Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

1982. február 13., szombat o Darvas József: Aratás Részlet az író Vízkereszttől Szilveszterig című regényéből Péter-Pál napján kezdtük az aratást. Az árpa már tel­jesen beérett. A búza kicsit még tejes volt, de a gyöke­re már megszakadt a rekke- nő, száraz meleben. Mire végzünk az árpával, azt is lehet vígan kezdeni. Nem baj, ha kicsit nedves is. In­kább a keresztben érjen be teljesen, mint hogy elfolyjon az utója. Ketten arattunk a felesé­gemmel. Én kaszáltam, ő szedte a markot. Kicsit ne­hezen mozgott már a hasá­tól, nehezére esett a hajla- dozás. Azért bírta, nem pa­naszkodott egy szóval se. Igaz, én se siettem túlságo­san, hogy győzze. így ket­tesben nem is arattunk vol­na le egy hónapon belül. Rajtunk kívül még két ka­sza vágta. Azok holdszámra arattak, ötven kilóért fo­gadta föl őket a gazda. Napközben sűrűn kijött megnézni, hogy haladunk. — Gyorsabban is rángat­hatnád azt a kaszát — mondta nekem. — így nem lesz egy hold se naponta. — Nehéz mán a Julis. Más marokszedő kéne. Haladnék én előtte, akár a szél, csak győzné szedni. Erre nem szólt semmit. Tudtam, úgy se fogad föl mást. Inkább elnézi a lassú munkát, mint külön fizesse, amikor van szolgáló. A másik két emberrel se volt megelégedve. — Kicsírázik a lábán, ha így megy! — kiabált rájuk. Azt meg kell hagyni, volt valami igazsága, mert csak­Sass Ervin: Amikor ezeket a sorokat írom, még karácsony előtti aranyvasárnap van, az em­berek az üzleteket járják, a szeretet, az öröm ünnepére gondolnak, az viszi tovább a lépteiket; titkok születnek és őrződnek boldog-terhesen a gyertyagyújtogató percekig. Karácsony lesz egy hét múlva: ez számomra most a jelen, a körülhatárolható pillanat, amely mire meg" értem-megérzem, már is el­múlt; milyen különös-egy- szerűen jeleníti meg nekem a másíthatatlan törvényt, a körforgást: a születéstől az elmúlásig. Nem rémít, de­hogy. Csak addig, csak ak­kor, ha nem értem titkos­nak látszó üzenetét. Hogy a törvény világos: azért léte­zem, gondolkodom, mert lét­rejöttem, folytatva apám- anyám életét, amiként ők is folytatták a nagyapáimét, nagyanyáimét, amiképpen ők is folytatták dédapáimét és dédanyáimét, amiképpen ők is folytatták... és amikép­pen az enyém is folytatják azok, akik általam léteznek és általuk léteknek. Olyan ez, mint az ősfo­lyam, amint egyik hullám erőt ad a másiknak, a kö­vetkezőknek, és olyan ez, úgy tűnik-ömlik át egymás­ba, úgy veszítjük szem elől, melyik a másik és a másik-e az egyik; olyan ez, mint az életünk. Nem tudom, volt-e célom azzal, hogy mindezt kilenc" százhetvenhárom aranyva­sárnapján leírjam, mert ugye, most olvasva (ez a most nekem e pillanatban még csak a távoli lesz), mi­lyen messzi már ez a múlt évi karácsony előtti vasár­nap, és milyen roppant ugyan lassan mozogtak az emberek. De nem is csoda, egyik se volt már valami fiatal. Egyikük méghozzá rokkant is. A vállába kapott golyót a háborúban. Azt szokta még most is fájlalni. — Megérzi még mindig az egész napi kaszálást — szok­ta mondogatni. Az is baj volt náluk, hogy borzasztó hitványul táplálkoztak. Früs- tökre, ebédre mindig együtt ültünk le a keresztek alján. Reggel