Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
1982. március 6., szombat o Koszta Rozália: Fiatalok Ez a nap is olyan volt az Asszony számára, mint a tegnapi, tegnapelőtti. Anyagleadás, nagy, dobott mosolyok a kollégák suttogása alatt: ki miért és mit ért et a nagy könyöklésben. Ki kivel keveredett szerelembe ... Mégis, a szívébe mart valami, keserű fájással, éles kar- molással, mint ijedt macska körmei. Az Asszony elérte, amire vágyott: újságíró egy országos lapnál. Ezen töpreng, és most, ebben a pillanatban érzi : amikor gyakornok volt, leírta, amit egy vén paraszt mondott: „Ez is tarkapa- szuly!” Vagyis: fehérpaszuly, tarkapaszuly, csak paszuly az. Ezt az öreg a riportokra mondotta. A Nagyfőnök éppen óra hosszáig magyarázta a véleményét fentről, dühösen, lenézőn. — Vegye tudomásul, hogy csak az újságban megjelent betűk maradandók. Regény? Kihull a világból, mert nem mond semmit a holnap emberének a mából. Maga nem tudja, hogyan kell tolmácsolni a mát. A mi kötelességünk a holnapi tennivalókat írni, mutatni a holnapután- nak! — Igen — gondolja az Asz- szony —, a tegnapból így maradt ki nemcsak a betű hitele, igaza, de a tegnapindulók is csak... • küszöb lettünk, személytelenek, egy massza... És mire helyrerázódnak dolgok, törekvések, az embertől ellábol az idő, erő, kedv, szándék, és minden, de minden, ami az egyént, az egy embert jelenti... Keserűn gondolja ezeket az Asszony, ahogyan a tizenkettes buszon hazafelé igyekszik a délutánban. Ami persze nem száguld, mint a gondolat, csak hol suhan, hol dohogva áll, vár. Az Asszony, túl az ötve- nen, most is asszony, három gyerekkel, örök családi problémákkal, olcsó ruhákkal. A haját változatlanul kontyba csavarja, mint annak idején, a kashaszoknyás világban. És mégis, eddig minden nyarak meghozták azt a percet, pillanatot a kétmilliós város forgatagában, amivel lemérhette asszonyi mivoltát, értékét. Ami tavaly nyárra már annyit jelentett: egy Fiú kísérte a harminckilences buszon. Megállók jöttek, emberek özönlöttek, s a Fiú kitartóan nem szállt le, amíg ő is le nem szállt. Aztán ... mégis le kellett szállnia, és a Fiú elvette a csomagjait, segített, s felszabadult szívvel beszélt, míg kapaszkodtak felfelé a hegyi úton. „Hát, én már itthon vagyok.” Állt meg a kapuban. „Valamit valamiért”... — évődött a Fiú. — „Szebb volt a délután, nem?” mondotta, s nevetett. Az Asszony visszanevetett, s húsz fillért nyomott a markába. Kezük pillanatra összeért. A Nyugatinál dugó van. Állnak, várnak. — Mára már ennyi sincs. És ... mára minden jobban fáj... — gondolja szavakkal, s csak érzéssel érzi a mai értekezletet, a nagy ledorongo- lást, amit az utóbbi riportjáért kapott. Érzi a fiatalok dicséretét... Persze, okosak, szépek, hiszen: ... mi, „öregek”, húztuk a szekeret értük is. De, ki húzta miértünk? Mi helyettünk? Húsz, harminc forintot vont le a Nagy főnök a fizetésemből, mert nem voltam akkor bent, amikor éppen keresett. És mindig akkor keresett, amikor nem voltam bent... És nerp számított, hogy akkor volt pólyás az első gyermekem, s amikor beteg volt, nem volt kire hagynom... a szomszédasszonyom nézett rá, a kiöregedett, vén nő ... mert nem volt kire hagynom... nem volt kire hagynom ... És három gyereket szültem egvmás után... És a negyedik? Ecetbeöntést adtam magamnak, és elvetéltem ... és negyvenfokos lázzal fet- rengtem, mert ha nem voltam bent akkor, amikor éppen keresett... Mit számít mindehhez képest, hogy az aratási riportom csak egy összefoglaló? Hány aratási riportot, tárcát írtam szívvel, lelkesedéssel, a mindenmunkánk eredményét köszöntve! Mit tudják ezt ezek a fiatalok! Elég! Mindenből