Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
o 1982. április 3., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A múlt század végének magyar prózairodalmában feltűnő eltolódás tapasztalható a novellaszerű (tárca-) műfajok javára. A jócskán megkésett, de annál dinamikusabb kapitalista fejlődés felszíni tünete, a „grün- dolási láz” jelentkezett a nyomdaiparban és a könyvkiadásban is. ’80-as évek közepén kb. 470 olyan havi-, heti- és napilap jelent meg Magyarországon, amely rendszeresen közölt Szépirodalmi anyagot. A szerzők az újság „vonal alatti” részén tették közzé (csevegés, rajz, karcolat, tárca, tárcanovella, novella, beszély, elbeszélés vagy beszéd műfaji megjelöléssel !) kisprózái munkái' kát. A (tárca)-novella reprezentatív műfajjá válásának természetesen más, külső okai is vannak. (Gondoljunk az orosz realizmus, a francia naturalizmus és a szimbolizmus hatására, vagy a lélek-' ábrázolás iránt megnyilvánuló olvasói igényre!) Döntő fontosságúnak a kisprózái műfajok uralkodóvá válásában azonban mégis csak a századvég Magyarországán végbement gazdasági és tár" sadalmi változásokat lehet tekinteni. „A századközépig gyarapodó liberalizmus és a ’67-es kiegyezés nemrég még véglegesnek érzett békéje, biztonsága amladozik, s ... a magyar tárcanovellisták a magyar társadalom századvégi földrengését jelzik.” E novellisták jeles (Nagy István szavaival: „feledésbe merült”) képviselője Petelei István. Tizenhárom gyerekes, félig székely, félig örmény kereskedőcsaládból származott. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári piaristáknál és Székelyudvarhelyen végezte. Budapesten műegyetemi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd hazatért a polgárosuló erdélyi kisvárosba, Marosvásárhelyre. Rajzai 1879-től jelentek meg. Rövidesen az erdélyi szellemi élet központjába, Kolozsvárra költözött. Kozma Dezső, Petelei egyik monográfusa tekintélyes névsort állított ösz- sze az ekkor itt élő irodalmárok nevéből.( Thury Zoltán, Bródy Sándor, Molo- nyay Dezső, Bartha Miklós. Gyulai Parkas stb.) Ezek után azon sem csodálkozhatunk, hogy a kolozsvári sajtó megfakult újságlapjain világnagyságok műveit olvashatjuk. (Zola, Strindberg, Ibsen, Turgenyev, Dosztojevszkij.) Joggal állapítja meg Bisztray Gyula, hogy Petelei életének legtartalmasabb fejezete kolozsvári újságírói évtizede volt. AZ első novelláskötete Keresztek címmel 1882-ben jelent meg, a hetedik pedig — életében ez volt az utolsó — 1905-ben. Halála után (1910) özvegye, Korbuly Ilona saját költségén kiadatA kisváros, a falu és az udvarházak világa A „ feledésbe merült” Petelei István könyvéről születésének 130. évfordulóján ta hagyatékát két kötetben. (Elbeszélések, 1912.) A hazai és a romániai magyar nyelvű könyvkiadás egyaránt mostohán kezelte Petelei életművét. 1965-ig a két országban mindössze három (!) válogatás látott napvilágot munkáiból. Annál örvendetesebb, hogy 1980- ban Bukarestben kiadták irodalmi levelezését, 1981- ben pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó rukkolt ki „Kiskönyvtár” sorozatában egy újabb válogatással! (Petelei István: A tiszta ház.) Ez utóbbi könyv (ismertetésünk tárgya) másfél tucat novellát és egy útirajzot tartalmaz, melyet az író 1884-ben írt az Erdélyi Gazdasági Egylet pályázatára. (Mezőségi út). A magyar és román parasztok, hétszilva- fások helyzetének kendőzetlen feltárása egyedülálló a kor irodalmában. A millenniumra készülő úri Magyar- országnak azonban nem volt szüksége a „Mezőségi út” szociográfiai hitelességű, nyílt társadalombírálatára. A „Mezőségi út” egyik legnagyobb érdeme a szegénység, a nyomor feltárása. Pagocsán veti papírra az alábbi sorokat: „A parasztok közt Fehér István a leggazdagabb ember. Ahol lakik: szörnyű! Alig két öles szoba. Nehéz levegő. A fejem teteje éri. Ablaka egy tenyérnyi. A fal mellett egy lóca. Keskeny, piszkos. Egy rossz asztal. Évtizedes piszok. Ágya egy láda. Egy kemence szörnyű tele ragasztókkal. Ha a liba költ, ha a bárány fiadzik — ebbe a szobába. A nap be nem süt.” Néhány sorral alább egy hajdani román nemes házát mutatja be. A Dumnitz Andrások lakása ugyanolyan lehangoló látványt nyújt, mint a Fehér Istvánoké. Az egyik „gazda” román, a másik magyar. Mi más is lehetne Petelei szándéka, mint a közös — magyart, románt egyaránt sújtó — nyomorúságnak (áttételesen: elnyomatásnak) a bemutatása! ? A szociográfiai riport másik nagy érdeme a lelki ala- csonyságnak, sivárságnak a láttatása. Petelei fölfigyel a törvénytelen gyerekek, a vadházasságok, a házasságtörések elszaporodására, a szeretőtartás és a nyilvánosházak falun is terjedő divatjára. Az író gyilkos szatírái hajlama nyilvánul meg abban, hogy mindezt a hatalom egyik képviselőjével, a