Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
1982. március 27., szombat Ne egy kaptafára! Sarkára áll-e a cipökereskedelem? Válás - kötődés Az áruház cipőosztályán ámulok. Mennyi lábbeli! Érdekes, mégis nehéz a választás. Az eladó szerint mintegy 6 ezer modell kínálja magát a polcokon. De milyenek? A férfilábbelik többsége nem a legszebb. Gyártanak, hegyes-,, tompa-, kerekorrú cipőket. Képtelen vagyok eldönteni: melyik a divatos, és akkor az árakról, a minőségről, a praktikusságról nem is szóltam. Kinek az érdeke? Az ipar azt mondja: ebben az évben mintegy 43 millió pár cipőt gyárt, meny- nyiségben alig többet a tavalyinál. Megígérte, hogy a termékek összetételének a változtatásával, a lábbeliviselési szokásoknak megfelelő, új típusok előállításával, a cipők külső képének a javításával, a kikészítés korszerűsítésével próbálják meglepni a vásárlókat. Mi tagadás, erre várunk évek óta! És arra, hogy több legyen az olcsó és a közepes áru termék, a textil és a műbőr felsőrészű, a házi, a szabadidő-lábbeli. A tapasztalat egyelőre az, hogy kevés az ilyen cipő. A kereskedők nincsenek könnyű helyzetben, hiszen el kellene adniuk 958 forintért a sima, műanyag talpú férfilábbelit is. Gyerekcipőknél már nem is válogatnak, örülnek, ha kapnak valamilyet. A nőknek talán könnyebb a dolguk. Szélesebb a választék, de még mindig sok a magas- és a tűsarkú cipő, holott jó ideje lapos sarok a divat. Sajnos, lassú, nehézkes az átállás. Pedig az utóbbi előállítása sokkal gazdaságosabb, termelékenyebb. Egy műszak alatt magas sarkú cipőből 1200 párat, laposból viszont 1500-at lehet készíteni. Persze, vannak jó példák is. A Minőségi Cipőgyár az év első felében termékeinek 20 százalékát lapos sarokkal gyártja. Mégis panaszkodnak, hogy a kereskedelem nem rendel eleget. Legutóbb 250 új modellt mutattak be, amelyből 60 a legújabb divat szerint készült, a nagykereskedelmi vállalatok azonban csak 15 fajtát vásároltak. Tehát nem szűnt meg az egymásra mutogatás. Mert mit kifogásol a kereskedelem ? Például azt, hogy százezres eltérések vannak a megrendelések és a visszaigazolt gyártmányok között. Volt olyan gyár, amelyik egyetlen férficipőt sem ajánlott. Alig kapni kényelmes mokaszint, bébitipegőt, Sies- ta-betétes gyermekcipőt. Véleményük szerint még mindig hiányzik a gazdasági kényszerítő erő. Azzal érvelnek, hogy míg a cipőgyárak valamennyi terméküket értékesíteni tudják, nem érdekük az áreltérítéssel versenyt teremteni a.különféle lábbelik között. Ha ezt elfogadjuk, kézenfekvő a dilemma : érdemes-e új, divatosabb cipőt gyártani? Mindez konzerválja a gyártmányszerkezetet, ezért kerül olykor az üzletekbe divatjamúlt, esztétikailag kifogásolható termék. Hí dönti el? Ugyanakkor ki kell mondani : rugalmasabb kereskedésre, új eladási módszerekre, szabadabb formákra van szükség a cipőpiacon. Kérdés: betölti-e feladatát az évenként kétszer megengedett cipőbörze? A mostani gyakorlat szerint a gyártó cég képviselője közszemlére teszi a lábbeliket, a kereskedelmi, szakember meg jegyez. A lepedőnyi nagyságú irományok a Ruházati Minőségellenőrző Egyesülés (RUMES) asztalára kerülnek. de elmondja a véleményét az Orthopéd Klinika, a Bőr- és Műanyagipari Kutató Intézet, a Magyár Divat Intézet társadalmi bizottsága. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen a divatosság, a kényelmesség, az egészség- ügyi szempontok fontosak. A háromhónapos kötelező próbahordás, a hosszadalmas vizsgálatok olykor lehetetlenné teszik az értékesítést, az áru későn kerül a piacra. Amikor a cipőboltban válogatunk, aligha gondolunk arra, hogy mindössze 30 ember dönti el: miben járjunk a különböző ' évszakokban. Ugyanis ezeken a börzéken a nagykereskedelmi vállalatok szakmai bizottságai mondják meg: miből, menynyi lesz az üzletekben. Aztán ott van még az ország cipőipari vállalatait, szövetkezeteit összefogó Cipőipari Egyesülés. Végül is, ez valóban nem kereskedés, hanem elosztás! A