Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
NÉPÚJSÁG 1982. április 3., szombat o A zászlós elöl lovagolt. Piros arcú, mokány férfi volt, tömött harcsabajusszal. Sapkarózsáján megcsillant a fény, ahogy az eget kémlelte. A magasban három an- galszász repülőgép közeledett. A kondenzcsíkokról állapította meg, amelyek a lenyugvó nap fényében ezüs- töztek. Felemelte lovaglópálcáját. — Feküdj! — vezényelte. Mögötte munkaszolgálatosok hosszú sora kígyózott. Lapátot, ásót, csákányt cipeltek a vállukon. Nagy csörömpölés közepette engedelmeskedtek a parancsnak. Ö is leugrott a lóról, egyene- nes az árokba. Urbán András a földjét szántotta. Éppen az út menti árokhoz ért. — Maga is — dörrent rá a zászlós. Még a kalapját sem pöccintette hátra, hogy felnézzen az égre. Fél kézzel fogta az eke szarvát, a másikkal a feleségének intett, aki a kannával megtorpant a tanya végében. — Hozd a vizet, Ágnes! Ez a pimasz közömbösség felbőszítette a zászlóst. Ágnes sudár fiatalasszony volt. Mire a kannával átbukdácsolt a szántáson, a három repülőgép eltűnt az égről. A zászlós kikerekedett szemmel bámulta izmos, ruganyos testét, melyen megfeszült a ruha. Nem csoda, hogy olyan rátarti ez a pa- • raszt —1 gondolta magában —, amikor ilyen szemrevaló felesége van. De most megkapja magáét. Az asszonya előtt fogja megleckéztetni. Szétvetette a lábát, lovaglópálcájával a csizmáját veregette. — Ha én egyszer azt mondom. feküdj, akkor feküdj! Urbán elengedte az eke. szarvát, és kiegyenesítette szálfa termetét. Ä reszelés, agyonordibált őrmesteri hangra ideges ingerültség fogta el. Arcán megkövesed- tek a vonások. — Nézze, zászlós úr. én 18 hónapot töltöttem az orosz fronton, az első rajvonalban — mondta fojtott hangon. Ám, ahogy ezt kimondta, elfogta az indulat. Vad, sötét düh. Üjra megelevenedett előtte az a 18 hónap. Ügy kiabált, mint akinek elment az esze. — Tudja mi az, zászlós úr. amikor megszólalnak a sztálinorgonák. amikor hónapokon keresztül rázkódik a föld, bömbölnek az, ágyúk és üvöltenek a ká- tyusák?!! Ott voltam Uriuv- nál, abban a városban, ahol a századunkból csak ketten maradtunk élve. Én meg egy békési lakatos. Most pedig maga jön ezzel a három-repülővel ! A lovak közé csapott. Faképnél hagyta a zászlóst. — Ez destrukció! — sziszegte az, amikor magához SerédiJános: A szökevényeket lelövik tért. majd a fiatalasszonyhoz fordult: — Ezt még megbánja a férje. Urbán hajszolta a lovakat, öreg este lett, mire kifogott. Ágnes a vacsorát a tornácon terítette meg. Kihozta a konyhából a lámpát és az asztal közepére tette. Egy hónap múlt el azóta, ahogy hazatért a férje. Azóta minden este valami szertartásos boldogsággal készülődtek a vacsorához. A tükörben megigazította a haját, és tiszta kötényt vett fel. Olyan kedve kerekedett, hogy a legkülönfélébb apróságokon is tudott nevetni. De most ösz- szeszorult a torka. Arra gondolt, amit a zászlós mondott. Rossz előérzete támadt. Mikor a férje az asztalhoz ült, már remegett az ajka. Kissé hátradőlt a széken, hogy a szőlőlevelek árnyékában elmosódjanak arcának vonásai. Jókora idő múlva mégis erőt vett magán. 'Ám akkor sem arról beszélt, amitől összeszorult a torka. Átnyúlt az asztalon, megfogta a férje kezét. — Azt . hiszem, gyermekünk lesz. Sokáig nézték egymást, anélkül, hogy mondtak volna valamit. Talán azért voltak szótlanok, mert attól tartottak, hogy a szavak elriasztják boldogságukat. Avagy megérezték' előre, hogy milyen szűkmarkúan bánik velük a sors. A csendet a kutya ugatása törte meg. Valaki hahózott, és dörömbölt a kapun. Majd a tanya, háta mögül lópaták trappja hallatszott. A karámnál nem volt kapu. Ott jött be az a valaki, mégpedig a lovaspostás, aki most katonaruhát viselt. Egyenesen a tornáchoz ügetett, ahonnan a fény szűrődött. — Rossz hírrel jövök Urbán gazda, SAS-behívót hoztam. Azonnal be kell vonulnia a lovakkal meg a kocsival a csabai laktanyába. — De hiszen a férjem nemrég jött haza,a frontról! — Ha nem vonul be, úgy minősítik, mintha szökevény