Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
-1982. március 6., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Vercors és az ő Clémentine-ja Az író születésének 80. évfordulóján Legtöbbször szerencsétlen vállalkozás, mi több igazságtalan is filmben, tévéfilmben az irodalmi művet keresni. Más műfaj — más lehetőségekkel és funkciókkal. Nem nyújthatja regény vagy novella, amire a film képes, s nem kérhetjük számon a filmtől, ami az irodalom erénye. Mégis gyakran esünk ebbe a hibába. Az utolsó ítéletet nézve a televízióban egyből arra gondoltam, milyen nagyszerű, kedves olvasmányom kel életre a képernyőn; a magyar tévéfilm alkotói igazán ragaszkodtak Vercors Clé- mentine-jéhez, a novella keretéhez, a cselekményszövéshez, a megrázó visszaemlékezésekhez, elbeszélésekhez, úgy tűnt, sokszor még a szavakhoz, vagy a jellegzetes vercors-i csöndekhez is. A film méltó megemlékezést jelentett a magyar származású francia regényíró születésének nyolcvanadik évfordulójáról (február 26.), olyan egykor volt kiváló színészekkel mint Dómján Edit, Latinovits Zoltán, Somogy- vári Rudolf, Rajz János ... Vercors — eredetileg Jean Brüller —-1942-ben írói álnéven jelentette meg első regényét, A tenger csendjét. Már ebben, Amerre a szél fúj és további regényeiben, elbeszéléseiben is egyértelmű, hogy a szerzőt a helyes és helytelen magatartás, az ellentmondásos egyéniségek, s azok különösen ellentmondásos időkben tanúsított helytállása, illetve bukása, s egyáltalán az embert formáló, meghatározó tényezők érdeklik. Bonyolult figura, bonyolult körülmények között Clémentine is, története pedig gyakori téma műalkotásokban, s ugyancsak népszerű arról vitatkozni, hogy a Clémentirie-ok utcalánynak születnek-e avagy azzá teszi őket a társadalom, amelyben élni kényszerülnek. Bármely tényezők és érvek csoportja kerül is fölénybe Clemet illetően, ez a nő megrázó élmény könyvben és filmben egyaránt. Felkavar és megbotránkoztat, csodálatra méltó egy személyben; olyan, akire fel lehet és fel kell némi. Hogy prostituált lesz abból a szerencsétlenből, aki iszonyatos nyomorúságban születik, s aki többször láthatja a szüleit „állati egyszerűséggel” szeretkezni, mint enni, s ahol a sok gyerek is igen korán partner ebben az egyetlen közös családi időtöltésben ... Hogy az emberek, megvetik, kiközösítik ezt a családot. Családot? Vagy inkább tenyészetet? Hogy utcalánynak viszi a fivére a nagyvárosba, hogy a szennyes kikötőnegyedekben keressen pénzt, amelyből a testvére kocsmát vesz. Ez eddig, némi kegyetlenséggel akár logikusnak nevezhető. Clémentine felnő, s csak két lehetőséget, ismer az életre: azt az otthonit, s ezt a marseille-it. S a kettő nem sokban különbözik egymástól. ími-olvasni senki sem tanítja meg. Minek is tenné? Azért az élet alakítgatja, a tapasztalat megtanítja erre- arra. Amikor kinyílik a szeme, rádöbben, hogy magányos, boldogtalan, nem kell senkinek, s ezt elviselhetetlennek érzi. Az öngyilkosságtól többször megmenti egy- egy parányi remény — alkalmi ismeretség —, hogy ebben a gonosz, értelmetlen világban legalább kis örömöt szerezhessen valakinek. A németek fogságába véletlenül kerül, akárcsak a halálvonatra, a lágerba. Hiszen nem zsidó, nem kommunista, még csak nem is antifasiszta. Egyetlen hibája, hogy tudatlan, a háborúról sincs sok fogalma. A deportálás borzalmai során Clémentine csodákat művel, s vele is csoda történik. Emberré lesz — pont az embertelenségben! A legtöbbet teszi, ami tehető: ébren tartja, erősíti a hitet, a reményt a szenvedőkben, a haldoklókban, sok fogoly társát menti meg a pusztulástól. Érzi, hogy szükség van rá, s