kereskedelem minden gyártól, szövetkezettől kénytelen vásárolni. A gyárak kényelmesen megélnek a piacon: nem veszítenek, de nem is nyernek. Pontosabban: nincs verseny az egyes cégek között. A kereskedő azt szorgalmazza, hogy szelektáljon a keresletkínálat. Ha egy gyár árban, minőségben versenyképes terméket állít elő, miért nem szakosodhatna egy-egy cipőfajta előállítására. Tudom, ezzel nem mindenki ért egyet. Minthogy többen azt is vitatják: jó lenne. ha egyes cipőipari vállalatok átvállalnák a nagykereskedelmi funkciót. Jelen meglehetősen hosszú az áru útja a termelőtől a fogyasztóig. Gyakran elsikkad a végső cél, a vásárlók igényeinek a kielégítése. Nem beszélve az egységes beszerzési árról. Ennél a rendszernél nem derül ki, hogy melyik gyár a rossz termelő, és ki a gyenge kereskedő. A nagykereskedelem megszüntetése gondolkodásra késztetné a cipőgyárakat: érdemes-e hat hónapig tárolni az árut? Bizonyára megszűnne a felesleges készletezés, még szezonban is kifizetődő lenne termelni. Lesz-e változás? A jelek arra mutatnak, hogy lesz változás, végre sarkára áll a cipőkereskede- lem. A -Belkereskedelmi Minisztérium mindenesetre szorgalmazza a korszerűsítést. Az iparvállalatok és szövetkezetek is kiadták a jelszót: közelebb kerülni a vevőhöz! A sárvári, a karcagi, a salgótarjáni szövetkezet önálló börzét tartott, a MINŐ a nyáron cipőipari szakvásárt rendez, ahol a teljes 1983-as kínálatot bemutatják. Itt akár egy-egy szaküzlet vezetője is vásárolhat. Az igazsághoz azonban hozzátartozik: a háttéripar gyengesége is fékezi az előhbrelépést. A tavalyi őszi BNV-n láthattuk az Innocence márkajelzésű női cipőket, szandálokat, amelyeket az amerikai Klassic Aura cég megrendelésére szállítanak. A hazai ár 300 —400 forinttal olcsóbb lenne az importénál. A talp kivételével azonban minden alkatrészt. kelléket dollárért kell megvennünk. Igaz, sarkat szállítana az egyik szövetkezet, de mikor? Egy ilyen megállapodásnál a gyorsaság a fontos. Ha a partner nem képes a mintát a megadott határidőre elküldeni, vége az üzletnek. Márpedig a hazai gyártók e tekintetben lehetnének frissebbek is. Demján Sándor, a Skála- Coop vezérigazgatója mondotta az egyik tanácskozáson, hogy az S-Modell hálózatukban igényes, kis szénás termékeket szeretnének árusítani. A cipőgyárak viszont nem vállalkoztak jobb minőségű, különleges lábbelik szállítására, mert az ebből adódó többletnyereséget nem élvezhetik. Más kérdés, hogy a kereskedelem se nagyon alkuszik az iparral. Ugyanis joga lenne 15 százalékkal eltéríteni az árakat (le- és fölfelé), de alig élnek a lehetőséggel. Még az árral is megbékél az ember, csak jó lábbelit kapjon. A napokban mondotta valaki, hogy a fejlett országokban ismeretlen a kereskedelem minőségellenőrzése. Az érv: melyik tőkés gyár meri megtenni,' hogy rossz terméket dobjon piacra. Nos. láttam én már 1200 forintos nyugati női cipőt is, amelyiknek hamar kilyukadt a talpa. Az egyik szakember rögtön meg is magyarázta: az árral együtt nem nő a tartósság, még inkább csökken. Az ár a finom bőrre, a különleges fazonra és gyártásra vonatkozik. Mondanom sem kell, ezt nehezen fogadják ej a vevők. Jogos a kívánalom: szép és tartós is legyen az áru, amely a lábunkra kerül. Ugyanis, senki sem szeret kilépni a cipőjéből. Seres Sándor Mostanában sokat beszélünk a válás okairól. Nem csoda. Ha már nem is vagyunk listavezetők, még mindig nagyon előkelő helyen állunk. Különösen sok fiatal köt meggondolatlanul házasságot. A kifejezés nem helytálló — mondta a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája. A fiatalok házasságkötésükkor nem meggondolatlanul, hanem a tartós kötődés igénye nélkül kerülnek össze. Előre számolnak azzal a lehetőséggel, hogy konfliktus esetén „legfeljebb el fognak válni". Házasságkötésük körülményei nem alapozzák meg a tartós házasságot. Nem ismerik eléggé egymást. Nem veszik figyelembe a személyiségükben rejlő (sokszor kibékíthetetlen) ellentétes