Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

1982, február 6., szombat

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Gondolatok a mi Aranyunkról

Várkon/i János: Erdélyi ház

Peremvidéken

Békés megyei fiatalok írásai

Toldija hangzott el a Radnóti Miklós Színpadon, Arany-naptár készült emlékére. Halála '100. évfordulóján visszaidézi az egész ország. Mi a földit tiszteljük benne, Arany János hozzánk még közelebb áll. Bár feloldódott az egyetemesben az Akadémia székébe jutva, gyökere mindvégig itt maradt a tájon, ahonnan útjára indult.

A vizet kémlelő ösztövér kétágas igencsak mélyen néz alá, ahol áll még a kánikulában a Délkelet-Alföldön, úgy, ahogy Arany nagy elbeszélő költeményében képpé alakult. Végtelen, megszakítatlan a pusztai táj, s nincs rajta tenyérnyi zöld hely, ha László nap körül hétágra süt a nap. A természet régi, táji maradványainak foltjait szemlélve, érezzük az ábrázolás művészi erejét. A népszerű dallá vált kezdősorokban szűkebb hazánk egy foltja él tovább.

Kondorosi csárda mellett, Gulya, ménes ott delelget.

\ Nagyszalonta (Nagyfalu) régi csonkatornya. sem enyészhet el nyomtalanul, az idők végtelenjében is rikol- toz körülötte a bagony. Sötét marad a bihari radványi erdő is. Megragadta képeiket, s leírta a tehetséges, hűséges fiú tolla. A „Családi kör’’-ben, „A szegény job- bágy”-ban, a „Szőke Panni”- ban, az orosházi kovácsot idéző „Elesett a rigó lovam •patkójá”-ban eleven marad a korabeli nép sorsa, hétköznapja. mozdulata az utódok számára.

Mindezen túl a gondolata ságot hordozó nyelv az, amelyben, tovább él a táji valóság. Nemcsak eszköz Arany nyelv-„újítás”-a, hanem egy demokratikus kort alapozó politikai cél is. Meg is fogalmazzák Petőfivel a forradalom felé vivő programot: ha a nép beintegrálódik a költészetbe, közelebb kerül a politikai színtérhez is. Arany nyelvének, szókincsének egyik rétege a népé, a tájé. Bár. kimutathatóan nem szorítja magát lokális határok közé, az általános népi forrásból merít, mégis a legtisztább forrása a hozzá leginkább közeli, az anyatejjel szívott — a békésivel egyezőséget mutató — Szalonta vidéki — az északkeleti és az alföldi találkozónontján valós — ún. sárréti nyelvjárás.

Jól kihámozhatok a nagyszalontai népnyelv alaki, fonetikai jellemzői Arany _ János soraiból, a bizonyítást pedig megkönnyíti a nyelvész-néprajzos Szendrey „Nagyszalontai gyűjtés” című munkája, amelyben a régi. Arany-korabeli népnyelvvel szembesülhet az olvasó.

Ilyen sajátosság a főnévi igenév d végű igéből képzett változata, ti. a d vég helyett a Sárréten n-t mondott (mond) a nép: alunni, fekünni. „Nem is akart tunni más jányrúl” — olvassuk Szendreynél (192. 1.). Arany Toldijában pedig így:

Aztán mily sokára tudtam elalunni (IV. 14.).

Egy kis házikóba fekünni ménének (IX. II.).

A szó eleji ü helyett i-t ejtenek. „Ae Idvezítő oda- küdte” (Szendrey, 213.). Aranynál: „Ezt izente Miklós” (T., IV. 23.) .

A rövid ul, ül képzőt megnyújtják a Sárréten. „A lú egykettőre megszelídült”

(Szendrey, 184.) Arany János Toldi szerelmében: „Mikor a huszonnégy öreg is felgyű- le”. (III. 44.)

Minden nyelvi elem kétarcú : alak és funkció. A nyelv hangalakjának változása magának a nyelvnek az átalakulása; következésképpen Arany táji szóanyaga az irodalomban nemcsak statikus fordulatot eredményez, hanem dinamikus eltolódást is. A nép észjárása költözik ezzel a mű- költészetbe, friss tüdejét, megtartó, kemény izmait jelentik a szavak, miközben a köznyelv hígul és torzul is. így értve tiszta forfás a nép- és tájnyelv. (Bartókék- nál a népdal!)

Más összefüggésben — miként a francia Baudelaire — Arany is jól ismeri a sejte- tés elvét: „Szavaid főleg úgy válaszd, hogy jelentésük valamelyest félreérthető legyen!” A nagy vonulatban — Adyt megelőzendő — ö az első, aki szavainak felhangot tud adni képi erejé- ■vel. Az igék, az igekötős szerkezetek válnak Arany Já- nos-i festékké, Munkácsyhoz, kortársához hasonlít, aki

nemcsak festett, hanem festékkészítő műhelytitka is emeli rangját.

