Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
NÉPÚJSÁG 1982. április 3., szombat o Történelmi barátság Nincs életünknek olyan területe, amelyre ne terjedne ki immár közel négy évtizedes testvéri együttműködésünk felszabadítónkkal, a Szovjetunióval. Barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményünk sziklaszilárd alap- ja hazánk nyugodt, alkotó életének. Közös célunk a béke védelme, a szocializmus zavartalan építésének biztosítása. Kulturális kapcsolataink kiterjednek az oktatás, az irodalom, a művészetek minden ágára. Növekvő turista- forgalmunk lehetővé teszi, hogy népeink egyre jobban megismerjék egymást, mindkét nép merítsen a másik eredményeiből, sikereiből, és hogy a felmerült problémákat közös erőfeszítésekkel oldjuk meg. Képeink e sokoldalú együttműködés néhány részét ábrázolják. Leninvárosban, a Tiszai Vegyi Kombinát létrehozása fontos szakasz volt a magyarországi nehézvegyipari fejlesztés programjának megvalósításában. A TVK üzemei szovjet műszaki segítséggel épültek. Termékeik egy részét a Szovjetunióba exportálják A Barátság-olajvezetéken keresztül kapja A gépkoesigyárlási kooperációs program ke- Magyarország az értékes nyersanyagot a rétében több magyar üzem működik együtt a Szovjetuniótól Volgái Autógyárral személygépkocsik gyártásában Évente 150-et rendel ezekből a Lcningrádban gyártott, Kirovec—K 702 típusú, háromszáz lóerős traktorokból Magyarország Szocialista külpolitika — békepolitika Irta: Roska István külügyminiszter-helyettes A világ közvéleménye a nemzetközi tudósítások áradatának nyomása alatt áll. Nem kevés az izgató, a rossz hír, és szinte naponta felmerül a kérdés: fennmarad-e az enyhülés, a kölcsönösen előnyös együttműködés a különböző társadalmi berendezkedésű országok között, vagy veszélybe kerül a nemzetközi biztonság és a béke. E kérdéssel együtt nő az aggodalom is a romló nemzetközi helyzet miatt. Az emberek keresik a választ a nyugtalanító kérdésekre, és eközben szeretnének „belelátni a kártyákba, hogy mi alakítja az egyes államok magatartását, mi határozza meg, és mi mozgatja a különböző országcsoportok külpolitikáját. A mostani világhelyzet valóban bonyolult, számos veszéllyel és feszültséggel terhes. Ennek alapvető oka, hogy az imperialista hatalmak — mindenekelőtt az Egyesült Államok — az elmúlt négy-öt évben megváltoztatták külpolitikájukat, és fokozatosan letértek az együttműködés, az enyhülés útjáról, és a feszültség növelését választották. Ennek kétségtelen bizonyítéka, hogy az Egyesült Államok rákényszerítette szövetségeseire a katonai fölény megszerzésére irányQló politikáját. A NATO 1978. decemberében 15 éves fegyverkezési programot fogadott el, amely a hadiköltségvetés évi 3 százalékos növelését írta elő a tagországok számára. 1979-ben elhatározták azt is, hogy mintegy félezer amerikai közép-hatótávolságú nukleáris rakétát helyeznek el öt nyugat-európai országban, a Szovjetunió és más szocialista országok célpontjaira irányítva. Az Egyesült Államokban elodázták a SALT—II. megállapodás életbe léptetését, és ma is befagyasztva tartják. E lépésekkel párhuzamosan minden korábbinál hangosabb és durvább szovjet- és szocializmusellenes propagandahadjárat indult meg, amely- lyel igazolni szeretnék a világ közvéleménye előtt az erőfölény megszerzésére irányuló politika jogosságát. Mélyen elhallgatják a szocialista országok leszerelési és békekezdeményezéseit. Így a nyugati világ lakossága nap mint nap a szovjet veszélyről és fenyegetésről szóló propagandával kel és fekszik. A szocialista külpolitika reálisan számol a kialakult helyzettel, és szembeszáll az imperialista törekvésekkel. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok mindent megtesznek a szocialista haza védelméért. és erőfeszítéseik eredményeként elérték, hogy létrejött a viszonylagos katonai erőegyensúly a két világ- rendszer között. Gondoskodnak arról is, hogy az imperializmus ne bonthassa meg , ezt az erőegyensúlyt, mert az valóban fenyegetné a békét. A szocialista külpolitika mindenhol jelen van, ahol tenni lehet a békéért, a nemzetközi biztonságért. az enyhülésért, és az államok kölcsönösen előnyös együttműködéséért. Elegendő akár vázlatosan áttekinteni a szocialista országok . legfontosabb kezdeményezéseit és javaslatait, hogy meggyőző képet kapjunk erről. A szocialista országok javasolták a nukleáris fegyverek gyártásának megszüntetését, a meglevő készletek csökkentését, majd teljes felszámolását. Ennek első lépéseként , azt ajánlották, hogy teljesen tiltsák be a nukleáris fegyverkísérleteket. Kezdeményezték azt is, hogy a nukleáris fegyverekkel rendelkező államok vállalják: nem alkalmaznak ilyen eszközöket azon országokkal szemben, amelyek nem rendelkeznek nukleáris eszközökkel, s azokat saját területükön telepíteni sem engedik. A szocialista országok nemegyszer nyilvánították ki készségüket, hogy tiltsanak be minden tömegpusztító fegyvert, beleértve a neutronbombát és a vegyi fegyvereket is. Különböző fórumokon arra hívták fel a világ államait, hogy kössenek megállapodást, amelyben lemondanak az erővel való fenyegetésről. és az erőszak alkalmazásáról az államok közötti viszonyban. A szocialista országok következetesen hangoztatják, hogy a világméretű katonai feszültség csökkentésére törekedve, készek bármilyen fegyverzet- csökkentési tárgyalásra, amely az egyenlőség és az egyenlő biztonság elve alapján folyik. A szocialista külpolitika kiemelt figyelmet fordít Európára. Nemcsak azért, mert kontinensünk volt a bölcsője a helsinki záróokmánynak, amelyet az enyhülési politika szült, hanem azért is, mert itt összpontosul a legnagyobb katonai erő. Ez önmagában is veszélyes, az pedig külön súlyosbítja a helyzetet, hogy a NATO határozatot hozott közép-hatótávolságú USA-rakéták nyugat-európai telepítéséről. A mai világhelyzetnek ez az egyik központi problémája. Igaz, Genfben folynak szovjet—amerikai megbeszélések a közép-hatősávolságú nukleáris eszközökről, egyelőre azonban nem látható előrehaladás e tárgyalásokon. Az USA olyan úgynevezett nullamegoldást erőltet, amely egyoldalú előnyökhöz juttatná a NATO katonai szervezetét. A Szovjetunió ezzel szemben a valóságos nullamegoldást szorgalmazza, amely nem az egyik fél egyoldalú leszerelését irányozná elő, hanem mindkét fél lemondását igényli a középhatótávolságú és a taktikai nukleáris fegyverek minden fajtájáról. A szocialista kül-' politika számol azzal, hogy ilyen radikális lépést nehéz egyszerre megtenni, ezért elképzelhetőnek tartja a szakaszos csökkentést is. Bízni lehet és bízni is kell abban, hogy bármennyire is bonyolult a genfi tárgyalások menete, nincs jobb út, mint közeledni az egyenlő biztonság elvén alapuló megegyezés felé. Mindebből látható, hogy a szocialista külpolitika az emberiség létérdekeit érintő kérdések megoldására irányul. és ma mindenekelőtt a fegyverkezési verseny megfékezésére összpontosít. Törekvéseiben számít mindazon erők közreműködésére, amelyek készek az enyhülés