Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
1982, április 24„ szombat NÉPÚJSÁG Rolph Dieter Arens zongorahangversenye Gyulán Az Országos Filharmónia kedveskedni kívánt a gyulai közönségnek azzal, hogy az idényt záró hangversenyen alkalmat és lehetőséget biztosított a 37 éves német zongoraművész, Rolph Dieter Arens, a weimári zeneművészeti főiskola docensének megismerésére. Arens billentése tökéletes, pontos, de hiányzik belőle a férfias szenvedély tüze és ereje. A hűvös, tanáros józansága nem ragad magával, és így őszinte, bensőséges csak Chopin noctürnjeinek lágyan elomló, romantikus világa volt igazán sikeres. Ráadásként is Chopin egyik noctürnjét játszotta. J. S. Bach barokk muzsikája közül az Olasz concertóval kezdte a hangversenyt. A Vivaldi-ha- tásról árulkodó három tételes műben a két gyors rész közti lassú tételnél valóban énekelt Arens keze alatt a zongora, de bölcs maradt és panaszos. W. A. Mozart két C-dúr zongoraszonátája közül a mannheimit hallottuk, ami szintén három tételes, és ennek is az Andente-té- tele tetszett jobban, A két Cho- pin-noctürn közül az Esz-dúrt mindenki ismeri, és szívesen hallgatta, mert tökéletes előadásban tolmácsolta a német zongoraművész, ahogy a fisz-moll noctürnt is. Beethoven híres és csodálatos. Holdfény-szonátáját, a hangverseny záró számát nagyon várta a hallgatóság, mert ehhez sok kedves emléke fűződik a múltból. Beethoven is ezzel a szonátával kívánta rokonszenvét kifejezni Giuletta Guiccardi kisasszonynak, akinek bájos kacér- sága felkeltette érdeklődését. Ép- pein ezt a férfias szenvedélyt, izzást nem hozta ki Arens zongorajátéka, ami ezúttal is hideg és józan maradt. Élmény volt ismét hallgatni Turcsányi Emil professzor színes és hangulatot keltő konfe- rálását a műsorra tűzött művekről. Dr. Márai György Balázs Tibor képei Kunágotán Balázs Tibor rajztanár- festőművész kunágotai kiállításán kis útbaigazító táb~ lát is elhelyezett. Ezen csupán néhány adat szerepel: született 1935-ben, Kunágotán, a szegedi tanárképzőn szerzett rajztanári oklevelet, most végzi a Képzőművészeti Főiskolát, Budapesten, a Csaba utcai általános iskolában tanít, és tagja a Poór Bertalan művészkörnek. A kiállítás képeit először a község kultúrházában láthatták az érdeklődők, itt mondott megnyitó beszédet 1982. április 3-án Varga Im- réné tanácselnök. Érdemes ték a Bercsényi Tsz ebédlőjébe, ahol — a vendégkönyv tanúságai szerint — sokan megnézik azokat, és érdeklődéssel ismerkednek a ’„honi” festővel. Mintegy harminc grafika és temperaképet állított ki Kunágotán Balázs Tibor. Változatos világot láthatunk ezeken a képeken: minden érdekli, amit a valóságból felfedezhet, szereti a nyugalmas tájakat, dombos vonulatokat, látható örömmel fest utcákat, házakat, mert azokon az ember keze nyomát érzi. Sok portré is bekerült a kiállítási anyagba, legtöbbjük filc- és rost- irónnal készült, és nem mindig feketék: barnák, kékek, ahogy a közlendő hangulat kívánja. Vihar előtt Sümegen idézni néhány mondatát: „Balázs Tibor földink, községünkben született. Itt töltötte ifjú korát, i'tt kapta első művészeti benyomásait. Seres Béla igazgató tanította rajzra. Ha későbbi tanulmányai el is szólították tő- lünk^ mindig visszatért szülőfalujába. Hű maradt hozzánk. Hiszen mint kezdő tanító itt működött Urbán- pusztán, és