itt boldog, ebben a pokolban, „elmondhatatlan rémségek és borzalmak közepette”, amikor mindenki más ful- doklik az irtózattól. . A háború után a túlélőknek járó megkülönböztetett tisztelet, megbecsülés hamarosan megkopik,. tartalmát veszíti, majd átcsap közönybe, gorombaságba. Az egykori deportáltakat új pozícióikban még megtűrik egy ideig, de már régen nem rajongják körül. Mindezt különféleképpen élik át érintettek, és szemlélők; embertípus, mentalitás válogatja, elemnek se végzettsége, se gyakorlata nincs ahhoz, hogy felelős politikai vagy szakmai beosztást vállalhatna, nem is álmodik ilyenről. Szorgalmasan tevékenykedik viszont ott, ahol segíthet, egykori fogolytársak beilleszkedési, szociális gondjaival foglalkozik. Am kezdik nem jó szemmel nézni, s spontán igazságszeretete sem tűrheti soká a gátlástalan társadalmi visszaéléseket, a mértéktelen önzést. Amíg az ügyeskedők, helyezkedők igyekeznek előnyöket kovácsolni múltbeli szenvedéseikből, s féktelenül alakítgatják saját kényelmes életüket, mitsem törődve embertársaik, hazájuk sorsával, Clémentine ismét egyedül marad, s végképp összeroppan. Próbálna egyszerű munkákat vállalni, de hiába. A kiút megint a Szajna, vagy a régi „mesterség”, az egyetlen lehetőség, ahol még esetleg szükség lehet rá. Testi sértésért, kiskorú elcsábításáért elítélik Clé- mentine-t, de Vercors, az olvasó, a tévénéző ítélete valójában nem őt sújtja*: „ .. .A törvényszék nem szegheti meg a törvényt, még akkor se, ha a törvény még a kőkorszaknál tart... Egy olyan társadalom, amely nem tudja, nem bírja, nem akarja megőrizni egy olyan embernek a jobb részét, mint Clémentine, hanem mindenestül a szemétre dobja, megérdemli, hogy őt magát is a trágyadombra hajítsák.” Niedzielsky Katalin Spiró György: Az ikszek A szerző megtalálta műnemét, dacolva a regényt elsiratókkal szemben Amikor az irodalmi műfajok egyik napról a másikra már nem mérhetők az irodalomkritika és az irodalomtörténet hagyományos normáival és kategóriáival, akkor minőségi átalakulásról, újításról beszélünk. Napjainkig így volt ez rendjén, hiszen kezdetben volt a szó, s csak azután jött a reflexió, az elmélet. Ügy tetszik azonban, hogy a ma jelentős írói prekoncepciókkal felvértezve indulnak harcba vállalt műfajuk, esetleg műfajaik gyakorlatához. Számba veszik ennek hagyományait, lehetőségeit. Spiró új nagyregénye. Az ikszek már e tudatos, ideológiailag is indokolt számbavétel eredménye. Ugyanakkor magán viseli a regény mint műfaj, aktuális fejlődéstörténeti jegyeit. Noha, köztudottan nem született még manapság olyan nagyepikai mű, amely lát- hatóvá-kitapinthatóvá tenné e pillanatnyilag útkereső műfaj evolúciós irányát, Spiró új könyve nem csupán kísérlet ezen a területen, hanem jelenséggel fölérő megoldás is. Megrajzolja egy lehetséges továbblépés vektorait, anélkül, hogy mindenáron szakítana a tradíciókkal. Hagyományos eszközökkel újít, azt a látszatott keltve. hogy még itt — pedig már ott. Megvan ebben a regényben minden, ami a klasszikus regényre emlékeztet. Nem is kevés. Itt említendő többek között a terjedelem, a népes szereplőgárda, az információk gazdagsága, az intrikákkal tűzdelt „bonyolult” cselekmény, stb. Mindez azonban nem más mint alkalom vagy — ennél is kevesebb — ürügy a spirói irónia és látomás megtermékenyítésére. Az író nem elégszik meg, nem is célja, egy sors — jelen esetben Boguslawski sorsa —leírásával, noha mintha erről lenne szó. A példázatszerű parabolikus interpretációt ugyan nem zárja ki a regény, jelentése ennél mégis sokkal tágabb. Eme írói törekvés megvalósításához Spiró, a kelet-európai történelmet és a színházi