kenyeret ettek vö­röshagymával. Délben ho­zott' nekik az asszony vala­mi kis levest. De mi az a lötty ilyen melegben? Fél óra alatt kiizzadja az ember, és alig kezdi meg a munkát, már üres is a has. Csak ép­pen mondhatja, hogy evett. — Szalonnát kellene fo­gyasztani" maguknak — mondtam. — Sokat. Attól van erő. így kidűlnek pár nap alatt. — Azt ám. Könnyű azt mondani, de nehéz megten­ni, ha nincs. Vágni nem vág­tunk, venni meg nem tu­dunk, mert nincs hozzá te­hetség. Drága az nékünk, akár az arany. A mi szalonnánkból ad­tunk nekik néha egy-egy da­rabot. Sokat nem lehetett, mert nekünk is ugyan kimér­ték. Annyiból azért jó volt, hogy nekünk elég rendes volt a kosztunk. Mindennap volt valami hús, ha avas is. Néha még csirke is került. Az emberek közül az egyi­ket ismertem úgy hírből. Ta­vasz elején sokat susogtak róla a faluban. Azt beszélték messzi már az a decemberi hajnal, amikor egy ember, szülőtájunk valamikori fia elindult egészen más hori­zontok felé, az időfolyam rá­eső részének ismeretlen álla­potaiba. Aranyvasárnapon ösztön­zőm éledni az emlékeimet róla. Nincs bennem hosszú, órákig pergethető dokumen­tumfilm, ami van, apró hír­adó, pár másodperces snitt, esetleg hosszabban végig­gondolható részlet; ezekből mégis összeáll valami egész­re emlékeztető. A fiatalkorból. Újságíró- gyakornok koromból, ki­lencszáznegyvennyolcból. Darvas Orosháza-Szentetor- nyán, harminchat évesen. Derűsen, életerősen. Valami társadalmi megmozdulás hozta le. Szavaira nem em­lékszem. Csák a tekintetére. Az egész világot látszott magába szívni és visszasu­gározni. Irótekintet volt az. Emberi tekintet. A humá­num tekintete. Aztán húsz évig semmi, másfelé jártam hosszú idő­kig. Újból Orosháza volt az alkalom. Képviselői prog­rambeszédéről tudósítottam. Fogadás, kézfogások. Fáradt tekintet. Elénk tekintet. így váltakozott az arca, ha meg­ragadhattam néhány pillana­tát. Kilencszázhetvenkettes a következő, a számomra leg­lényegesebb. Az a találkozás, amelyről a legjobb híradás­sal lehetek. Pesti lakásán kerestem először telefonon. Hogy alkalmat, időt adjon egy interjúra, hatvanadik születésnapja alkalmából. Nemcsak a régi ismeretség, az otthoni szavak, a békési táj általam hozott kérése tet­— nekem anyám mondta el egy vasárnap, mikor haza­mentem tisztálkodni —, hogy az a tizenhat éves lánya, aki olyan hirtelen halt meg március elején, talán a sa­ját testvérétől lett volna ter­hes. Nem tudom, hogy mi igaz belőle. Én nem mernék rá mérget venni, de lehetsé­ges. Úgy mondták, akik kö­zelebbi ismeretségben vol­tak velük, hogy sok gyerek van, és egymás mellett szok­tak éjjelenként feküdni a földön. így történhetett vol­na meg tán az a dolog. Az anyja próbált vele valamit csinálni lúdtollal meg ilyes­mivel, és attól pusztult el. Anyám ezt csak úgy súgva mondta nekem, és olyan biz­tosan, mintha saját szemei­vel látta volna az egészet. Kezdetétől a végéig. Még egyszer mondom, én nem tu­dom, igaz-e? Lehetséges, mert ilyen dolgok szoktak itt előfordulni. Még furcsáb­bak is. Könyvben sem ír­nak olyanokat. Legtöbbször persze csak egymás között susognak az emberek. Han­gosan egy se meri fölpana­szolni. Ahol ennyien élnek kis