az újtelepi, majd a központi iskolában tanított. S most elhozta képeit, hogy azokkal is bemutatkozzon körünkben.” A kultúrházi kiállítást követően a képeket átvitÖnarckép A Képzőművészeti Főiskolán diploma előtt álló művész temperaképei azok, melyek a legerőteljesebbek. Külön figyelmet érdemlő az, ahogyan a színek egymásra hatásának egyensúlyát keresi, ahogyan színekkel hozza a téma drámaiságát, vagy éppen lírai hangulatát, nemegyszer groteszkségét. Igen érett, 1 kimunkált kép a „Vihar előtt Sümegen”, ebben mintegy összegzést kapunk mindabból, amit Balázs Tibor tud, amire tehetsége képessé teszi. Groteszk humor szövi át egy régebbi képét, melynek „Londoni körút Kunágotán” cimet adta, és a tűnőben levő cigánytelep akkori világát mutatja fel nekünk, képei előtt állóknak. Jól operál a színekkel: harsány pirosak, sárgák és kékek rikítanak azon. Mennyire mások viszont a zalai dombvidéken festett tájak: zöld-barna árnyalatok, egyszerű, tiszta kompozíció, nyugalom. Egyedi hangulatú a „Gyulai reggel” dús lombú fákkal szegélyezett utcája is, vagy a „Csáford völgye” szőlőtőkeerdejével, verőfényes nyári színeivel. A grafikák realisztikus tükrök, különösen emlékezetes ezek közül a „Babaház”, és az NDK-ban rajzolt „Ruhlai villa". Figyelemreméltóak a tanulmány- rajzok, kis krokik is, ezek leginkább a festő műhelymunkájába engednek bepillantást. Balázs Tibor hazatérése nem maradt hír nélkül Kunágotán. Az emberek, régi ismerősei egymásnak újságolták: kiállítása lesz a községben. Akik látták, nem csalódtak. Sass Ervin Cserei Pál: II bűvös szálak Szegő Dánielt sokan megismerték, mivel évekig a Körös menti kisváros kulturális életére ügyelt fel. Látták a könyvesbolt megnyitásán; ő adta át a nyolc tantermes új iskolát. Ott volt az újjáépített könyvtár átadásán, és nemigen volt olyan képzőművészeti kiállítás, amelyre ne ment volna el. Akár hivatásos, akár amatőr festők mutatták be alkotásaikat. És időnként, mint jó pap a nyáját, összehívta, maga köré gyűjtötte a kultúra művelőit, és elmondta nekik, hogy milyen követelményeket állít elébük a társadalom. Ilyenkor aztán, aki a közelébe tudott férkőzni, kéz- zel-lábbal magyarázta neki, hogy okfejtése a társadalmi szükségletekről világos, mint a nap, és hogy a kultúra megannyi ágát művelők teendőit finom árnyalatokkal ecsetelte. Olykor . azt is mondták neki a közelébe férkőzők, hogy a sok új gondolatot, amit az eszmecseréken ejmond, tanítani kéne, és nem csak azokét, akik valamilyen módon magasabb piedesztálra emelkedtek fel. Eleinte sokszor mosolygott magában azokon, akik effélékkel traktálták, hiszen még mielőtt kinevezték a kisváros kulturális életének az élére, az emberi magatartást mozgató erők búvára volt, s a morális kórokozókról sok mindent tudott. * Ennélfogva tudta, hogy gyarló az ember, s olykor nem érzékeli a hízelgő szavakat. Azt pedig még úgy sem, ami mögöttük van. És töprengés közben sokszor kérdezte önmagától: „Vagy talán nem is fogja soha?” De mindig elhessegette magától a pesz- szimizmusba hajló következtetést, mert az fordult meg a fejében, hogy akkor minek búvárkodik, ha nem hisz az ember nagyságában. Az emberben, aki képes elhagyni az anyaföldet és a világűrben száguldozik a meteorok közt és keresi a titkok titkát. De hát a köznapi élet labirintusában nem volt elég jártas, mert azelőtt a művelődési otthon alkalmazásában állt, s a búvárkodáson kívül annak szentelte minden percét. És ha ismerte is a hízelgők természetrajzát, hogy azok dicsfényt árasztanak aköré, aki helyzeténél fogva valamilyen előnyt adhat nekik, lassan mégis olyan életérzést keltettek benne, mintha valamiféle magasságba emelkedett volna, ahonnan a kultúráról hirdetett szavai szárnyra kelnek, s betelepszenek mindenkinek a hajlékába. A képzeletében megszületett magasság képtelenségére csak akkor döbbent rá, miután betegsége miatt megvált a kultúra porondjától, amelyen addig parancsnokolt. Bár egy ideig maga előtt is rejtegette a keserves felismerést, hogy most már senki sem kíváncsi, mi a mondandója a város kulturális életéről. Eleinte ugyan úgy fogta fel a dolgot, hogy kollégái pihenni hagyják egy kicsit, s aztán majd felkeresik vagy maguk közé hívják, hogy az összegyülem- lett ismereteit közkinccsé tegye. Hiszen a betegsége csak meggyengítette és hamarabb fárad. És többet kell pihennie, mint azelőtt, hogy az olykor rendetlenkedő szíve újra erőre kapjon. Az orvos is azt mondta neki, nehogy tétlenül töltse napjait. Csak most már, ha nekilát valaminek, lassabban tegye a dolgát, mint régebben. Az idő múlásával aztán egyre koptak Szegő Dániel reményei. Bár mindig kisietett az előszobába, amikor megszólalt a lakáscsengő, mert mindegyre iz- gatottabban várt legalább egy üzenetet a kollégáitól, ha már nem nyitják rá azok az ajtót. De sosem jött hozzá egy üzenetközvetítő sem. Amikor kinyitotta az előszobaajtót, az egész utcában ismert arcok közül bukkant fel egy-egy. Egyszer a postás jött a tv-elő- fizetési díjért vagy valamelyik távoli vidéken lakó rokonától hozott neki levelet. Másszor az áramdíjbeszedő jelent meg a számlával, vagy az újságkézbesítő szedte össze az előfizetési díjakat. Amikor pedig eleinte az íróasztalán a telefon csörgött, áhítattal emelte fel a kagylót, mert arra gondolt, hogy őt csak a kulturális élet valamelyik beavatottja hívhatja. De hát a telefonálók hol a büfét keresték, hol a vasútállomást vagy a bútorboltot, és az isten tudja még mit nem, mintha játszottak volna vele. Pedig csak rossz számokat tárcsáztak. Aztán az fordult meg a fejében, hogy ő hív fel valakit telefonon a beavatottak közül. De mindig letett a szándékáról, mert a látszatát is el akarta kerülni, hogy tolakszik. Majd arra a gondolatra jutott, hogy egyikre sem várakozik otthon, hanem többet jön- megy az utcán, mert ott óhatatlan, hogy ne találkozzon valamelyikkel, hiszen mindegyiknek akad olyan dolga, amikor mennie kell valahová. Amikor egyszer aztán jár- tában-keltében a főtéren a templom elé ért, a három házzal arrább álló városházáról az egyik kollégája jött ki, akivel évekig együtt dolgozott, és hosszan integetett neki, mert ugye látta, hogy egypár pillanatig őt nézi. De hiába integetett, a kollégája nem állt meg, csak ment tovább. S hirtelen keserű fájdalom fogta el. De aztán azzal nyugtatta magát, hogy kollégája siettében nem vette őt észre, mert lehet, hogy csak úgy futtában nézett az a templom felé. De az aztán nagyon megdöbbentette, amikor a főtér üzletsora előtt szembe jött vele egy kollégája, aki hirtelen az egyik kirakat elé állt szorosan, amelyik sokféle női fehérneművel volt megrakva. S amikor már ő a kirakathoz közeledett, kollégája gyorsan bement a boltba. Mivel csak női fehérneműt és ruhát árultak abban, nem kellett ahhoz beavatottnak lennie Szegő Dánielnek a ruhák világában, hogy tudja: a férfiak nem járnak az ilyen boltba. Mert mégiscsak a hölgyek tudják, hogy milyen méretű ruhát viselnek vagy akár fehérneműt. Az meg végképp elkeserítette, amikor az egyik napon a városháza előtt ment, és a szárazkapun akkor bukkant ki a tanácselnök, aki siettében egy pillanatra a vállára tette a kezét és mintha rá is nézett volna, meg nem is, s azt kérdezte tőle: „Hogy- mint vagy Danikám?” De már ment is tovább, mielőtt még ő szólhatott volna valamit. Egyszer aztán nagyot nézett, mert az utcán járókelő emberek között ráköszönt valaki: „Jó napot Szegő elvtárs!” Kóródi Péter textiltechnikus volt, akivel ugyan csak egyszer találkozott, amikor annak idején a textilgyárban a munkásművelődés felől érdeklődött. De jól megjegyezte az arcát, nevét, mert az tudott legtöbbet a brigádjáról, hogy kik hordanak haza az üzemi könyvtárból regényt, novel- lás vagy verses köteteket, műszaki könyveket. Meg kik olvasnak heti- vagy napilapot. Azért tudta, hogy munkatársai közül kik olvasnak, mert azok olykor olvasmányaikból citáltak és a lapokban megjelent híradásokból. S azt is mondta akkor neki a textiltechnikus, hogy ő is szeret gyönyörködni a szép kötésű kötetekben, kapcsos könyvekben, de azt már nem szereti, ha valaki csak erről beszél, és arról nem, hogy mit olvasott. — Mert hát a könyv mégiscsak arra való, hogy olvassák — mondta aztán. — Még ha dísze is az otthonnak. Szegő Dániel hirtelen megállt, amikor a textiltechnikus ráköszönt, és mintha valamiféle keserű tablettákat nyeldesne, úgy kérdezte attól: „Hát maga megismer?” A textiltechnikus meglepődve nézett Szegő Dánielre, és azt mondta annak: „Már miért ne ismerném meg!” Szegő Dániel erre azt mondta, hogy nagy dolog ez, mert mások észre sem veszik. Pedig, amíg ő ügyelt fel a város kulturális életére, addig azok, akik most elkerülik, úgy hemzsegtek körülötte, mint a muslincák a cukordinnye körül. A textiltechnikusnak ráncok futottak össze a homlokán, és azt mondta, hogy azok viselkednek így, akik magukban mindig azt szövögetik, miként és hol juthatnának valamihez izzadság nélkül. És hát nem a textilszövőket bűvölik szövedékeikkel, mert azok csak megviselt kezüket nyújthatják bárkinek. Mást nem. Ezt ő tanúsíthatja. Azt bűvölik azok, akitől valami leeshet. Olykor aztán nem kímélik derekukat sem. Még jó, hogy az isten hajlékonynak teremtette az ember testét, mert másként sok kettétört derekút kéne kórházba vinni műtétre. Szegő Dániel erre elnevette magát, a textiltechnikus meg csak mondta tovább, hogy akkor lehet legjobban megismerni a bűvös szálak szövögetőit, amikor letűnik az a porondról, akit körülhajlongtak. Mert aztán nincs szükségük arra, és gyorsan el is -felejtik. így járt nemrég az igazgatójuk. Körülrajongták a derék- koptatók, mint méhek a virágot, de azóta keresztülnéznek azon, amióta a trösztvezér menesztette. — Úgyhogy ne vegye szívére Szegő elvtárs , a dolgot — mondta aztán a textiltechnikus —, mert a gyarlóság efféle furcsaságokat szül. Minhogy az is emberi gyarlóság, ha a porondon levő hitelt ad a derékkop- tatóknak és nem veszi észre, hogy senki sem neki hajlong, hanem annak, amit vár tőle. öt csak bűvöli, hogy mihamarabb birtokában legyen, amiért nem kell izzadnia. Szegő Dániel most megint úgy érezte, mintha keserű tablettákat kéne lenyelnie, és köhécselve mondta, hogy bizony ez is baj. A textiltechnikus erre közbeszólt, hogyha ez a baj nem volna, akkor a másik sem. Ekkor megkondult a templomtoronyban a déli harang, és búcsúzóul kezet ráztak, menniük kellett, mert az előfizetett ebédet sem az üzemi konyhán, sem a vendéglőben nem kapják meg a kiszabott étkezési időn túl. MOZI Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok Ml. A képen is látható borotvált fejű, görög származású, még a magyar filmgyártókat is megihlető tévéismerősünknek mondhatni semmi köze sincs a nevével kezdődő című, kétrészes, színes és magyarul beszélő amerikai bűnügyi filmhez. Ez a „semmi köze” azonban nem teljesen így igaz! Ahogyan Búrt Lancasternek köze volt a Nagy Honvédő Háború történetét elmesélő sorozathoz, ahogyan még sok más világhírű sztárnak köze van egy- egy filmhez, tévéalkotáshoz, nos annyi Telly Savalasé is. Régi trükk ez már * a filmgyártásban ! Dokumen tarista ízű, vagy. teljesen az történetet eladni egy NÉV-vel! Nos, Joseph Sargent rendező egy valóságos történetből, illetve az abból eredő úgynevezett Miranda-határo- zatból, egy 1968-as sztoriból készíttetett Abby Mann-nel forgatókönyvet, majd a Kojak és a Marcus—Nelsongyilkosságok című filmet. Frankenstein-ügy ez: a produktum túlnövi alkotóját, amelyben ormótlan és riasztó gólemmé változik. Elszabadul gazdájától, hogy aztán riogassa a gyengébb idegzetű nézőket, kérészéletű pank- rációt okozzon a látványosságra és bűnügyi történetekre éhes, kielégíthetetlen kíváncsiságé közönség körében. A két és háromnegyed órás filmbe ugyanis minden belefér, ha hollywoodi recept szerint tuszkolják bele. A nemrégiben vetített A piros pulóver című francia dráma és A tizenkét dühös ember társadalomkritikájának gyenge és korcsosult utánérzése. De hát ez önmagában is érdekes dolog lehet; ha úgy tetszik, akkor pár órányi tanulmánytéma a vér, a szenny, a bűn társadalmi lélektanáról. Vagyis, hogy mennyi és milyen példa kell belőle ahhoz, hogy érdektelenné, unalmassá váljék. Mert ez a film átcsap az utóbbiba. De ne higyjük azt, hogy azért, mert érdektelenekké fokoztuk le magunkat, érzelmeinket! Ennek nincs és nem lehet élmény- és társadalmi alapja! Egyszerűen csak a „túltápláltság” tényéből fakad. Hogy ezt kapjuk a tévé krimijéből, ezt kapjuk a mozifilmek jelentős részéből. S ami ezt megerősíti, magyarázza: ok és alkotói mondandó, szándék nélkül. S mindehhez statisztál a mi nyalókát szopogató (most nem!) hadnagyismerősünk. Kommentátorként, „kormánypárti” ellenzékiként. A véres és bestiális gyilkosságpár felgöngyölítésének politikai erőszak- és hatalomközpontúsága mégis megrettent, bennünket, nézőket. Hát lehet így, ilyen vastag és oldhatatlan csomójú kendővel eltakarni Justitia szemét? Lehet ennyire érdek - központúsítani a faji megkülönböztetést? Lehet eny- nyire elaltatni a lelkiismeretet, a „szakmai becsületet”? A széknyomósan hosszú film jeleneteiből nagy nehezen kidesztillált mondandó szerint lehet! Higyjük el, s még akkor is, ha unos- untalan kicsöpög mindebből a festékvér, a becsempészett, hazug ideológiai magyarázat, a fizetett álellenzékiség. Hiszen ennyi marad emlékként, aligha több ... (Nemesi>