élet kulisszák mögötti életét kiválóan ismerve, megtalálta a megfelelő földrajzi és időbeli helyet: a Szent Szövetség korabeli Lengyelországot és annak varsói színházát. A témaválasztás nem is lehetett volna szerencsésebb, hiszen a színházban a mindennapi valóságtól, az abszurd játékig minden eljátszható, és minden átélhető. E körülmény önmagában is lehetővé teszi a szimbolikus és mégis aktualizálható művészi üzenetet. A történelmi hitelességen Spiró csak annyiban korrigált, amennyiben a valóság a teremtő fantázia „útjába állt”. A realitás itt fikció, de mint realitás is megállja a helyét. Az író egyébként erről a „valóságmódosításról” könyve borítólapján, egy lengyel történészprofesszorhoz címzett nyílt levélben vall. Az írói képzeletnek tehát tökéletes az alibije, de legfőképpen a valóságfedezete. Mindez pedig azt is jelenti, hogy a regény jelentésszerkezete több rétegű, spirói hasonlattal elve, olyan, mint a hagyma: héj alatt héj. A mindenáron játszva élni akaró öregedő Boguslawski és az ikszek, a mindenáron őt ebben megakadályozni törekvő, „X” alatt színikritikát írók, hatalmat megtestesítők játszmája lenne az első belső héj. A többi pedig eme történet jelentései, lehetséges magyarázatai. A szét nem szerelhető hatalom anatómiája ez a regény, az egyéni sorsot fal- ismerhetetlen törvényszerűséggel — mégis végzetesen — determináló személytelen, individualitást nem vállaló hatalomé, amely ellen következésképp mindennemű taktika, de legfőképp stratégia, használhatatlan. Ebben az összefüggésben a szereplők tetteit, gesztusait sem a célirányosság diktálja, a fejlemények végén nincs mozgósító erejű végkifejlett, csak a pillanat takarta kiszámíthatatlanság. Spiró ebben a cselekvési patthelyzetben is kerüli a reflexiót, a prózát szaggató lírizálást. Ebben a valóságos, de nem látszólagos mozdulatlanságban, az írói, etikai látásmód az, amely képes lenne megmenteni az olvasót, itt azonban ez mélyen szomorúra sikerül. Ugyanis e mindvégig témáját távoltartó szemlélet sem származhat máshonnan, mint e megmerevített, modellt- álló hanyatlásvilágból. Spiró adott történelmi viszonylatok között egyén és egyéniség boldogulásának szabályozóit kutatja és beszélteti; az olvasó pedig kénytelen keserűségében feloldódni. És mégis megéri. A műfajt kereső és a „műfajtalanság” érvényét öntudatosan és tudatosan élő Spiró úgy tűnik, megtalálta műnemét, dacolva a regényt elsiratókkal szemben. A regény ún. válsága, hanyatlása talán csak előzménye a fejlődést jelentő átalakulásnak. Az agónia ugyanis — akárcsak a biológiában — nemcsak az elmúlással kapcsolatos, hanem a kiteljesedéssel is. (Szépirodalmi, 1981.) Hergyán Tibor Koszta Rozália: Emlékezés Ujházy László: Mikrokozmosz születésnap Kopár falaimon is a régi zöldbársony füvek közöttük feketerigók itt az ablak alatt hajnali lakodalmukkal s oroszlán ordít — ez az a húsleves fényű virágvasárnap — szélzizzenés és lombtömegsikőly valahol az országutakon — Mennyezetem alacsony ege viharokkal viselős ma és éjfél az a félóra óra — utazom és utazom én a hajadonfött levegőjű kos havában harmincnehány éve — itt ez az álcázott napkorong sem alma mater fejünk fölött most inkább glória — sietünk haza — utolsó buszokkal érkező álmaink s a házfelügyelők káromkodásai közül kézenfoglak 1 bevezetlek a verseim közé hogy lábadozz — Megértem a szélvihar — a frontátvonulás, a zápor mint a könny s a mesebeli jászol hol napsütésben ázol félholtra ver — de kifújod mint én e verset halálod kisóhajtod hogy megszüless — és végünk mert visz már minket közös gondolatunk a cigarettafüsttel nyalábban ölben Koszta Rozália: Család