A köznyelv szavait így

szoktuk meg: károg, megdagadt, meglátta, leomlik, zökken. Aranynál lekárog, ledagadt, kilátta, odaomlik, felzökken. Lerohan bennünket Arany tartalmi többletével, a szokatlan, a fantáziát sokfelé vivő, elevenítő jelentéseivel. Halljuk az

alapdallamot és a felhangot. A szürke, megszokott etette helyett mennyivel többet, mást is mond emelt stílusértékű szóösszetételével (Toldi szerelme, III/ 12):

Toldi, lovát az nap pihenni se’ hagyta, Egyszer, puha fűben, fékén, megkapatta

S nosza megint: hajrá!

víz az inán csordul; Mire a nap megszáll,

Nagyfaluba fordul.

Ügyes szóösszetételével mindent megold, a mozgás- és állapotábrázolást. Ti. evett a ló zablán át, de a jóllakásra idő nincs elég, rohanni kell! Így állunk a „Felzökken lovára, . amely szinte görnyed” (Toldi estéje, III. 32.) szóösszetétellel, amelyet a köznyelvi „felül”, vagy „rázökken” helyet épít.

A nyelvtudomány módszerét tekintve, úgy ítélhetnék, hogy jelentésátvitel, -átültetés esetével állunk szemben a leírt költői módszert szemlélve. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy Arany a tiszta forráshoz ment, a képekkel beszélő népi szemléletet emelte át a műköltészetbe. Békés megyében még századunk 50-es éveiben is ezt a szemléletes stílust hallhatta a néprajzkutató:

Dobozon:

.......a munka kit

ört a kezembül”, „az idő megesődzik”;

Csorváson: „Bekvártélyo- zott a betegség hozzánk”;

Sarkadon: „Megtudokáljuk a bajt”. (Dr. Oláh Andor: A népi orvoslás Békés megyében. Lásd: Békés megyei Oktatási Híradó, 1954. október.)

Semmi kétség: Arany hallotta, értette ezt a bölcsőtől hozott zenét! A népnyelv vállalásával a nemzeti jegy egyik legfontosabbikát ragadta meg, azt, amely nemcsak eredetiségével tűnik ki, hanem amelyet a polgári nemzet fogalom megszületése óta legvitathatatlanabbul vállalhatunk.

Az irodalomtörténeti kutatás egyik újabb eredménye közé tartozik, hogy ráirányult a figyelem a gyulai várharcok egyik népi bősévé emelt személyről, Toronyi Tamásról szóló, a XIX. század elején Hódmezővásárhely vidékén készült epikus énekre' (Vörös Mihály: A bajnokok Vég-Gyula várában), illetve ennek besorolása történt meg Arany Toldija lehetséges forrásai közé. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1965'5.) A két mű tartalmát egybevetve kiérződnek a rokon vonások, az egymás mellett haladó sokrétűségek — ti. Vörös népies hősi énekének — ösztönző, előzményszálai. Egyező a két mű sorszerkezeti felépítése, a népies tizenkettes. De lényeges különbség a nyelvben tapasztalható, míg Arany lenyúl a nép- és tájnyelvi valóságba, majd egy magasabb szintű költői nyelven beszél, Vörös Mihály a

deákoshoz közelítő stílusban, jóval kevesebb művészi erővel szól. Arany nemcsak többet mer, de többet is tud! Alapjaiban az utóbbi teszi képessé a költőt — amikor már rárakódásai 1877-ben akadémiai magasságban tartják — más népek tökéletes értésére. így születhetett meg egyik, a címében is ígéretes remekműve, a „Népdal”. A mű tárgyát tekintve,, a ta- nultság elvezette a költőt az ismeretig, hogy a török elől Magyarországra — így Rác- kevére, Szentendrére is, — felhúzódott szerbek ősi földje a Morava-völgy déli részi ősi szerb főváros — Kruse- vác — környéki Alexinác; a tapasztalat pedig érzékelhetővé tette a távolra szakadt etnikum kapcsolatát az ősi földdel, az ott élő faji rokonsággal (erre más, távolra szakadt kisebbségek gyakorlata is példát szolgáltat), de megérteni a szerb népi mentalitást már csak az —képes, aki a sajátját ereiben is és szívében is hordozza. Érdemes elolvasni újra és újra Arany e balladáját:

„Juhaj! közel már Alexinác.

Knyazevác:

Engem Kevi-Rác, többet

ugyan sose látsz!”

A költőn túl méltathatnánk Aranyban a kovászembert a Bach-korszakbeli néma tartományban, akinél jobban más nem jellemezte a kort:

„Hosszú, nehéz, sötét lön

akkor éjünk, Nyugalma egy álarcozott

halál";

(Széchenyi emlékezete).

