Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-20 / 67. szám
1982. március 20., szombat Számvetés a megye oktatásügyéről O ktatásügyünkben szaporodnak a felmérések, a vizsgálatok, s ezt követően a számvetések. A fokozott érdeklődés nem véletlen. Hiszen a tartalmi megújuláshoz nélkülözhetetlen az alapok pontos ismerete, amire építeni lehet. E célból készítette el elemzését a megyei 'tanács művelődésügyi osztálya is. Hogy világosan lássa — s még időben —, az oktatás megújításának esetleges gátjait, azokat a gazdasági, szakmai, politikai és emberi problémákat, melyeknek tisztánlátása, orvoslása nélkül a mai, korszerű követelményeken alapuló alsó és középfokú oktatás nem fejlődhet az elvárásoknak megfelelően.. . Az elmúlt tíz esztendő alatt Békés megye oktatásügye jól mérhető fejlődésen ment át. Hogy mégsem lehet megelégedettséggel őrizni az elért eredményeket, azt a rohamléptekben növekvő társadalmi igények mellett a külön gondot — ugyanakkor örömet is! — szolgáltató gyermeklétszám szaporodása indokolja. A megoldott feladatok helyébe tehát újabbak és újabbak lépnek, mind magasabb mércét állítva az állami vezetés, s a pedagóguskollektívák elé. A nevelés, oktatás már az óvodákban elkezdődik. Övo- dahálózatunk fejlesztése tehát nem csak szociális, de oktatásügyi kérdés is. Ezért is — és a demográfiai hullámból eredő gondok megoldására — az elmúlt években fokozott figyelmet fordítottak az óvodák korszerűsítésére, fogadóképességének növelésére. Így növekedhetett meg tíz esztendő algtt megyénkben 33-mal az óvodák, és több mint 6 ezerrel a férőhelyek száma. Ennek ellenére, mint köztudott, nőtt a zsúfoltság, ami az óvodai nevelési program eredményes megvalósítását nehezítette. E gondok ellenére sem mondhatnak le azonban az óvodák arról, hogy még színvonalasabban valósítsák meg az anyanyelvi és a testi nevelés követelményeit. Az elmúlt ötéves tervben, megyénkben, az általános iskolai tanteremhálózat korszerűsítése is kiemelt fejlesztésként szerepelt. Az örökölt hátrányokat azonban a szép számmal épülő új iskola, tanterem és tornaterem csak csökkenteni tudta, megoldani nem. Pedig a tervezettnél több, összesen 249 tanterem épült fel megyénkben. A dolog szépséghibája csak az, hogy emellett 154 szükség- tantermet kényszerültek felszámolni. Az elmúlt 10 évben 3200-zal nőtt az általános iskolába járó gyerekek száma, akiknek valami módon helyet kellett biztosítani. A szakrendszerű oktatás bevezetésével sikerült is' elérni, hogy megyénkben ebben az esztendőben „csak” 54 osztálynak nincs állandó tanterme. Az is előbbre lépést jelent, hogy minimálisra csökkent a két műszakban oktató iskolák száma. De az előbb említett erőfeszítések ellenére, meglevő tantermeink 21 százaléka szükség- tanterem, amivel a jövőben is számolnunk kell. Ebből ered az a gond is, hogy bár nőtt a napközis ellátásban részesülők száma, de csökkent az amúgy is kevés napközisterem és ebédlő. Eközben megnőttek a követelmények. Ami nem pusztán azt jelenti, hogy fajsúlyosabb tananyagot kell a pedagógusnak — s ráadásul feszítettebb tempóban! —, a gyerekeknek átadniuk. A körülményekkel, a tárgyi és személyi feltételekkel szemben is igényesebbé vált korszerűsödő, - alsó fokú oktatásunk. Ez pedig azt jelenti, hogy bármilyen erőfeszítéssel is igyekszünk javítani a feltételeken, a követelmények legalább olyan ütemben nőnek, ami e kettő közelítését alaposan megnehezíti. Hiszen a korlátozott napközis lehetőségek, a