tulajdonságokat, nem számolnak különböző érdeklődési körükkel sem. Mi készteti őket az elhamarkodott házasságra? Sokan a rossz családi légkörből vagy magányosságuktól akarnak szabadulni. Mások anyagi szövetségest keresnek társukban. Jó néhány nőt a régi előítélet hajt a házasságba, egyszerűen szégyelli lányságát. Van, aki csak a születendő gyerek kedvéért köt ki „párja" mellett. Mindezekben az esetekben csoda, ha a házasság fennmarad, vagy hos:*ú ideig tart. A fiatalok közös életüket ritkán kezdhetik önálló otthonukban. A többség valamelyikük szüleinek lakásába költözik. És bár a szülőkkel való együttlakás a hibák kiküszöbölését is segítheti (kevesebb a durvaság és az iszá- kosság), mégiscsak a konfliktusok kibontakozását idézi elő. A szülők igen gyakran önzetlenek, nagy áldozatokat hoznak, mégsem tudnak mindig úgy viselkedni, hogy ne legyenek valós vagy vélt okai a fiatalok közti ellentétek elmélyítésének. A konfliktusok oka valójában (legtöbbször) a fiatalok önzése, és a mindkettőjükre jellemző alkalmazkodási képesség hiánya. Gyakran találkozunk agresszív önérvényesítési törekvésükkel, amellyel tulajdonképpen még a gondolatát is visszautasítják annak, hogy igazán elkötelezzék magukat társuknak. Importáltuk a szexuális szabadságot, ezzel együtt azt az illúziót, hogy csak az a házasság jó, amelyben a há- zastársak szexuálisan magas fokon érdeklődnek egymás iránt. A házasság, a családi élet fontos tartalma: a ragaszkodás, a szeretetnek gyakorlati tettekben való kifejezése, a kölcsönös gondoskodás háttérbe szorul, nincs értéke. A társadalmi szemlélet megváltoztatására lenne szükség. (Néhány éve helyet, kapott az általános és középiskolák tantervében a családi életre nevelés. Amikor e sorok írója ennek tematikájával foglalkozott. megkérdezett néhány érdekeltet. Megdöbbcn- ten tapasztalta, hogy még a fiatal" pedagógusok közül is jó néhányan csak a szexuális felvilágosítással azonosítják, erre redukálják az egész problémát.) Bár a válás okait kutató elemzés nyomán kialakult összkép, ezen belül a fiatalok helyzete is lehangoló, még sincs okunk pesszimizmusra a házasság jövőjét illetően. De a fiatalok házasságra való felkészítése kulcs- fontosságú feladatunk. Dr. Kertész Éva A mesében a fáradt vándor mindig faluszéli kicsi házba kopogtat be, ahol szegény és jószívű emberek osztják meg vele kevéske ételüket, és adnak éjjeli szállást. A meséből annyi nagyon is valóság volt egykor, hogy a falu lakóinak vagyoni helyzetét nagyjából pontosan tükrözte, kinek hol állt a háza, s hogy a más nyomorúságát többnyire azok ér- tették-érezték igazán, akik hasonló sorsúak voltak. Nos, vándor módjára zörgessünk be m.a néhány faluszéli házba. Gábortelep Medgyesbod- záshoz tartozó kis település. Csanádapáca felől érkezve, balról egy takaros, új, vagy alaposan felújított ház az első. A kert a kövesútra rúg, a drótkerítés tövében virít a hóvirág. A kiskapu könnyen nyílik ugyan, jó ideig mégis tétovázunk: lehetetlen, hogy itt ne legyen kutya. Aztán mégis bemerészkedünk. Az első udvarról nyíló előszó" bábán derűs, fiatalos asz- szony fogad. Haja menyecs- késen hátrakötve egy meleg kendővel, a pulóver ujja konyákig felgyűrve. Barátságosan tessékel a konyhába, közben mentegetőzik: „Majd’ meg se hallottuk, hogy kopogtak. Tegnap jöttem ha- za Hévízről, azt beszéljük annyira édesanyámmal, meg hogy itthon mi van." A tágas konyhában régi fajta a bútor, de az egyik sarokban már ott a vízcsap, modern mosogatószekrénykével, mel" lette a gáztűzhely. Az asztalon tollától fosztott, hatalmas jószág. — Levágtuk ezt a kakast, mindjárt megpörzsölöm, aztán lehet bontani — nézegeti a háziasszony, Hra- bovszki Györgyné. Czakó néni, özv. Czakó Péterné már a húslevesbe való zöldséget tisztítja. — A tsz vitte el őket, busszal — néz a lányára —, addig a vejem viselte gondját a sok csirkének. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen jól elboldogul, mert hogy sose bánt még velük. Még a szomszédok is mondták, hát Ilona néni, kifogástalan ez a Gyuri! — Az a helyzet — magyarázza Hrabovszkiné —, hogy 1976 óta csirkézünk, most is 2600-at etetek. — Megéri? — Hát, eddig még úgy néz ki, hogy meg. Itthon vagyok, de azért mégis keresek annyit, mintha eljárnék. Van is helye a pénznek, ugye a házat is felújítottuk, valamivel hosszabb is lett. — Nem kívánkoztak beljebb a faluba? Czakó néni leteszi a kis- kést, sárgarépát, s az asztal szélére támaszkodik. — Mi már itt szoktuk meg, itt szeretünk. Egyik fiam Pécsen lakik. Hát, ha oda elmegyek, abba a bérházi. OTP-s, vagy minek mondják lakásba, ott nem szeretek. — Nem elhagyott hely ez — fűzi tovább a szót Hrabovszkiné —, itt a buszmegálló is. Nézzenek körül, mennyien építkeznek. Csak a járda nem nagyon épül, pedig fizettünk községfejlesztést. * Nem valami szívderítő látvány ez a faluszéli öreg ház. Éppen előtte áll a helységnévtábla, jelezvén a Mezőhegyes felől érkezőnek, hogy itt ér véget Végegyháza. A rozzant, alacsony kerítés fölött elhanyagolt udvarra, gazos kertekre látni. Az udvaron, a konyhaajtó előtt motorkerékpárt javít a házigazda. Bányai János, aki Orosházán dolgozik, három műszakban. A fiatalasz- szony is előkerül — éppen a konyhakövet mosta. Két kisgyerek is itt táblából, a nagyobb egy rozsdás, kereke- vesztett kisbiciklit cibál, a kisebb odatotyog egy tacskóféle kutyához. Odébb, a ház végiben hosszú láncon farkaskutya morog. — Bizony, négy gyerekünk van. a legnagyobb hétéves, még nincs itthon, a pici meg benn a helyén — int a fiatalasszony a ház felé, amire ráférne a tatarozás. — öt éve lakunk itt, 40 ezerért vettük ezt a szoba-konyhás házat. Nem volt más megoldás. anyósoméktól muszáj volt eljönni, kevés volt a hely. Nem jó itt — legyint — nem is idevalósiak vagyunk, hanem kovácsháziak. Ott próbálunk most lakást szerezni, nekem ott a munkahelyem is, csak most gyesen vagyok. De két év múlva visszamegyek dolgozni, akkor már a gyerekek miatt sem maradhatunk itt. Gondolják, hogy kaphatnánk valahogy lakást? A bolt, az óvoda messzi van innen, s az utat naponta kétszer is megteszi a fiatalasszony, mégpedig gyalog. Ha a férj éppen dolgozik, a két kicsi gyerek addig egyedül marad * A kövesúttui egy jó kőha- jításnyira áll Feketéék takaros, manzárdtetős háza Sarkadon. Ügy áll itt a faluszélen, a Gyulai út legutolsó házaként, mintha őrködne. Se előtte, se mögötte nincs épület, csak balról. Három generáció él egy fedél alatt ebben az otthonban. A nappaliban a fiúk éppen a tévét nézik. Fekete Miklósné, a fiatal háziasszony ebédfőzéshez készülődik, édesanyja. Esztike néni 76 évet meghazudtoló fürgeséggel kézimunkázik. — Két évig épült, tavaly decemberben költöztünk be — vezet körbe a házban a fiatalasszony. — Előbb is kész lett volna, de nem kaptunk vasbeton gerendát. Rengeteg, rengeteg munka van benne! Öröm? Hááát — babrál elgondolkodva a konyhaasztalon — annyi rossz ért bennünket az utóbbi három évben, hogy egyelőre nem is tudunk igazán örülni. Édesanyám súlyos betegségei, aztán tavaly. 47 évesen hirtelen meghalt a bátyám. Pedig azt mondom, ma is élhetne. De hagyjuk» ezt. Három éve otthagytam az irodát is, ahol dolgoztam. Nem hagyhatom magára anyát. És hát, az építkezés idején volt dolgom elég. a férjem a József-szanató- riumban dolgozik. onnan nem szaladgálhatott el anyagot beszerezni. A közelben álló öreg kis házat, ahql kilenc gyereket nevelt föl Esztike néni, eladták, benne az ára ebben az újban. — Ott kell eljárni előtte, de van, hogy rá se nézek. Fáj — ejti ölébe a kezét a nagymama. — Csak leéltünk benne 25 évet! A fiatalasszony szívesen építkezett volna városon is, de Esztike néni hallani se akart a dologról. — Nagyon-nagyon szeretek itt. Csak itt — áll föl lassan, nehézkesen a székről, hogy ő is kikísérhessen bennünket. A ház előtt megáll, körbemutat: — Innen látni messzire, az egész határt, és csend van. nyugalom . . . Tóth Ibolya Fotó: Veress Erzsi