Méltathatnánk a moralizá- lót, aki először foglalta dalba „a tiszteletetes gyászt” eldobó Szendrey Júliát. (A honvéd özvegye.) Babits Mihállyal idézhetnénk a „hadvezért”, aki — fordításai közben — sokáig tanulmányozta az európaiak harcmodorát. Értékelhetnénk Riedl Frigyessel áldozatos életét, akinek csak boldogsága árán adatott a nagyság.

Mi, utódai a tájon, a rá- emlékezés sorát akkor gazdagíthatjuk eredetien, ha nyelvi gyökereit, idetarto- zását tartjuk számon.

„Az ember nem azt írja, amit szépnek és időszerűnek érez, hanem, amit tud és amit muszáj.” Mármost Németh László gondolata nyomán mivel jellemezhető a „muszáj-tudás”, ami kitűnik a Békés megyei fiatalok írásaiból? Talán azzal, amit a déli peremvidéki lét előnyeivel és hátrányaival, jelenével és múltjával, áldásaival és átkaival megszüntetve megőrizve jelent. Árnyalatonként és hangsúlyonként ez persze kinél-ki- nél más és más. De egyfajta veszélyhelyzet tudatosulása, annak felismerése, hogy a kisvilág csak arra elég, hogy az eszmék és eszmények rögeszmékké és mániákká sűrűsödjenek, nos, ennek tudata közös bennük. Érzik, milyen az, ha „a torok belül viseli a fényes selyemzsinórt”, ha „az álmok fázós kucorgása kitölti a sötét sarkokat” (Hunya Márta), ha a vers hálóját szőve „egykor azt hittem, elfogom a mindenséget, ma már tudom: magam foglya vagyok” (Varsa Zoltán), vagy ha megannyi keserves, embervoltunkhoz méltatlan baj, könny, bűn, zűrzavar után „végre eljutunk a vasárnap délelőtti szent kocsimosásig” (Varga Dávid). De a Viharsarok kötelez, az élettel művekben megküzdeni is. Ezek a békési fiatalok a menekülés, a felmorzsolódás helyett az értelmes kiállást, szólalást vállalják, nem hisznek a földrajzi és társadalmi meghatározottságok abszolút érvényében, formális látszatellentétnek tartják a békési peremvidék és mondjuk a „tutti Budapest” szembeállítását. Az élni és ítélni dialektikája szerint hangjuknak az antológiában közzétett tucatnyi versnek, néhány elbeszélésnek és egy remek szociográfiának — máris rangja van. Hunya Márta és Varsa Zoltán versei, Köváry Péter és Sarysi Mihály novellái már más irodalmi orgánumokban is megjelentek, és megbecsülést vívtak ki maguknak. Külön kell szólni az antológia — terjedelmét tekintve — csaknem felét kitevő szociográfiáról, melyet Varga Dávid írt Peremvidék címmel. Innen kapta az antológia is címét, joggal. Nem szabad pusztulni hagyni kis fal vainkat! Körösnagyhar- sány elpusztulhat — írja Varga Dávid —, de sok kis falunk nem veszhet el gazdasági, társadalmi, nemzeti érdekeink súlyos sérelme nélkül. Érdemes idézni a szociográfia bevezető fejezetéből : „Körösnagyharsány ezernél alig több lakost számláló falu a keleti határszélen, Békés megye északkeleti csücskében, ott, ahol a Sebes-Körös Magyarországra lép. E szép nevű falunak a múltja is szép: hajdúváros volt, emelt fővel állta történelmünk viharait, sőt, a sorsfordulókat megedződve, megerősödve élte túl. Mindig szívósan harcoló vagy dolgozó, őstermelő népe abból profitált talán legtöbbet, hogy bár kicsi, de eleven, életerős része volt a szomszédos Nagyvárad környékének. A szociográfia elsősorban azzal keresi a választ, hogy s mint alakult a falu élete az utóbbi évtizedekben az egykori közeli nagyváros nélkül. A felszabadulás után a lakosság mozgékonyabb ja elvándorolt, s a Békéscsabától, Debrecentől egyformán távoli, várost nélkülöző falu — szélre vetett helyzetében — sok tekintetben szabálytalanul, egészségtelenül fejlődött, olyan társadalmi állapotot örökített át, amelyből csak nagy nehézségek és ellentmondások közepette tud — ha tud — kibontakozni.” Körösnagyharsány Békés megye, Békés megye pedig az ország perifériája — állapítja meg sommás sarkítás- sal Varga Dávid. E vidékek jobblétének vagy pusztulásának kérdése végeredményben egy valami: a területi egyenlőtlenség kérdése körül forog. Ennek az egyenlőtlenségnek — valamennyi dimenziójával — a felszámolására, okos és méltányos gondoskodással való meghaladására hív fel érvekkel, s ami még fontosabb, művekkel a Peremvidéken című antológia, a Békés megyei fiatal alkotók írásainak első jelentős gyűjteménye.

Pálréti Ágoston

Dr. Virágh Ferenc

Várkon/i János: Ószeres