszti nénit keresik? — csoszogott. Lekuporodott a kopott sámlira, és köténye zsebéből óvatosan előhúzott egy levelezőlapot. Még nem olvasta él, mert a szemüvegét a Rredencen felejtette, a szobában. Csak nézegette a színes lapot, a hátulján ösz- szefolyó sorokat, s valami élénk fény csillant a savószínű, párás szemekben. Lehet, hogy már holnap itt lesz — tűnődött. — Akkor pedig még a henteshez is el kell mennem. Hogy fog örülni ennek a sok cseresznyének a kis betyár! Kihozta a házból a drótkeretes pápaszemet, s újra letelepedett a sámlira. Lassan, akadozva olvasta a kusza sorokat. Azután csak ült, ölébe ejtett kezekkel, maga elé meredve, mozdulatlanul. Nem érzett sem szomorúságot, sem fájdalmat. Csak hűvös, rideg ürességet. Ürességet, amilyen a kifosztott hűtőkamráké ... Deres falak, sűrű homály, kirekesztett napfény. Napfény, mely olyan, mint egy szőke fejecske. E rideg falak csöndjét nem töri fel gyermekkacagás, angyalorcák nem pi- roslanak, ahogy a cseresznyék . . . Napközis tábor — mormolta később az öregasz- szony. — Valami napközis tábor ... Látod, Sándorom, nem értjük mi már ezt a világot. Vagy te érted, ha letekintesz ránk fentről? Mit Varga Géza: Sárkányrepülő Arcok közelről Varga Géza Falusi hangulatú környék. Csöppnyi lakás. Nagy műterem egy öreg, volt iskola udvarán, Békéscsabán. Rengeteg kis szobor, érem a polcokon. Középen viszont egy nagy szobor vár öntésre: a Kentaurok. A művész fiatal, alig múlt harmincéves, épp ezért meglep, hogy ennyit dolgozott tanítás mellett. — Nemrég hagytam abba, mert a kettő együtt csak nem ment. Pedig eredetileg ez volt a szándékom, azért kezdtem el rögtön a főiskola után a tanítást. — De hiszen csak heti egy órája volt a gimnáziumban!? — Épp erről van szó. Ez az idő rajzra és műalkotáselemzésre kevés, ellátni viszont a munkám mellett, sok. — Ahogy széjjelnézek, nemcsak sok szobrot, hanem sokféle témát is látok. Az ember, a munka, érzelmek, gondolatok... de ott egy moldvai templom, amott meg egy nagy csomó cipő a szobor kupacban . . . — Harmadmagammai megpályáztuk a fasizmus áldozatainak emlékművét, ez abból egy részlet. Egyébként tényleg minden érdekel, szeretek egyszerre több dologgal foglalkozni. A műfajon belüli műfajokkal, egymástól elütő tervekkel, gondolatokkal, közben irodalommal, zenével. És persze állandóan a megoldás, kivitelezési problémáival. — Érem, kisplasztika, nagy szobor: szobrászati alkotás mind, de mégis más-más. Ezt látja, érzi a műélvezö ember is. A művész szerint mi a különbség köztük? Az a lényeg, amit mi, laikusok nem tudunk szavakkal kifejezni? — Én azt szoktam mondani, hogy az érem: vers, a kis szabar: novella, a nagy pedig: regény. Ez nemcsak műfaji meghatározás, hanem — legalábbis nálam — alkotói sorrend is. A Kentaurokkal most jutottam el az első regényemhez. Igaz, csak részemről készült el, az öntés jó ideje késik, remélhetőleg az idén meglesz, és tavasz- szal állni fog. Békéscsabán. — Hol? És mit mond el vele tulajdonképpen? —• A szerelmet. A várostól kaptam a megbízást köztéri szoborra, s ezt a témát választottam. A József Atti- la-lakótelepen. a Lencsést út és a KISZ-tábor közötti kanyarba kerül majd. — A főiskolán népköztársasági ösztöndíjas volt, Mi- kus Sándor osztályában végzett. Az induláskor Derko' vits-ösztöndíjat kapott. Felesége — Udvardy Anikó — is szobrász. Mégsem maradt Pesten, hanem hazajött vidékre. Miért? — Maradhattam volna, de itthon nyugodtabban lehet dolgozni. Szeretem ezt a csöndet, ami itt körülfog, a zak- latotság — ami nélkül nincs művészi munka — belül úgy is megvan. Az említett ösztöndíjból — és amit később a várostól kaptam — hoztam össze a kis öntödét és a műhelyt. Kiállításokon szerepelni, pályázatokon részt venni innen is tudok. Tavaly egy hosszabb túrán voltam, jártam Párizsban is, és Bartók zenéje vidéken is az, mint Pesten .. . V. M.