tantermek egy részének korszerűtlensége, a megnövekedett osztálylétszámok-, a taneszközök hiányosságai megnehezítik az egyéni, differenciált foglalkozást, a tehetséggondozást, s a lemaradók felzárkóztatását. Közgazdász kifejezéssel élve: a nevelő-oktató munka hatékonyságát. A középfokú képzésben hasonlóképpen folyik a korszerűsítés. Megyénk gazdaságának fejlődését a lehetőségek határán belül követte a középfokú iskolahálózat szerkezete és koncentrálása. A hatvanas években alapított kis létszámú középiskolákat megszüntették, és ezzel lehetővé vált a szakközépiskolák és szakmunkásképzőintézetek nagyobb arányú fejlesztése. Ebben a tanévben a középfokú oktatási intézményben tanuló diákok 74 százaléka szakmai képzésben vesá részt (szakközépiskolai vagy szakmunkásképzésben), s 26 százalékuk tanul gimnáziumban. A tárgyi feltételek elsősorban a szakközépiskolákban nem kielégítőek még mindig. Különösen a jelentős gépparkot igénylő szakmunkásképzési célú szakközépiskolai osztályok megszervezésével jelentkeztek ezek a gondok. Az az egykori törekvés — miszerint a tiszta profilú • gimnáziumokat a szakközépiskolai osztályok beindításával megváltoztat- I ták — most visszafordult, s j megindult megyénkben is az j úgynevezett profiltisztítás. A I középfokú intézményeinkben I mind a tárgyi, mind a sze- j mélyi feltételeket illetően j jobb a helyzet, mint az álta- j lános iskolákban. A felsőfokú tanintézetekbe felvételt nyert diákok aránya — « ez nem kis büszkeségre ad okot — az országos átlagot is meghaladja. De gondot jelent megyénkben is. hogy a'középfokú iskolatípusok nagyon elkülönülnek egymástól, s az egyikből a másikba történő átmenetei, akár néhány hónap múlva is, szinte elképzelhetetlen. E számvetésnél még valamiről feltétlenül szólnunk kell. Mégpedig az oktatás, nevelés eredményességét alapjaiban meghatározó nevelőtestületi légkörről. Az iskolai demokrácia — a szak- szervezeti munka, az állami vezetés javuló együttműködése alapján — érezhetően fejlődött. Mégis, a nevelő- testületek szerepe az iskolát érintő döntések előkészítésében, meghozatalában, többségében sajnos, még formális. Márpedig a pedagógusok esetenként tapasztalható kiszolgáltatottsága őszintétlen, félelmen, jobb esetben közömbösségen alapuló hangú- j latot szül. Ez pedig tudva- - levő, hogy gátolja a pedagó- “ giai alkotókedvet. Talán ép- ;; pen az iskolai demokrácia fejletlensége miatt, vagy ez okból nem érhette el célját az igazgatók határozott időre szóló kinevezése sem. Hiszen őszinte, megalapozott véleményt csak valóban demokratikus légkörben lehet, és érdemes nyilvánítani. De abban az oktatási intézményben, ahol gyerekcipőben jár az iskolai demokrácia, ott a gyermekek szocialista demokráciára nevelése is eleve kudarcra ítéltetett. Pedig az iskola sok láncszemből felépülő rendszerében ők a legfontosabbak! Ők, akiket a társadalmi igényeknek rneg- felelően. magas álta'lános műveltséggel rendelkező, megfelelő szakmai tudású, közéleti emberekként kellene kibocsájtsák a képző intézmények. lnnék pedig előfeltétele az iskolák belI ső világának, az iskolai demokráciának példa- adó légköre. Ezért az oktatás eredményessége szempontiá- ból legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, ez utóbb felvázolt probléma megoldása, mint a tárgyi feltételek javítása. B. Sajti Emese Nehéz illőben a Madrigál Mosolygó Miklós karnagy, Makray Éva és Ildikó, mögöttük Fekete István. A kórus emlékkönyve visszahozza azt, ami elmúlt... Fotó: Tót György „A karnagy az ősszel még odaáll a Madrigál élére, és végigdirigálja az egri ven' dégszereplést, aztán búcsút mond Békésnek, hívja-várja a fia, hogy közelebb legyenek egymáshoz. — Solymárra költözünk. Talán ott is lesz majd egy kórus, és .. A Népújság 1977. július 11-i számát olvasom. A kar- 'nagy, aki Solymárra készült: Szokolay Bálint. A kórus az Orosházi Madrigál, akkor tizennyolc éves. A legszebb kor, mondanánk, habár minden kor szép, Csak tartalma legyen. A karnagy elköltözött. Aztán visszajött még 1979-ben, Kossuth-díjas Sándor fiával együtt, és gyönyörű hangversenyen ünnepelték a Madrigál húszéves fennállását. Akkorra már a karnagy Solymáron is megszervezte a kórusát, a szálak nem szakadtak el, sőt erősödtek. A Madrigál és a solymári kórus is találkozott, mert a zeneszeretet nem ismer tá-. volságokat. .. Akkor, ázon az orosházi nyárelőn, amikor Szokolay Bálint elköltözésének terveit mesélte, szólt ugyan magáról, de lényegében mindig a Madrigálról beszélt. A szívéhez nőtt ez a kórus, hiszen , megálmodója-szülője volt, és sokszor érezhette: érdgmes volt küzdeni érte, érdemes volt hinni abban, amiben Schiller: „Semmivé lesz a gond, a bánat, Amíg a dal varázsa árad ...” * * * Nehéz évek következtek azután, hogy a karnagy Solymárra költözött. De már 'előbb is: nagy volt a mozgás a kórusban, sokan elmentek, újabbak jöttek. Hetvenhétben nem is szerepeltek sokat: az átmeneti időszak nehézségeivel vívódtak inkább. „Nem kell mindenáron kihajszolni az elismertetést” mondták akkortájt, hogy aztán a rádió mégis hívta őket, nagy erő volt az. És siker. Az elmúlt öt év is a nehéz évekhez számítható. Több karnagyuk volt, de a megszokás, az, hogy Szokolay Bálintnak a szeme rezdülését is ismerték, vagy valami más, az új karnagyok és a kórus egymásra találását nem nagyon segítették. Amikor a húszéves jubileum volt, Mosolygó Miklós állt a kórus előtt. Az első, aki újra magasra vitte a Madrigált, hogy aztán a sikereket megint csend és elkeseredés kövesse. Nyugtalanság, töprengés, újabb távozások, újabb érkezések: ebből állt a kórus élete. De a régiek, az alapítók kijelentették: „Ha nem lesz karnagyunk, akkor is énekelünk.” Olvasgatom azt az 1977-es júniusi riportot és kijegyzem belőle Szokolay Bálint búcsúszavait: „Milyen jó lenne, ha újra fellendülne a kóruséneklés! Ügy érzem, kevesebb az akarat, mint régebben volt. Pedig van itt a megyében már néhány jó kórus, lelkes szakembet, csak azok is jobban egymásra találnának ... Azért optimista vagyok. Tőlünk függ, milyen az a közösség, amelyben élünk.” Nos, milyen? — kérdezem azoktól, akik a minap, egy délután bejöttek az orosházi' művelődési központba, a Madrigál zeneszobájába, ahol a falakon elismerő, kitüntető, minősítő oklevelek több tucatja néz a szemlélőre. Itt van az új karnagy, Mosolygó Miklós, a központ „kórus- felelős" munkatársa. Halász Edit, és hárman a tagok közül, Makray Ildikó (tizennégy éve énekel a Madrigálban), Makray Éva (tizenhat éve) és Fekete István (alapító, .huszonhárom éve). Nos, milyen az a közösség, amelyben most élnek? Legalábbis akkor, amikor hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön próbára összejönnek? * * * „A közösség jó. El sem tudnám képzelni másképp a hétfőket és a csütörtököket, csak Madrigál-próbákkal. De azért sok bajunk is van. Nem elég az, hogy szeretünk énekelni, hogy .semmivé lesz a gond, a bánat, Amíg a dal varázsa árad ...’ Több kellene. Több megértés. Több figyelem.” Makray Éva meg is magyarázza, mire gondol. „Nézze, ezt a kórust az első húsz évben Bálint bácsi optimizmusa éltette. Nem vonhattuk ki magunkat a hatása alól, tudtuk, neki van igaza.” A tavaly augusztus óta karnagy Mosolygó Miklós az üveggyári iskolában tanít éneket, és optimizmusból eleget kapott ő is. „De csak ez nem elég. összetartani egy közösséget, sikereket elérni, hogy érezzék, nem hiába fáradoznak: ez a legnehezebb. Főleg akkor, ha alkalmanként egy-egy kórustagért késhegyig menő harcokat kell vívni. Hogy elengedjék — morgás nélkül — szerepelni. Megértem én az üzemeket, vállalatokat. De azt már nem, ami egy óvónőtagunkkal történt: egyszerűen nem engedték, hiába kértük. A végén úgy éreztük, ha tovább feszítjük a húrt, kárát látja. Létezik ilyesmi? Nem hittem volna! És amikor szemtől szembe találom magam ilyen ügyekkel, elszomorodom kissé,” Halász Edit sem lelkesedik ..hivatalból”. Felsorolja ugvan a jó dolgokat, azt, hogy a Madrigál éppen a napokban, március 15-én gyűjtött be szép sikert Békéscsabán, és nyerte el a zsűri dicséretét; azt is, hogy februárban remek kirándulást szerveztek a nógrádi tájakra, és felkeresték Solymáron Szokolay Bálintot, és hangversenyt rögtönöztek a község sörözőjében, ahol Bálint bácsi yezényelt; sorolja, emlékezik, de megjegyzi: „Az ember nem mindig türelmetlen. Néha úgy érzi, tehet bármit, nem mennek előre az ügyek. Itt a Madrigál. Híres kórus volt, és egyikőnk sem szégyelli, hogy most még oda kell mondania, hogy »volt«. De hisz- szük, hogy lesz is, újra. A hétköznapok apró gáncsai mégis megkeserítik az életünket.” Szó szót követ, „érte haraggal” vitatkoznak, gondolkoznak hangosan. Öten a huszonnyolcból. Jót szeretnének. Méltót az elmúlt évekhez. A tengernyi tapshoz, ami felhangzott Pécstől Pénzűig, Egertől Budapestig ... Húsz év alatt. * * * Nagy idő az a húsz év! De most már huszonhárom. Közelesen negyedszázad. A Madrigál pedig arra készül, hogy erőt merítve a húsz évből, nekivágjon újabb húsznak. Harmincnak, ötven- nek ... Volt-e régen dalárda, amely ilyen sokáig élt? Fekete István a Petőfi dalárdáról mond történeteket. Hogy akkoriban, amikor a „dal varázsa” tett is volt, hogyan volt, miként volt? Ez a múlt. Amit látni, tudni kell. Ami nélkül nincs jelen sem, és olyan sincs, hogy jövő. Az orosházi Madrigál a jövőt keresi, önmaga jövőjét, mert lehet bármi baj, gond, küszködés, különös, ugye, de valami mindig átsegíti őket az akadályokon. A .tavaly augusztus óta karnagy Mosolygó Miklós ötödször vezényelte a Madrigált azon a békéscsabai fellépésen. De olyan is volt az elmúlt decemberben, hogy nem tudtak kiállni. Az ember azt gondolná, ez bizony rossz jel. Valami mégsincs rendben a Madrigálnál?! Aztán kiderül: nem erről van szó. Ha véletlenül ketten- hárman betegek, már rrincs kórus. Ha történetesen egy szólamból, akkor . végképp nincs. A karnagy: „Prózai, de nem hagyhatom ki. A kórusszervezés szinte lehetetlen. Nálunk aztán már régen a múlté az, ahogyan Bálint bácsi csinálhatta: aki felvételre jelentkezett, alaposan megénekeltette ... A különbség most annyi, hogy nem jelentkezik felvételre senki. Vagy ha mégis, örülünk, hogy jön. Csak hallása legyen. Szemléletváltozás kellene. Hogy ne csak a karateszakkör izgassa a fiatalokat, hanem más is. De a munkahelyi vezetőknek sem ártana meg, ha a madrigalistákra is büszkék lennének, nemcsak a ... hadd ne mondjak példát.” Több volt a sóhaj ezen a délutánon, több kiútkeresés, mint a nyugodt, magabiztos szó. Abban ugyan biztosak, hogy a zene, a dal nélkülözhetetlen a'z ember számára; hogy az orosházi madrigál hivatást tölt be már huszonhárom éve; hogy ezt tovább vinni — nagy küzdelmek' árán is — kötelesség. Csak az a baj, hogy nem egyszer egyedül érzik magukat. És nem arról van szó, hogy több pénz kellene nekik, persze az sem árt. (A formaruhájuk „ezeréves”, például.) Inkább arról, hogy több biztatás, a húszéves jubileum fényes, nagy hangulatából az elismerésből, a fogadkozásokból valami. Ha ebből lenne egy kevés, már az is sok lenne. Kazetta kerül a magnóba: felcsendül Kodály Ádventi éneke, előadja az orosházi Madrigál. időpont: 1982. március 15. A jelenlevők kritikusan, elmerengve hallgatják. Sass Ervin MOZI Éretlenek Embere válogatja, ki min tud nevetni. Ha mégis valami általános, receptszerűt akarnánk összeállítani, alighanem ezek az alkotórészek is benne lennének: váratlan fordulatok, fonák helyzetek, az átlagostól eltérő megjelenésű színészfejek, logikátlan megoldások, meghökkentő jelenetváltások. S most lehet azt mondani, ebben nincsen semmi különös, ezt azóta tudják, amióta világ a világ, amióra Zoro és Huru, Chaplin és Harold Lloyd a kamera elé lépett. Claude Zidi azonban ehhez az egyveleghez hozzákevert még valamit a nagyszerűen találó című — Éretlenek — filmjében. Ez pedig amolyan pesties több, azaz a napi politikai aktualitás karikatúrában és néha malackodóan is elmesélve, s mi több: a lehető legegyszerűbb ötletsorba helyezve. Könnyű rálelni ezekben a hetekben vetítési idő alatt a mozikra, ahol ezt a színes és magyarul beszélő francia vígjátékot játsszák. Messzire elhallani a közönség hullámzó és pillanatnyi szünetet sem engedő hahotáját, nevetését, sőt: röhejét. Ahogyan mondani szokás filmes és színházas berkekben, egy kicsiny időre sem ül el a cselekmény. Alighogy elhangzik egy geg, látunk valami rekeszizmot facsaró burlesz- ket, de máris jön rá a következő . .. S a cselekmény? Nos, az pofonegyszerű. Mindenki Volt diák, és mindenki úgy emlékszik rá, mint élete legszebb és tán még most is ajkára mosolyt csaló emlékére. Igen, a diákcsínyek végeláthatatlan sora! És Claude Zidi rendező ezeket az emlékeket fűzte ragyogó sorrá. Bár a helyzet is különös; az iskoláé, a jelen francia belpolitikáé, a munkanélküliség elől fura módon menekvő, kicsit túlkoros diákoké, s a régi szép időket visszakívánó magángimnázium-tulajdonosoké. Mindezeknek a komikus voltát éppen az adja meg, hogy valóságos az alapjuk.- Tehát csak tótágast áll minden .. . A nevetés csak akkor lehet nemzeteket és országhatárokat legyőző, ha az, amin nevetünk sem tartozik nemzeti sajátosságok közé. Függetlenül attól, hogy nem valljuk magunkénak. Csak fordítottját, az ellentettjét. De hát a humor alakításában észre sem vesszük, mi áll a lábán, mi a feje tetején. Ezért jövünk ki a mozikból izomlázas gyomorral, röhögéstől könnyes szemekkel. A népes szereplőgárdából a magyar közönség legfeljebb a rendőrfelügyelőt alakító Michel Galabru.x ismerheti, aki már nem egy francia filmben játszott hasonló szerepeket. A film szinkronja szinte tökéletes. Várai Ibolya rendező Szabó Ottóra, Kállai Ilonára, Benkő Gyulára, Fazekas Istvánra és Maros Gáborra bízta a nagyobb szerepek magyar hangját. Dr. Hársing Lajos fordítása és — bizonyára — átdolgozása még élőbbé, aktuálisabbá tette az Éretlenek című, a szomorkodást és a bánatot feledtetni tudó, felüdítő francia filmet. (N. L.)
