Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
1982. március 13., szombat HZHiWKrilcj Százharmincmilliá dolgozó Jiépviselelében A szovjet szakszervezetek tanácskozása A Kreml Kongresszusi Palotája — itt tartották a szovjet szakszervezetek legutóbbi tanácskozását is (Fotó: APN — KS) Március 16-án a Kreml Kongresszusi Palotájában kezdi meg munkáját a szak- szervezetek XVII. kongresz- szusa. A tanácskozáson százhaímincmillió szervezett munkás, kolhozparaszt, alkalmazott, értelmiség képviselői elemzik majd az elmúlt öt év munkáját és megjelölik a jövő feladatait. A kongresszus előtt az alapszervezetek beszámoló és vezetőségválasztó gyűléseket tartottak, a területekben és köztársaságokban összevont konferenciák, valamint ágazati szakszervezeti kongresz- szusok zajlottak le. A szakszervezeti küldöttek felszólalásait összegezve megállapítható, hogy azokban első helyen a termelés kérdései szerepeltek. A 80-as évek — amint az SZKP XXVI. kongresszusa is megállapította — a szovjet gazdaság intenzívebbé tételének évei lesznek. 1981 alapján ítélve ez az átszervezési szakasz a népgazdaságban nem halad a kívánt gyorsasággal. Az intenzifikálási folyamat magába Jogialja nemcsak a termelés irányításában és szervezésében végbemenő változásokat, az' új technika és technológia bevezetését, a tartalékok kihasználását, hanem a munkások szakképzettségének növelését. Nem túlzás az az állítás, hogy az átállás sikere nagymértékben függ a szakszervezetek munkájától. A szak- szervezetek, amint a beszámoló és vezetőségválasztó gyűlések, konferenciák tanúsították, aktívan részt is vesznek a gazdaság átszervezésében. A nehézgépipari munkások szakszervezetének kongresszusán például megvitatták a korszerű technika létrehozásának és bevezetésének kérdéseit, az erdészeti, papíripari és fafeldolgozóipari munkások /szakszervezetének kongresszusán a faanyag komplex felhasználását, a bányászok a szénbányászat lemaradásának okait, á vegyipari dolgozók pedig a nyersanyag-feldolgozás új módszereit. Jellemző módon minden javaslat és kritikai megjegyzés mögött érződött nemcsak az érdekeltség, de a józan számítás, a szakmai tapasztalat, a pontos gazdasági elemzés is. Ez is bizonyítja, hogy a szakszervezetek képesek az állami szervek és kormányzat egyenlő partnereiként fellépni a bonyolult gazdasági kérdések megoldásában. A vezetésben való részesedés széles körű jogai realizálódnak minden szinten — a szakszervezetek össz-szövetségi központi tanácsától az üzemi bizottságokig. A tervek összeállításában, a vállalat műszaki politikájának megvalósításában, az anyagi ösztönzők szétosztásában a megválasztott szakszervezeti aktivisták vesznek részt, de gyakorlatilag az egész szakszervezeti tagság, hiszen a fenti kérdéseket gyűléseken vitatják és erősítik meg. Miért érdekeltek a szovjet szakszervezeték — a munkások, a kolhozparasztok és az értelmiségiek — kollektívájuk sikereiben? Mert tudják és átérzik, hogy mind a saját, mind a társadalom boldogulása teljességgel munkájuktól — mint a gazdaság egyedüli forrásától — függ. Ezt a kölcsönös kapcsolatot nyomon követhetjük például az 1981-es év eredményein. Az ország nemzeti jövedelme 3,2 százalékkal növekedett. A lakosság reál- jövedelme pedig 3,3 százalékkal nőtt (a munkások és alkalmazottak munkabére 2,1 százalékkal, a kolhozparasz- také 4,4 százalékkal, a fogyasztási társadalmi alapok 4,3 százalékkal). Növekedett a kiskereskedelmi forgalom és a szolgáltatás, és 2 millió új, kényelmes lakás, iskolák, kórházak, óvodák épültek. Azt lehet mondani, hogy a szakszervezetek és az állam kapcsolatai a Szovjetunióban egy átfogó kollektív szerződésre épülnek. Az állam a szakszervezetek legszélesebb résztvételével állítja össze a szociális programokat. Közösen tervezik meg az ország gazdasági fejlesztését is. . A szakszervezetek e kettős funkció ellátásával látják biztosítva legfontosabb kötelezettségük ellátását, tagjaik érdekvédelmét, Vlagyimir Mitarec Csádi csapda Ügy tűnik, hogy az afrikai politikusok zöme még mindig nem értette meg, micsoda veszélyt jelent kontinensük jövőjére a megoldatlan csádi helyzet. Legalábbis ez a következtetés vonható le abból a határozatból, amely az Afrikai Egységszervezet (AESZ) februári rendkívüli csúcsértekezletén született. Ennek értelmében