lenne. — Lehajolt a nyeregből, és lehalkította a hang- iát. — Van egy rosszakarójuk, csak az lehet a magyarázat. így van ez, amikor utolsókat rúgja a hatalom, jaj annak, akit eltrafál. Muszáj engedelmeskedni, ha túl akarjuk élni .. . Ágnes elsírta magát. Urbán a haját simogatta. Meg akarta vigasztalni, csak hát semmi sem jutott az eszébe. Kiégve, bután bámult felesége könnyező arcába, majd durva mozdulattal szinte ellökte magától. — Isten veled, Ágnes! Az asszony riadtan hallgatta az udvar zaját, ahogy a férje megitatta a lovakat, és befogott kocsiba. De ezek az apró zajok hirtelen elnémultak. Óriási robaj hasított bele a levegőbe. Kirohant az udvarra. Csillagtalan, sötét éjszaka volt, de a következő pillanatban felfénylett a világ. Látta a férjét fenn a bakon, ahogy megmarkolja a gyeplőt. A vakító fény lassan beleolvadt az éjszakába, de nyomában, arra délen, ezer és ezer tűz lobbant fél. Iszonyatos dübörgéssel rász- kódott meg a föld. Majd ismét tüzek kúsztak fel az égre, valami megnevezhetetlen, vinnyogó üvöltéssel. Ágnes átölelte a férjét. — Az oroszok, igaz? — Igen. — Hol lehetnek? — Talán Aradnál. — Akkor holnap reggel ideérnek. Nem fogsz elmenni, nem engedlek. Holnap már itt lesznek az oroszok! — És ha nem érnek ide? — De ideérnek, biztosan ideérnek — újjongott az asz- szony. Nem lehetett vele bírni. Megtelt hittel és reménnyel. Még a lovakat is kifogta, és visszavezette őket az istállóba. Az egész éjszakát ébren töltötték. Kimentek a tanya végibe, az öreg nyárfa alá, és nézték a viliódzó tüzeket. Ám, mire feljött a nap, elhalkult a világ. Ugyanakkor pattogó vezényszavak ütötték meg a fülüket. Csaba felől katonák, munkaszolgálatosok, civilek közeledtek az országúton. Rémülten meredtek egymásra. — Mit akarhatnak? — Bújj el a szénatartóba, beszélek velük. Először a kórókúpban akart elrejtőzni, aztán mégis megvárta az asszonyt a széntartó bejáratában. — Árkot ásnak, itt akarják megállítani az oroszokat. — Ezek őrültek .. . — A zászlós is velük van. Odajött hozzám, és megpas- kolta az arcomat. — Mit akar veled? — Azt kérdezte, elmen- tél-e? — Honnan tudja, hogy behívót kaptam? — Ide fog jönni, meg akar látogatni. — Minek? — Minek, minek, mit tudom én!.. . A zászlós fütyürészve jött a szérűskerten keresztül. Ur- bánnak alig volt ideje, hogy beugorjon a szénatartóba. A száraz hereszénába rejtőzött el. A felesége nem mozdult a küszöbről. Hallotta, ahogy a zászlós megállt előtte. A lovagló pálcával ütögette csizmája szárát. — Azért jöttem, hogy megvigasztaljam. — Nincs rá szükségem. — Már azt is tudom, hogy Ágnesnek hívják. — Haggyon békén... — Maga fél, szüksége van valakire,^ aki megvédi. — Van, ^ki megvédjen — buggyantak ki önkéntelenül a szavak az asszony ajkán. — Ugyan ki? Talán a férje mégsem tett eleget a behívó parancsnak? — játszott vele a zászlós. — Elment — kiáltotta rémülten Ágnes. A tiszt negédesen mosolygott, miközben bajuszát pö- dörgette. — Mert az ízetlen tréfa lenne ugyebár, ha itt találnák a tábori csendőrök. Látja, ott cirkálnak a munkaszolgálatosok között. Ha nem jelentkezik időben a laktanyában, felforgatják az egész tanyát. És itt nincs hadbíróság. Ez front. A szökevényeket lelövik. Ágnes eltorzult arcán végigfolytak a könnyek. — Zászlós úr, higgyen nekem. — Hiszek magának, de a tábori csendőröknek nem én parancsolok — s elegáns mozdulattal elővett a zsebéből egy fehér zsebkendőt, gyöngéden megtörölgette a fiatalasszony arcát. — Van egy üveg pezsgőm. Délben visszajövök. Majd meglátja, elmúlik a bánata. Á zászlós elment. Megkövültén nézett utána. Bár nem szólt semmit, a férje mégis megérezte, hogy elmúlt a veszély. Lerázta magáról a szénát. — Én ezt az embert megölöm. — Nem fogod megölni, ők fognak megölni, ha itthon maradsz. De most én mondom, fogj be a kocsiba, és menj! — xVeled mi lesz? Ágnes megmarkolta a villa nyelét, mely a szénatartó ajtajához volt támasztva. i— Meg tudom magamat védeni, ha mással nem, hát ezzel. Urbán megragadta a vállát, Erősen a szemébe nézett. A barna szempárból eltökéltség sugárzott. Szokolay Károly : Kútmélységból Kútmélység messzesége bárhol tériszony szánalom a lent heverőkért kezüket kulcsolókért tettrekészség összekapaszkodó akkumulátorai összebújó fejek lefelé fordított reflektorok kötelek fényükben csillog a fekete a barna a sárga Ragadd meg a végét pajtás hunyorognak tántorognak a fenti fényben idétlenek nevetnek intsd le a fintorgókat tűzbe a gúny korbácsaival járni taníts mint a tornatanár büszkén póz nélkül meghajolni szívből szólni elhagyva mindenfajta kacskaringót ne csak az áradó szomorú dalra figyelj és a sose hallott vad tánc ütemére tettekre figyelj és nyújtsd a kezed annak aki testvér Rab Zsuzsa : „Az a katona...” Mindig maradandó élmény, ha az ember személyesen találkozik egy-egy kedves olvasmánya, verse hősével. Én egy fordításom hősével találkoztam jó néhány évvel ezelőtt. Jevgenyij Vinokurov szovjet költő édesapjával, Mihail Vinokurovval, Misa bácsival, Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szüleit a költő és felesége. A költő, aki tizennyolc éves fejjel önként jelentkezve, végigharcolta a második világháborút, várta „első világháborús” apját, a hivatásos katonát, 1917, majd a polgárháború harcosát. Szikár, csontos öregember ült le az asztalhoz. Kevés beszédű volt, de súlyos szavú, és egyszerű, mint maga a föld. Néztem a kezét, de főleg a szemét néztem, kemény külsejét meghazudtoló, lágy tekintetű orosz szemét, ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tördelte hozzá a fekete kenyeret, öreg alakján átderengett az a régi, fiatal, a hadakat megjárt katona, s már idéztem is magamban a fia versét róla, szinte minden sorára emlékeztem, hiszen nem sokkal előbb fordítottam le. Vasúti kocsi 1918-ban Ügy rémlik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsiptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundjkál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába lebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén a csiptetö ... Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-sodorták látni sosem-volt fényözönt... S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. Hadd folytassam „annak a katonának" költőfiával, s hadd mondjam el,’ miért vonzott elejétől fogva a költészete. S ha már itt tartok, elmondom azt is, hogy valamikor az ötvenes évek végén, a szovjet „új hullám” friss áradásában, amely rengeteg új nevet csapott ki a mi partjainkra is, egyetlen verse alapján öt választottam ki elsősorban „a magam” költőjének, amit azóta két magyar Vinokurov-kötettel hitelesítettem. Visszatérve: költészetében azt szeretem és csodálom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent idézett vers is tanúsítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tudja a vízcseppben az egész tengert, számára nem létezik „közönséges” téma. A fennköltség, az emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legnemesebb, az igazi realizmus megtestesítője. „Tapintva igaz a világ — írja egyik versében. — Elég már A libegés! Baktass völgyön-hegyen. A költő, az mezítlábas legyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár.” Látom Misa bácsit, aki azóta már a moszkvai Va- ganykovo-temetőben nyugszik. Látom szemét, amely annyi mindent látott a hosszú útban, amíg a vadul rángó vasúti kocsin' majdnem napjainkig ért. S hogy megint költőfiát idézzem: „ ... ők rázták meg keményen , a világot tíz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat...” Ezzel a rövid emlékezéssel próbáltam életre igézni egyik legkedvesebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álmodott „jövőbe táruló napot”. Képeink Jelinek Lajos plakátjaiból mutatunk be hármat. A grafikus erőteljes színhatásokkal is felerősíti nagyon is aktuális mondanivalóját (sajnos, a színhatásokat nem érzékeltethetjük) a békéről, a népek összefogásáról, a nukleáris háború veszélyének elhárításáról. Jelinek a közelmúltban több alkalommal is kiállítási díjakat kapott hatásos plakátjaiért.