lyukakban összezsúfolva, mint a disznók az ólban, és egymás mellett hencsereg- nek, szalma derékaljon a földön, bizony nem lehet csodálkozni, ha állattá lesz­nek az emberek maguk is. Most egyik fia szedte utá­na a markot. A másik em­bernek lány volt a marok­verője. Fiatal volt mind a kettő. Mindjárt észrevettem rajtuk, hogy nem sokat csi­nálhatták még ezt a munkát, mert látnivaló ügyetlenül eklendeztek a kukával, és elmaradoztak fél rendekkel. — Nyilván nem lesz meg a hold se estig — mondták búsan, hogy leültünk ebé­delni a kereszt hűvösébe. — Rossz napszám ez így. — Mikor lesz itt a cséplés? — érdeklődtek tőlem, mint bennfentes embertől. — Még learatva is sokára lesz. Miért kérdezik? — Jó lenne minél előbb. Köllene a búza. Most is a kölcsönt esszük már. te barátságossá a hangját, ilyen volt mindig. Ilyen volt. És olyannak őr­zöm, ahogy akkor láttam. Később, fél esztendő telté­vel a Gyulai Várszínház pre­mierjén, a Hunyadi bemu­tatója után is ott állt, és reflektorok fénypászmái­ban nézett szembe fél ezer tapsoló hívével; de az a ki­lencszázhetvenkettes beszél­getés a meghatározó, ha róla vallatom önmagamat. Darvas József hatvanegy évet adott át az emberiség­nek. Azon is belül a tízmil­liós magyarságnak, az ország jövőjét-gondját hordozó nép­nek. Azt hiszem értelmetlen lenne pályáját akárcsak fel­vázolni is, ismerjük azt, tud­juk azt. Inkább idézem azt az utolsó beszélgetést, az ünnepi interjút. Az írószövetségben foga­dott. Volt több, mint egy órája arra, hogy elhozhas­sam gondolatait azokhoz, ahonnan elindult. Ahonnan — elindult szeptemberben. Nem volt olyan kérdésem, amire ne válaszolt volna. El­ső mondatainál megragadott bölcs nyugalma, atyai ked­vessége. És a gondolataiból fénylő bizonyosság, útjának, íróságának, politikusságának igaza és másíthatatlansága. Arról volt szó többek kö­zött, hogy mit jelent szá­mára Orosháza, a szülővá­ros? Az akkori interjú és a jegyzeteim itt fekszenek előt­tem : „Orosháza csinált be­lőlem írót, ezt elfelejteni so­ha nem lehet, ez nagyon sok mindenben ott van, ott a Fekete kenyérben, az első megjelent könyvemben, ott van a Vízkereszttől szilvesz­terig hőseinek sorsában, az Egy parasztcsalád történeté­ben. A legnagyobb magyar faluban, hiszen Orosháza az. De még ott van a Hajnali tűzben is, és más műveim­ben, a közvetlen élmények, a figurák abból a talajból nőttek ki. Vagy a Törökverő­ben, Hunyadi-regényem né­pi környezetében, a színek­ben, a hangulatokban: min­denbe belejátszik az, ami — A géptől vihetjük egye­nesen az adósságba. A pad­lásra egy szem alig kerül be­lőle. — Csak keresnek valamit a gépnél is. — Az kevés kitelelni. Még gépet is csak kapjunk. Hát tényleg nem sok, amit ott tudnak keresni. A leg­több családnak itt már tél utóján nincsen kenyere. Ami keveset tavhsszal-nyáron megkeresnek, nem elég egész évre. Még húzza őket az adósság is. Mert mindnek van. A tavaszi hónapokban hitelre vesznek mindent. Sót, paprikát, ecetet. Azt meg kell adni, akárhogyan is, mert legközelebb nem kap­nak. Ezeket a panaszokat így rendre mindenkinek elmond­ják. Nekem is. Pedig éppen olyan jói tudom, mint ők. Hogy nincs egy lepedő, ágy­ciha az ágyon, van egy kis