eredményeinek megóvására, a nemzetközi biztonság erősítésére és a béke védelmére. Ez a szocialista külpolitika tartós irányvonala. Ami a múlt idők ködébe vész, az már történelem. De lehet történelem a saját életünk? Amit megértünk, ha még oly messze is van, a mienk! De hát kell a tengernyi szenvedés-tragédia személyes élménynek? Az egyedi emlékezet közösségivé váltja a sorscsapások ütéseit, és visz- szaadja azt a sorsnak. A sors meg történelemmé avatja, bármilyen közel is van. Az idő nemcsak múlékony, az idő relatív is. Messze van, amire nem akarunk, nem tudunk emlékezni, és közel, ami kitörölhetetlen mélységgel bennünk van, mert az élet belénk égette. Ha egy írás egy mondatában ma azt mondom: Battonya, akkor valahol az írás egy más, egy végső szögletében felbukkan majd egy másik helységnév is: Nemes- medves. És ami közte van, az a Vörös Hadsereg útja. Ez ma már a történelmi tudat része. A gyerekek iskolában megtanulták, nem gond nekik, hogy ott, ahol élnek, azon a településen, miért hívnak egy utcát úgy: Vörös Hadsereg útja. Mert azt hiszem, nincs Magyarországon helység, ahol ne lenne ilyen nevű utca, annak a féléves harci időszaknak emlékére, mely a 20. század nagy háborúján belül hazánk felszabadításáért folyt Battonyától Nemes- medvesig. De volt idő — 37 éve már —, amikor ezeket az utcákat elkeresztelték. Ahogy Erdei Ferenc írja szülőházának utcájáról a Város és vidéke című művében: „Az Arad felé vezető hosszú és széles utca elején áll a ház. Az út, amely előtte elvezet, a Szeged—Arad közötti országút, a hadak útja is. Dózsa György seregei jártak itt nagyon régen, 1849-ben vasasnémetek vonultak itt Világos felé, és vissza onnan; 1919-ben a magyar vörös hadsereg egységei, majd jöttek be a felszabadító szovjet csapatok, azóta a Vörös Hadsereg útja az utca neve.” Akkor, ott az ország romokban állt. Milyen közhely így leírva ez a mondat, és hiába érzem torkomban annyi kortársammal a száraz, öreg malterpor fojtását, hiába esem el éjszakáim emlékező álmaiban a romok tégláin, a közhely, az elkoptatott mondat és jelző az írásban az, ami! Az emlékező semmiféle mondat-igézete nem tudhatja hitelesíteni. Füst, láng, korom, fagy, hideg hulla feketébe alvadt vér, tárggyá vált emberi tetem. Félelem nélküli gyermek-rácsodálkozás a leomló házra, a széteső életre. A felnőttek félelme kalandízű izgalom csak, és az egész megannyi jelzővé, határozóvá sűrűsödött emlék. Amiről már mindent elmondtak, amiből már mindent felidéztek, amiből millió vers, novella, regény, színdarab, film és dokumentum született, egyszóval: a háború. ■Azt mondják, a háború veszélye akkor lép be a népek életébe fokozatosan, ha már meghalni készülnek azok a nemzedékek, amelyeknek még élő személyes élményük van az előző háborúról. Nem tudom, hogy így van-e. A helyi, lokális háborúk sora azóta is pettyezi földgolyónk történetét, amióta az a második, nagy, 20. századi háború véget ért. De hogy rei a háború? — ezt megközelítő, érzékletes pontossággal a mai tizenéveseknek továbbadni nem tudom, ez bizonyosság. Talán a félelemről kellene beszélni, a létbizonytalanságról, a törvénnyé vált törvénytelenségről. A kiszolgáltatottságról, talán erről kéne beszélni. Vagy arról, hogy 1944-ben alighanem történelme legmélyebb síkjára ereszkedett le ismét ez a nép. És a tatár- dúlás, a török vész kollektív tömegmészár- lású emlékélményét kellene,erről az évről utódaink tudatába beoltani." A háború vége az akkor azt megélőnek fantasztikus élmény volt. Egyszerűen ma— április 4. ga a döbbenet, nem lehetett nem észrevenni. Csend lett. A kora tavaszi napsütésben nem szólt ágyúdörgés. Sem tompán messziről, sem dübörögve közelről. Nem vijjogott becsapódó lövedék, nem sivított fejünk körül puskagolyó. (A „jelző” ige irodalmi fogantatású. Emlékrendszerem nem emlékszik erre a sivításra, mintha inkább zizegett volna a levegő, amikor anyám visszarántott a kapualjból, és jobb oldalt a vakolat szabályosan porzott fel a lövedékektől.) És immáron haszontalan, üres pincehelyiséggé vált téli otthonunk, a légópince. Döbbenetes testi-lelki élmény- nyé vált a „valami véget ért”, a „valami újra kezdődhet”. Élni lehet. Élni kell. És tétován, lassan meg is indult a munka, és soha azóta nem éreztem olyan természetes, atavisztikus erővel, hogy az emberi tevékenység, a munka azonos az élettel. Hány év is telt el azóta? — Harminchét! Egy emberöltő, nemzedékek nőttek fel, és legyintenek türelmetlenül, ha megindul a visszaemlékezések árja. Pedig ami azután jött, az is történelem ma már, s méghozzá micsoda történelem! 1945. április 5-én a Szabad Nép Szabad ország című vezércikkének első mondata így hangzott: „Magyarország földjét? nem tapossa többé egyetlen terrorlegény csizmája sem.” A „történelmi” uralkodóosztályok országlásának utolsó pillanata volt ez az 1944-es év, 1945-től, a felszabadulással valami más, valami olyan új indulhatott el, ami sem azóta, sem előtte nem adódott népünknek. „Egész Magyarország felszabadult” — hirdette aznap az újságok szalagcíme, de még akkor egyetlen szó sem eshetett arról, hogy ez a tavasz az ország egyetlen és igazi tavasza, történelmi tavasz, az új szocialista jövő tavasza. Azok az emberek, akik ünnepélyesen felavatták vagy egyszerű természetességgel felszegezték a táblákat a kisfalvak és nagyvárosok Vörös Hadsereg útjain, nem sejtették azt, amit ma már tudunk. Még akkor sem, ha hittel és eltökéltséggel akartak élni és dolgozni az új Magyarországért. A lidércnyomás, a háborús félelem elmúltával az ország népe egy más világot akart, elege volt a régiből. Demokratikus átalakulást óhajtott, és ezért az áldozattenger után még újabb áldozatokat is vállalt. Vállalta, mert ennek az átalakulásnak a tartalma az elpusztult ország újjáépítése volt. Mindenki érezte, csak a demokratikus egység tudja egyesíteni azokat az erőket, amelyeknek a koncentrációja új életet teremt a romokon, új társadalmat a régi uralkodó osztály csődörökségén. Áldozatokat hoztak ezért azok a háborút megjárt, újjáépítésben felnőtt, mára közhelyekben emlékező nemzedékek, és büszkék erre a munkára, mert tartalmat — nem egy, de hét életre szóló tartalmat — adott életüknek. Neki, nekik, nekünk és nektek. Jövőt és tartalmas jelent. Ha ma a közelmúltunkról beszélünk, hajlamosak vagyunk csak rosszra emlékezni. De emlékezni is kell mindarra, %mit nem szabad elfelednünk, amit vétettünk, és amit ellenünk vétettek! De azt a tavaszt sem szabad elfelejteni soha. Mert az adta mindnyájunknak — s most már nemcsak az akkor teremtő ereje teljében levő nemzedéknek —, az azóta születő-felnövőknek is a történelmi feladatot: szabad, független, gazdag, szocialista Magyarországot teremteni. Korszerűen fejlett szocialista országot, ahol minden egyes ember megtalálja boldogulását, jövőjét. Ami előttünk van, a jövő elképzelt képe, az még csak fantáziánk teremtette vágy. És a jövő ígérete igazából senki embert mélyről tettre nem tüzel. De amit a jelen hitelesít, abban bízvást bízhatunk. Szalontay Mihály