a csádi rendezés a következőképpen történne: február 28-án éjféltől tűzszünet, március 15-től tárgyalás kezdődne a szemben álló felek között a „nemzeti megbékélés” megvalósításáról, júniusban törvényhozási és elnökválasztásokat tartanának, június 30-án pedig az AESZ békefenntartó erői kivonulnának az országból. Első pillantásra nincs hiba ebben a döntésben, csak mikor alaposan szemügyre vesszük, derül ki, hogy az a Csádot évek óta polgárháborús körülmények közé kényszerítő erőknek kedvez. NYUGATI ÉRDEKLŐDÉS ’Csádban 1960. augusztus 11., tehát gyakorlatilag a függetlenség elnyerése óta nem jött létre a nemzeti megbékélés. A közép-afrikai ország mintegy négymillió lakója hol vallási, hol törzsi alapon dúló belső háborúskodásokba kényszerült, s ma már többségében közömbösen és beletörődve hagyja magát belesodorni az újabb és újabb összecsapásokba. És még egy jellemző dolog: minden csatározás mögött előbb-utóbb felbukkantak a volt gyarmattartók, a franciák, s újabban az amerikaiak is. De hiszen Csád a világ egyik legszegényebb országa — mondhatná bárki. Csupán gyengén fejlett mezőgazdasággal rendelkezik, ipara szinte egyáltalán nincs. Miért ez a nagy francia és amerikai érdeklődés? Egyrészt az ország szegénysége csak viszonylagos: a föld mélye — a kutatási eredmények szerint — komoly nyersanyag-, mindenekelőtt uránérckincset . rejt. Másrészt nem hagyható figyelmen kívül Csád .stratégiai helyzete, az, hogy a fekete földrész közepén fekszik. Az állam- és kormányfő, Goukouni Queddei Párizsban és Washingtonban úgy vélekednek, hogy aki megszerzi az ellenőrzést Csád fölött, az az itt építendő bázisokkal akár az egész kontinenst szemmel tarthatja. (Amikor az AESZ tavaly nyáron úgy határozott, hogy békefenntartó erőket küld Csádba a polgárháború megfékezésére, az USA azonnal felajánlotta anyagi hozzájárulását.) A SZEMBEN ÁLLÓ FELEK A most ismét robbanással fenyegető polgárháborúban Goukouni Queddei állam- és kormányfő, valamint Hisséne Habré volt hadügyminiszter hívei már évek óta birkóznak egymással. Queddei, miután csapatai 1980-ban elfoglalták a fővárost, N’DjaAmerikai fegyverkezés A kalandorság politikája Reagan elnök egy katonai repülőgép fedélzetén A térkép eredetije a Pentagonhoz közel álló U. S. News and World Reportban jelent meg: azt illusztrálja, az amerikai atom-tengeralattjárók milyen mélységben mérhetnének csapásokat a Szovjetunió területére Azóta, hogy a Reagan-kor- mány hivatalba lépésével az előzőnél agresszívebb csoportok kerültek, az Egyesült Államok politikai-katonai apparátusának csúcsaira, még Nyugaton is egyre gyakrabban fogalmazódik meg a kérdés : milyen meglepetéseket tartogat még a világ számára ez az adminisztráció, meddig akar elmenni a fegyverkezésben? A kételyeiknek hangot adó józanabb államférfiaknak bizonyára az a sorrendi furcsaság is feltűnhetett, hogy még mielőtt kialakulhatott volna az új kormányzat átfogó külpolitikai irányvonala, a katonai doktrína gyakorlatilag már kikristályosodott. Az alapvető katonapolitikai cél az amerikai imperializmus meggyengült pozícióinak visszaszerzése, a vietnami „trauma” kiheverésével az „elvitathatatlan” katonai erőfölény kivívása. Ehhez természetesen hatalmas anyagipénzügyi eszközök szükségesek, és elkerülhetetlen a katonai elvek olyan módosítása is, amely lehetővé tenné a Szovjetunió, a szocialista közösség elleni első, „győztes” csapásméréshez elegendő erők és eszközök maximális mozgósítását. Helyénvaló tehát az a megállapítás — kiváltképpen a Reagan-kormányzat legutóbb előterjesztett, csillagászati összegű katonai költségvetési tervezetének fényében —, hogy az amerikai külpolitika erős militarizálásánák vagyunk tanúi. Erről tanúskodik a következő költségvetési évre (vagyis az októbertől kezdődő időszakra) javasolt 263 milliárd dolláros katonai előirányzat, ami az előző évhez képest 20 százalékos emelkedést jelent. Az összeg oroszlánrészét a hadászati csapásmérő erők — az MX típusjelzésű interkontinentális ballisztikus rakéták, a B—1-es távolsági bombázók, a Trident-atom- tengeralattjárók, a szárnyasrakéták emésztik fel. A Rea- gan-kormány haderőfejlesztési programjának jellemzője, hogy bár a rakéta-nukleáris hadászati támadó erők „felfuttatását” részesíti előnyben, zöld fényt ad valamennyi haderőnem nagyarányú átfegyverzéséhez. is. Indok — mint mindig — az állítólagos szovjet katonai fenyegetés. Noha ilyen fenyegetés sohasem volt, s ma sincs, az amerikai katonaihadiipari körök mindig találtak ürügyet a fegyverkezés új fordulójának beindításához. tgy volt ez például az 50-es években, amikor azt állították, hogy az atomfegyver legfőbb célbajuttató eszköze, a nagy hatósugarú bombázók építésében az USA — úgymond — elmaradt a Szovjetuniótól. A 60-as években az jnterkontinentális ballisztikus rakéták területén való „vészes lemaradásra” hivatkozva nemcsak e .felverek, hanem az Európában elhelyezendő középhatótávolságú rakéták gyorsított rendszerbe állítását is elérték a Kongresszusban. Ugyancsak az Egyesült Államok volt a kezdeményező fél a 70-es évek elején a több robbanófejes rakéták, a neutronbomba és a szárnyasrakéták kifejlesztésében. Cáfolhatatlan tény tehát — és ezt számos nyugati békekutató intézet adatai is megerősítik —, hogy a Szovjetunió nem megelőzte, hanem csupán követte az amerikai fegy verzetfej lesztéseket. Az amerikai kormányzatot ma sem a „szovjet fölény” sarkalja a fokozott fegyverkezésre, hiszen a két atomhatalom között viszonylagos egyensúlyi állapot áll fenn, hanem éppen a hadászati egyenlőség megbontásának szándéka, az egyoldalú katonai fölény megszerzésének vágya. A politikai-katonai szempontok mellett persze a profitérdekek sem mellékesek. Az új és még újabb fegyverrendszerek szolgálatba állítása sok milliárdos hasznot hoz a hadiipari monopóliumok konyhájára —és Reagan elnök épp nekik akar kedvezni. Hová vezet ez a kiszámíthatatlan következményeket magában rejtő irányvonal? Képes-e az USA rákényszeríteni akaratát a világra, különösképpen a vele egyenrangú és legalább . ugyanolyan pusztítási képességgel rendelkező nukleáris hatalomra, a Szovjetunióra?! E számítás teljességgel megalapozatlan. A „korlátozott” (vagy inkább korlátlan) atomháború gondolatával va- 1! játszadozás nem egyéb, mint felelőtlen kalandorkodás az emberiség sorsával, a népek életével. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy esetleges atomháborúnak nem lehetne győztese, hiszen mindkét szembenálló világrendszer vezető hatalma rendelkezik a kölcsönös megsemmisítés eszközeivel. Serfőző László, alezredes Több nukleáris robbanófejjel felszerelt amerikai Minute- man—3 interkontinentális ballisztikus rakéta földalatti indító állásban (Fotó — KS) menát, a rend biztosítására az északi szomszéd, Líbia segítségét kérte. Habré híveivel a líbiai csapatok elől Szudánba menekült, ott várta a számára kedvező pillanatot. Időközben a csádi és a líbiai vezetés mind szorosabbra fűzte kapcsolatait, s a két ország egyesülési szándékát is bejelentették1. Ez több afrikai ország nemtetszését kiváltotta, így született azután az AESZ-határo- zat a békefenntartó erők felállításáról. Queddei ezekre számítva, valamint erőteljes amerikai és francia nyomásra távozásra szólította fel a líbiai csapatokat 1981 őszén . . . Helyükre az Afrika-közi békefenntartó erők' első alakulatai azonban csak hosz- szas huzavona után érkeztek meg. A korábban felajánlkozott tizenkét afrikai ország közül csupán három, Nigéria, Szenegál és Zaire küldte el katonáit Csádba. Azokat is késve: időközben a lázadó Hisséne Habré csapatai Szudán felől több száz kilométerre benyomultak az országba, s jelenleg is komoly területet tartanak ellenőrzésük alatt. Habré és hívei a fegyvereket Egyiptomból, a pénzt az USA-tól kapják, támaszpontjaik a szomszédos Szudánban vannak/ Ráadásul a három jelenlevő békefenntartó ország közül kettő, Szenegál és Zaire többé-kevésbé nyíltan szintén Habré mellett áll. Ezzel szemben az Queddei vezette csádi ideiglenes nem* f Hisséne Habré, a volt hadügyminiszter (Fotók: MTI KS) zeti egységkormánynak a líbiaiak távozása után mindössze ezer katonája van, azok is szétszórva az országban. A lehetőség, hogy mindezek ellenére tisztességesen befejeződjék a polgárháború Csádban, az AESZ 19 tagországának kezében volt. Ám egyelőre elszalasztották ezt a lehetőséget, határozatukkal a kormányellenes erőket szilárdították meg erkölcsileg, a négymillió csádi érdekeit képviselő központi kormányt pedig lefokozták az „egyik torzsalkodó fél” szintjéré, a viszály újabb magvát hintve el ezzel á lépéssel. Kocsi Margit