összekopasztott tollúk, de nem tudják vánkosnak, dunyhának megcsinálni, mert nincs vászon. Kiszolgált ka­bátokkal takaróznak. Én is ezt csináltam egész életem­ben. De mikor így más szá­jából hallottam elmondani, rosszabbnak láttam. A ma­ga nyomorúságát megszokja az ember. Lassan el se tud­ja képzelni, hogy másképpen is lehetne. Csak ha nagyon üres a has, akkor kezd gon­dolkozni. Mink Julissal ezek mel­lett egész előkelőek voltunk. Igaz, egész napunk a gaz­dáé, de legalább egyelőre ar­ról nem kell gondoskodni, hogy mi lesz holnap? Mit ér az ember a szabadságá­val, ha nincs hozzá egy da­rab kenyere? Azért, mikor fölkeltünk az evéstől, mind a ketten nagyon csöndesek voltunk. Mert egyszer mink is megöregszünk, és akkor mi lesz? Ki gondol velünk? — Nekünk nem kell annyi gyerek — mondta Julis, ahogy már jól bent voltunk a renddel. — Iszen éppen jól kezd­tük — mondtam, és ezen ön­kéntelenül is elnevettük ma­gunkat. .... ............ é felgyűlt bennem Orosházán.’’ Az idő Darvas József tár­saságában gyorsan telt. Jöt­tek a kérdések és a válaszok egymás után. Az írói elhi­vatottságról, a fiatal írókról, az elkötelezettségről, a rea­lizmusról, arról a múlhatat­lanul fontos megérzésről, mely a közösséghez való tar­tozás mélyáramaiból irányít­ja az írót merre tartson, merre menjen; az akkor még készülő Hunyadi-drámáról, végül a jövőről, amelyet hosszú évekre remélt még önmagának, mert terve, meg­írni valója rengeteg volt. Életrajzi regényt akart írni, nem tudni, mennyit írt meg belőle, hol tartott vele. Nem is kimondottan önéletrajzra gondol, mesélte, hanem in­kább az emberi öntudat fej­lődésének elemző megírásá­ra vállalkozna. A regény nem készülhetett el, pedig úgy tervezte: ez néhány évre elegendő mun­kát ad majd ... November eleje volt ez a találkozás, és Darvas József az interjú végeztével még mindig érdeklődéssel kér­dezett. Benne volt ezekben a kérdésekben az itthonról messzire érkezett ember tisz­ta, szép érdeklődése, az író nyughatatlansága, amely má­sok sorsának, életének meg­ismerésére törekszik. Elindult szeptemberben, és egy távoli, késői december lett, mire útja végére érke­zett. Innen már csak ben­nünk vezet tovább, általa és művei által, életének tanul­sága, nagy példája által. Aranyvasárnap van. Egy hét múlva karácsony, a sze­retet ünnepe. Ilyenkor az ember nagy terveket álmo­dik és megsimogatja az övéi arcát. Ö ezt már nem teheti, nem álmodik, nem szeret. Nincs mozdulata, hogy övéi arcát megsimogassa. Vajon az ősfolyam melyik hulláma lett? ... Azt hi­szem az, amelyik bennünk torlódik, feszül és elindul, hogy nagy utakat járjon be Vízkereszttől Szilveszterig ... Bejárni nagy utakat, Vízkereszttől Szilveszterig Megjelent a Békési Élet 1974. évi 2. számában Darvas Orosházán Az ünnepi könyvhét országos szövetkezeti megnyitójá­ra, 1973. június 3-án Darvas József is Orosházára érke­zett. Részt vett a megnyitó ünnepségen Féja Gézával együtt. A megnyitó előtt és után is ott volt az író köze­lében Balkus Imre újságíró, és fényképezett. Megörökí­tette a város fiát, aki pontosan fél esztendő múlva, de­cember 3-án távozott el az élők sorából.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents