Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
1982. március 13., szombat o igiaaiiEfldAz építkezésnél senki sem vonta volna kétségbe, hogy Fülöp rendes ember. Azok közé tartozott, akik nem szólnak bele a világ dolgaiba. és aki elégedett életével. Napjai nagy részét kabinjában töltötte, ugyanis ő kezelte a darut. Műszak után ő is megivott egy-két fröcs- csöt, ha hívták. Hallgatta mások elbeszéléseit, de nem kapcsolódott be a vitákba. Egyszer egy szenvedélyes halász különös történetet mesélt. Fülöppel akkor esett meg először, hogy megkérdőjelezze egész addigi életét. Hogyan is történt a dolog? — Jöjjön, igyunk egy sört, Peccő úr, s meséljen nekünk egy jó' történetet — így csalogatták az öreget. Az nagyot kortyolt a habos sörből, megtörölte bajszát, és mesélni kezdett: Vagy tizenöt évvel ezelőtt, esett meg velem ez a dolog. Akkor még nem -itt laktam, hanem Z-ben, egy kis folyóparti faluban. Az egyik nap átszólt a szomszédom, hogy nézze már Peccő, azt a rucát, hát nem leharapta egy rond.a hal az egyik lábát: megyek ki a partra, és látom, hogy -alig vonszolja magát a szerencsétlen. De az a dög a többit is jól megtépázta. A kicibált tollak ott úsztak a vízen. Tudtam ám, hogy hol keressem a bűnöst. Egy vérbeli halász még a vízcsapból is tud halat fogni. Hát nem sokat teketóriáztam, nyomban csónakba ültem . . Benn ülök a csónakban, tartom a rudat, várom, hogy harapjon a hal. Eflég sokáig tartott, de hát ide kérem türelem kell, moccannia sem szabad az embernek. Jó sok idő eltelt, még mindig semmi. Aztán egyszer csak érzem, hogy egészen finoman megrántja odalent valami a zsinprt, s lefelé kezdi húzni. Igyekszem erősen tartani, de az nem enged, határozottan húz. Próbálom feltekerni a zsinórt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, de hiába. A csónak már egészen megdőlt. Én felálltam, és akkor úgy megrántott valami, hogy beleszédültem. Aztán vettem észre, hogy már a vízben vagyok, és a hal, az én halam, még mindig húz, lefelé. Én csak süllyedtem, egyre mélyebbre. Láttam a sok apró, fényes halat, amint elhúztak mellettem rajokban. Amerre csak néztem, mindenütt csak halat láttam, olyanokat is, amilyenről a halászok csak álmodoznak, mert a mindennapok során csak ritkán akad horogra hasonló. De nekem akkor csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, hogy elérjem őket. Később már halat sem láttam, semmit, mert nem tudtam a-szemem kinyitni, és mert mintha prés alatt lennék, úgy szorított a folyó. Peccő ismét kortyolt egy nagyot a söréből, és mosolyogva gondolt vissza élete nagy kalandjára. A többiek nevettek, tetszett nekik a mese. Csak Fülöp nézett apró fekete szemeivel, értetlenül és kíváncsian. — És aztán? — kérdezte végül. — Aztán — kacagott Peccő, s úgy tett, mintha csodálkozna Fülöp kérdésén — hát mi történt volna?! Aztán feldobott engem is a víz, mint a többi dögöt. Peccő ezzel befejezte, megitta sörét, és elment. A többiek is szedelőzködtek. Fülöpöt otthon Margit várta, a felesége. Kövérkés asz- szony, aki mindig kimondja azt, ami a szívét nyomja. Fülöppel ‘ mégis engedékeny, gyöngéd volt, valósággal tisztelte. Mikor Fülöp belépett, csak annyit mondott: — Megint ittál! — Megint itt állok — hangzott a válasz. A gyerek ilyenkor otthon volt, és Fülöp minden este figyelmeztette a fiút, hogy tanuljon, ne csavarogjon el, mert neki csak a tanulással kell foglalkoznia, ha be akar jutni az egyetemre. Margit ilyenkor mindig nyugtatta férjét, nem kell a gyereket agyonhajszolni, érvelt. Margit mindenre ügyelt. A harmadik emeleten laktak egy hétemeletes tömbházban. Nemrég utalták ki a lakást, szinte még új volt. Ez is Margit unszolgatásának volt köszönhető, ő mondta mindig Fülöpnek, hogy álljon végre a sarkára, tizenöt évi munka után igazán megérdemel egy új lakást. Életük csendesen múldo- gált. Csak Fülöp lelkében változott meg valami. Lassú folyamat volt ez és sokáig meghatározhatatlan. Az egész ott kezdődött, hogy Fülöp az egyik este nem ment haza. Még sörözni sem. Senki nem látta. Másnap Margit kiment az építőtelepre, hogy megkeresse az urát Nem sokáig kereste, ott volt a helyén, a kabinjában. Margit megnyugodott, amikor meglátta, hogy semmi baja, nem is .szólt, gondolta, majd otthon megbeszélik a dolgot. De Fülöp azon az estén sem ment haza. ' Később már az egész telepen elterjedt a hír, hogy Fülöp eljár valahova műszak után. Hiába kérdezték, hogy hgl volt előző este, nem válaszolt. Elnézett a fejük felett, tekintete valahol a végtelent kereste. Többen azt bizonygatták, hogy szépasszony van a dologban. De ez épp olyan valószínűtlennek tűnt, mint az, hogy Pec- cőt lehúzta a nagy hal a folyó fenekére. Akkor is nevettek, és most is, amikor Fülöpöt kellett elképzelni a csábító szerepében. Ezek a vádak nem taszították Fülöpöt a szakadék szélére, mert magától ment oda, hogy belevesse magát a mélységbe és átélje a zuhanás mámorát, hogy hőssé váljon, megváltóvá, aki nem vált meg senkit, legfeljebb önmagát, de mégis kiérdemli ezt a címet. Jó néhány nap eltelt anélkül, hogy Fülöp otthon töltötte volna az éjszakát, Mar- gitot ismét elfogta a kétség- beesés. és fiával együtt kiment az építőtelepre. Férjét ismét ott találta a megszokott helyen. Felkiáltott neki: — Fülöp, haliassz?! Az ki" nézett az ablakon, és halkan, de érthetően leszólt: — Mi van!? Miért jöttél ide? — Még, hogy mér jöttem ide?! Megáll az ember esze! Jaj, istenem, miért sújtassz ekkora szégyennel? Az uram megbolondult! Hát azért jöttem, hogy gyere haza, mert én nem tudom, mit csinálok !.. . — Küld föl a fiút! — szólt le Fülöp. A gyerek szót fogadott, és felkapaszkodott az acélszer- kezet létrafokain. Az asz- szony aggodalommal figyelte a veszélyes műveletet. A fiú nem fedezte fel apja arcán az elmezavar jeleit. — Jól figyelj fiam • arra, amit most mondok neked ... én ma este leugrom innen. — Édesapám, ne tegyen ilyet — szólt kétségbeesetten a fiú. — Nézd a madarakat, egyik-másik itt húz el a kabinom mellett! Eleget figyeltem már őket. Felszáll- nak. csapkodnak a szárnyaikkal és a levegő fenntartja őket. Nem esnek le, és nem törik össze magukat. Ma este én is úgy fogok innen le- szállni, mint a madarak. Már egy hete készülök erre, itt ülök, semmit sem eszem, és érzem, hogy egyre könnyebbé válók. A testem már alig érzem, csak egy kicsit nyomni kell magam a székhez, hogy ne üssem be a fejem, ha elengedem magam. Anyádnak nem szóltam erről, asszony úgysem értené. De te a fiam vagy, és úgy beszélek veled, mint férfi a férfival. Most menjetek haza ... utána én is megyek. Fülöp régen beszélt eny- nyit egyszerre, szükségét érezte, hogy tervét, amelyre módszeresen felkészült, a titkot megossza fiával, mielőtt azt megvalósítaná. Biztos volt a sikerben és ez némi izgalommal töltötte el. Ügy érezte, ha beszél róla. megnyugszik. Mikor leszállt az este és a munkások is mind hazamentek vagy sörözni, Fülöp elérkezettnek érezte a pillanatot. Először levette cipőit, hogy könnyebben tudjon mozogni, és zakóját is, amely vállbán kicsit szűk volt. Felmászott a daru legtetejére és körülnézett. Nem várt tovább: széttárta karjait, lendületet vett, és elrúgta talpa alól a hideg acélt. Izmai egyre harmonikusadban dolgoztak. Fenn tudott maradni. Széttárt karjai és egész teste engedelmesen végezte a betanult mozdulatokat, Szinte magától ment minden. Fülöp nem érezte a gravitációt, vagy a gravitáció nem érezte Fülöpöt. A repülés mámora megszédítette lelkét. A telepet már elhagyta, és lassan lebegett, mint egy nagy madár a kivilágított utcában. Vigyáznia kellett, nehogy beakadjon egy lámpaoszlopba. vagy más kiálló tárgyba, ezért minden árnyékot került, Ahogy haladt előre két házsor között, egyre maga- biztosabá vált, és meg merte simogatni a fák leveleit, amelyek mellett elhaladt — és közben mosolygott. Debrecen, Déri Múzeum Pillantás a távoli múltba Még hiányzik a lombos- ♦ kedves környezet, s a játszadozó gyermeksereg Debrecen oly jellegzetes kultúr-' palotája körül. Medgyesi híres, szép szobrai is szinte fáznak, talán csak a néprajzot megtestesítő komoly, bajuszos magyar állja borzongás nélkül a hideg szelet. Valami ősi edzettséggel. S ez az arc továbbkísér bent is, végig a - László Gyula festőművész „A honfoglaló magyar nép élete” című grafikáiból rendezett kiállításon, melynek hangulatát már a hozzávezető helyiségekben látható tárgyak megteremtik. A honfoglaláskori nemes szépségű díszdarabok: karcsatok, láncok, meg a Püspökladány—eperjesvöl- gyi temető leleteiről készült fotók. Ezután jönnek a nagyterem képei, körben, ötvenen. A kezdőkép a Rege a csodaszarvasról, a záró pedig A regös. Köztük monda, rege, történelem, élet, munka, harc és harcra készülés, családi események: minden, ami a születés és halál közötti. A csodaszarvas, s az őt üldöző ősifjak valami tompa napos-fehér légen törnek át a vizes aljú bozótos tájban. S a tónus — a grafitszürke alakok, tárgyak, körülöttük az előbb említett színekkel — végig uralkodó marad, egységbe foglalja a témájában is kerek egészt. Egy-egy kép előtt sokáig kell állni. Itt Álmos fejedelem komor méltósága ragad meg, utána A vérszerződés elszánt akarata, de amott már A költözés mozgalmasságában asszony, lány, gyerek, de még a pólyásbaba is. Mert menni kell. Az Árpád és a székelyek című kép két figurája szinte sugallja: egyik férfi sem alábbvaló. a másiknál. A Tanácskozás sátorbelsőt mutat, középen tűz, körülötte a felelő^ férfiak. Attila városa antik jellegű; a Sankt Gallen-kép humoros csendélet: templom, kút, s borozás a holdvilágképű szerzetessel. A hét gyászmagyar, a rémület fájdalma, amit csak Géza nagyfejedelem képe old fel: egyedül tekint szét a tájon, messzire néz, de még mesz- szebbre lát. A jövőbe. Aztán életképek következnek. A jurta felállítása, A fiúk játéka, A kislányok játéka, mind csupa kedves epizód. De megörökítve a vadászat, halászat, méhészet, a szántás, aratás és természetesen a ménes. A korabeli mesterségek is. A játék, a lóverseny, a kardtánc, a vásár, a nép ünnepei, akárcsak a lánykérés, majd a születés. A halált pedig tor követi. S az egészet lezárja A regös. Ül a berek szélén, előre, de mégis befelé néző szemmel, kezében a zeneszerszám. Az egészből a küldetés sugárzik: elmondani mindazt, amit kell. Mint László Gyula is teszi a képeivel. Honfoglaláskori múltunkat azonban nemcsak a 'képek idézik, hanem a teremben elhelyezett tárgyi emlékek’ is, a képi látvány valóságfedezetei. A vitrinek sötétzöld bársonyán az ezüst tarsolylemezek, az aranyozott ezüstveretek, a női nemezcsizma aranyozott bronzverettel, a díszes gombok. Az idő vasfogát mutató szab- lyák, zablák, kengyelek. S az időtálló, régi szépségüket lát. tató nyak- és karperecek, hajba és kézre való gyűrűk, meg a házi használati tárgyak, a cserépbogrács és a kisebb-nagyobb edények. Aztán a sarló és még egy kolomp is. És g természetes szépségében szinte megható fenőkő, kicsit megkoptatva. Közel vagy messze esik jdőben napjainktól a honfoglalás kora, nézőpont kérdése, hiszen a történelembe visszanézve a több mint ezer v esztendő lehet kevés, lehet sok. Ha a messzi múltat kémleljük, az őstörténetet, ez az idő csak karnyújtásnyinak tetszik, a mához számítva viszont irgalmatlan távolinak tűnik, míg nem- láttuk László Gyula grafikáit, melyekben a képzőművész és a tudós régész műve ötvöződik, s kerül hozzánk közel. A kiállítás egy téma köré csoportosul finom esztétikai és tudományos összhangban, a rendező M. Nepper Ibolya régész kezenyomán, s a nézők április közepéig láthatják. (A képen: „A vérszerződés’’.) Vass Márta Cs. Pataj Mihály: Csendélet £. Kovács Kálmán : Március köszöntése Üdvözlégy március, bontakozó tavasz, a tél csigázta föld reménye, tönkrefagyott mező, rét várva várt mentője, gémberedett fák áléit kábulatból ébresztője, a hókavaró február elüldözője, te jégpáncél-megolvasztó, te pajkos, zümmögő, zsuzsorékoló erek kilöttyintöje, konok árvizektől sokszor sújtott falvak rettegésének áldott csillapítója, vacogó fogú, gonosz szél szikéjétől metszve metszett régóta nem melegedők, soha- soha lelkesedők istápolója, nincs hol bújni szerelmeseknek tüzes gyönyört ígérő ágyvetője, közönnyé silányult szép akarások feltámasztó ja, csig-big, kócipór, fondor tirannusok fenyegetője, a szabadság vérvörös zászlajának tettekre sarkalló lobogtatója, népem szent harcainak ihletője! * Üdvözlégy bimbónyitó március, bontakozó, virághívó tavasz: sok vészt megélt magyar költő köszönt lehelleted lázának mámorában. Náray Éva: Vers Száz felszakadt kicsiny világom elhervadt benne minden virág Egy szikra volt csupán a boldogságom mit múló pillanat hordott tovább. Cs. Pataj Mihály: Elvágyódás