elég! — szakad fel benne a tiltakozás. A busz áll, dohog a motor, fojtó a meleg. S az Asszony szívén görcsös rángatózással remeg a sírás. Néz ki az ablakon, s súlyosan peregnek a könnyei. Minek takargatni? Ki elől? Kétmillió ember közül ki látja, ki érti az ő sírását? A busz mellett autók tömege, villamosok sora, állnak, várnak. Itt, mindjárt a busz mellett egy teherautó, megrakva lim-lommal. A tetején egy Fiú elvetette magát a fénynek, nyárnak, várakozásnak. Fütyül és nézi a buszt. Az Asszonyt látja, ő van legközelebb hozzá az üvegen át. Látja, hogy sír. Félrebillenti a fejét, halványan mosolyog, aztán . .. hevetni kezd, s biztatóan bólogat hozzá. Ami azt jelenti: nevetni, mindenen nevetni! Két kezét teregeti, majd si- mogatást mutat a saját arcán. A piszkos overalljából, kócos hajából, bronzzá sült bőréből az élet árad, az öröm. Valamit mond, beszél, biztos, hogy senki nem hallja a zajban mit, de látszik, hogy pátosszal mondja. Lehet, hogy verssorokat idéz, lehet, hogy rögtönzött szép szavakat. Az Asszony csak tenyerével törli le könnyeit, s halvány mosoly .rebben át a szívén, de mire a szájához érne, a forgalom nekilódul, a teherautó elsorol a többi járművel, elviszi a mosolyt, a biztatót, az utolsó szép szavak áradatát. Koszta Rozália: Apóka Kövek között Ujházy László versei az Új Aurora-füzetek sorozatban Az Oj Aurora-füzetek megjelenésüktől kezdve évenként bemutatnak egy Békés megyében élő, antológiákból, folyóiratokból ismert, de önálló kötettel még nem rendelkező fiatal költőt. Ujházy’ László nevét, aki megyénk peremén, Batto- nyán lakik, a Békésben kiadott antológiákból (A mért idő, Elpergő napok, Híd az éren át, Peremvidéken, a Madárúton című, fiatalokat felvonultató, a Kozmosz által megjelentetett válogatásból, az országos lapokból — többek között az Üj Aurorából — megismerhették a versbarátok. A most megjelent bibliofil kiadású „Kövek között”, amelyet Filadelfi Mihály szerkesztett, Petöcz Károly ti- pografizált, huszonhárom verset tartalmaz. Ennek az összeállításnak a legfőbb ereje szóteremtő játékosságában, hangulatteremtő törekvéseiben rejlik: „Csenddel úszik 1 épphogy él még búcsú, óra, lábnyom, hó, / búcsúóra, lábnyomhó.” A már a férfikor idejét élő költő szívesen időz a mikrokozmosz világában, de az önmagát szinte kínáló idillt, a „húslevesfényű virágvasámap” kézenfekvő nyugalmát felveri a „szélzizzenés”, „lombtö- megsikoly”, „frontátvonulás”. Ujházy falun — Jánoshalmán — született, élt, majd lett városok lakója, s újra a falué. A kétféle éjetmód mély nyomot hagy írásaiban. Képei tele vannak a falusi táj motívumaival (búcsúzó madarak, virágos mező, búzavirág, paprikafüzér) és a nagyváros sokszor negatív jelenségeivel (újságtemető, csöndrabló gépzajok, házfelügyelők káromkodásai). Legjobb verseiben a szóteremtő erő mellett az irónia fegyverét is béveti. Egyik legsikerültebb, sok ötlettel született íráSa az Űjságolás, amely nem csupán az információáradat súlya alatt már-'már megszakadó mai ember segélykiáltása, hanem tiltakozás mindenféle — a személyiséget elszürkítő — sablon, széria, kampány ellen: „Üiságháborúk közt haldoklóm és haldokoltok / újságűrben raboskodok újságbéke újság vége újságnépe újságra újság újságújság újságolja meg az újság újságleszerelés / újságremegés újságruha újságifjúság / és újság-újság...” Az előbbi verssel egy tőről fakadt a Bizonyítványosdi (magyar ázás). A szószaporítást, a tetteket nélkülöző üres beszédet állítja pellengérre a „magyarázás” ötletes variálásával: „megmagyarázzuk, hogy miért magyarázunk, mit is magyarázunk, — és megmagyarázzuk, / hogy miért magyarázzuk megmagyarázzuk a magyarázást. Mindenki örül, Mit is magyarázzam.” Ujházy László kevés szavú költő, igyekszik minél tömörebben szólni, hű maradva önmagához, kerülve minden felesleges „magyarázást”. A szinte aszketikusan, néhány sorba sűrített vers nagy helyzeti energiát tartalmaz: „A tenger kékben csöpp fehér foltok, j Mozdulatlan minden árnyalat. Állunk a fák alatt. Tiszta vagyok, és tiszta vagy." A Kövek között darabjait elégikus és ironikus hangnem szövi át. Egyetlen vers. válik ki, a Május elseje. Szinte mindvégig fortissimóban szól, üde, expresszív hatást keltve a „megújulás indulója”: „Nagydob lépked a járdán katonásan furulya lomb közül szólal / TAVASZ tizenhétezer szólamából orgona / gitár a villanypóznáról galamb ül rajta szél jönnek mennek hallgatnak szólnak ajtómon bekopognak”. A Kner Nyomda gyomai üzemében készült, szép kiállítású füzet belépőjegy; egy évekkel ezelőtt már elindult költő első megérkezése, amely további állomások, írások reményére jogosítja fel íróját, olvasóit egyaránt. Tomka Mihály Bertalan Ágnes: Biztató mosoly Arcok közelről Koszta Rozália Rozóka. Érdemes lenne egyszer kipróbálni, vajon ha csak ennyi címzést imánk, kézbesítenék-e Gyulán Koszta Rozáliának a küldeményt? Bizonyosan. — Elég régóta élek Gyulán. talán a városhoz való hűségemnek is köszönhető, hogy viszonylag sokan ismernek — mondja Koszta Rozália. — De ha a művészetem is hozzájárult valamicskét a híremhez, annak különösen örülök. Hiszen bármerre járok is a világban, mindig hazahúz a szívem, mindenütt úgy szívom magamba az élményeket, hogy a látottakat összehasonlítom a magyar valósággal. Mert akkor tud az ember visszaadni valamit a szülőföldnek, ha önmaga lehetőségeit fölmérve, megmarad magyarnak. Ezért vagyok én is hűséges gyulai polgár. — így volt ez akkor is, amikor a leningrádi Rjepin Intézetben tanult? — A Néva-parti városban töltött fél évtized életem meghatározó élménye, örök szerelmem marad. Az Ermi- tázs felmérhetetlen gazdagsága, a művészetek szépségével átitatott mindennapok, egyfajta libegő boldogsággal vonták be az időt. Nyaranta mégis mindig hazajöttem Gyulaváriba, vázlatokat készíteni környezetem életéről. A diplomamunkám témáját is a magyar valóságból választottam. A Földosztás című kép megfestése előtt az egyik tanárom azt javasolta, hogy magyaros motívumokat használjak fel. Fessem meg háttérnek a Balatont, népviseletbe öltözött emberekkel. Mondtam, én ezt nem csinálom, mert otthon kinevetnének. Gyulaváriban a földosztást végigélt emberek álltak nekem modellt, és talán ettől lett őszinte, jellegzetesen magyar a diploma- munkám. — Festményei összetéveszthetetlenül elárulják alkotójuk egyéniségét. Hogyan talált rá a Koszta Rozóri hahgra? — Hosszas útkeresés, kínlódás árán. A főiskola után jó tíz év múlt el, amíg eljutottam addig, hogy nem a formák érdekelnek, hanem a sík felületen kifejezhető emberi .mélységek. Megpróbálok keveset „járkálni” az ecsettel, s lezárt formákban, inkább a színek kontrasztjával kifejezni a mondanivalóm. Mostanában különösen a szüleim elvesztése fájdalmas nekem, és úgy érzem, ha őket festem, újra itt élnek körülöttem, s általuk egy gazdag világ tárul fel számomra. —- Mint a közéletben is aktív ember, hogyan látja megyénk képzőművészeti életét? — Boldog vagyok, hogy alkalmam volt munkálkodni a Kohán-életmű méltó megismertetésében, bemutatásé ban. Művésztársaim közül azokkal tudok szót érteni’, akik a fúrás-faragás helyett egymás munkájára figyelnek. Köztünk se idilli az állapot, nem szeretheti mindenki minden társát. De az általános kép azt hiszem biztató, mind qz eredményeket, mind a társadalmi megbecsülését tekintve. És ez a lényeges. Andódy Tibor