járásbíróval így mondatja el: „Gaz ez a nép. Hogy mindegyik nem ült tömlöc- ben, csak az én kegyelmem. Verekedő, civakodó, erkölcstelen.” A bemutatott naturaliszti- kus részletek egyrészt pregnáns bizonyítékai annak, hogy a valóságlátásnak ez a módja közel rokonságot mutat a Zoláéval, másrészt bizonyítják e részletek azt is, hogy Petelei rendkívül modern „faluszociográfiai” művet alkotott: a rövid, egyszerű és tőmondatok, az odavetett „száraz” tényközlések, majd a századunkbeli falukutató mozgalom némely képviselőjénél válnak elengedhetetlen stilisztikai eszközzé. A novellista Petelei korabeli méltatói között találjuk Ágai Adolfot, Haraszti Gyulát, Szana Tamást, sőt, magát Gyulai Pált is — hogy csak a Jegjelentősebbeket említsük. Dicsérték művészetének sajátos színeit, témáinak újszerűségét, írói megfigyelőképességét, nyelvi gazdagságát. De nem hallgatták el e művészet buktatóit sem. Szana így ír: „Petelei szomorú hőseinek megdöbbentő, tépelődésre indító végzetével kifárasztja olvasóit, amint kifáradnánk egy hangverseny végighallgatásában, amelynek minden számát gyászindulók képeznék ..Lényegében hasonló következtetésbe jut Petelei halálának évében Schöpflin Aladár is: „Olyan, mint egy hangvilla (ti. Petelei), amely csak azt a hangot tudja hangoztatni, amelyre hangolva van.” Álljon itt ízelítőül a kötet egyik legszebb (mély) lélektani sztorija! Egy „főkötő- csináló kicsi asszony” árvájának, Lottinak az élete a szeretett férfira való értelmetlen várakozásban telik el. A vénlánysors keserűsége minden emberi érzést kiöl Lottiból, csak a legszebbiket, a szerelem érzését fokozza már-már emberfelettivé. Amikor Dezső Balázs, a hajdani udvarló végre megkéri Lotti kezét, az örömében — meghal. Sohasem tudja meg, hogy rút tréfát űztek vele, Dezső a „brúderkák” kedvéért, fogadásból játszotta el a leánykérést. „Kegyetlenebb, kétségbeejtőbb szatírát nem írtak a kitartó, igaz hűségre” — állapítja meg Haraszti Gyula. Petelei novelláit olvasva hiteles kép alakul ki az olvasóban Belső-Erdély korabeli társadalmi viszonyairól. A kisvárosi polgárság úr- hatnámságát, a hivatalnokkaszt garázdálkodását, és az egyház hittérítő üzelmeit épp oly összetetten látja (és láttatja) Petelei, mint a nőproblémák egész sorát — a keserű vénlánysorstól a prostitúcióig. (A könyörülő asz- szony, A csíkos szőttes.) > A nemesség romlását pályája elején némi nosztalgiával ábrázolta, de később rákényszerült, hogy a ’48-as ábrándokat szembesítse a századvég kiábrándító valóságával. (A vén nemes.) S hadd jegyezzük itt meg, hogy a dzsentriről nincs egyetlen meleg szava sem. Bogyó Viktor rokona a Mikszáth Kálmán teremtette „gavalléroknak”, de sokkal veszélyesebb azoknál, mert gátlástalanabb. Afféle korai Noszty Feri, akit az úri jómodor éppúgy, jellemez, mint a dorbézolás, a kártya, végül a sikkasztás, a börtön vagy az öngyilkosság. (A nagyanyó reménysége.) Falusi-paraszti tárgyú írásaiban lehetetlen nem észre vennünk a székely népköltészet, és különösen a székely népballadák hatását. „Balladisztikus tömörsége sejtéses előadásmódjában, párbeszédeiben szembetűnő” — állapítja meg Kozma Dezső. (Parasztszégyen.) Ha az elmondottakhoz hozzászámítjuk Petelei vitathatatlan tehetségét, s azt, hogy „a folklorisztikus balladák naiv léleklátását egy tudatosabb, kidolgozottabb pszichológiai ábrázolással” mélyítette el, akkor fenntartás nélkül kézbe vehetjük a „feledésbe merült erdélyi novellista” könyvét. (Szép- irodalmi Könyvkiadó, 1981.) Ménesi György Váci Mihály : Még nem elég! Nem elég megborzongni, de lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, de mindig égni kell! És nem elég csak égni: fagyot is bírjon el, ki acél akar lenni, suhogni élivei. Nem elég álmodozni. Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell! Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el; jövőnket — tudni kell! Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elöl indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell! És nem elég akarni: de tenni, tenni kell! A jószándék kevés! Több kell: — az értelem! Mit ér a hűvös ész?! ■ Több kell: — az érzelem! Ám nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj! Nem elég — a Világért! Több kell: — a nemzetért! Nem elég — a Hazáért! Több kell most: — népedért! Nem elég — Igazságért! — Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég! Katona Judit: A hétköznapok fohásza Az évszak vak fákat vezet, nem kéne törődni vele — már egészen rám nehezkedett a tél inas, átizzadt tenyere. Ingujjban járna a tavasz, virág emelné csöpp fejét: lélegző szavak tüdején látom a fény erezetét. Pirosló sapkáját lekapja, ég felé hajítja a som. '•» Hajnal harangja kondul. Versek igaz létéért fohászkodom.
