Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

1982. február 27., szombat

o

AvCl

Szavak, szavak

Keserű méz

Jaj, de nem szeretem a mellébeszélést! Ha jól emlékszem, eddig még sose írtam X-ről vagy Y-ról. Megpróbálom „nevén nevezni a gyereket”. Most mégis kivételt kell tennem, mert az alábbiakban valóban gyerekekről lesz szó.

Nevezzük hőseinket K. Gyurinak és F. Zitának. Mindkettőjüket dugó kölök koruk óta ismerem. Ügyes sportolók, akik az idő múlásával nemcsak korosztályuk legjobbjai lettek, de a „menőket” is meg-megszorongatták.

S ahogy múlt az idő, nemcsak sportbeli eredményeik gyarapodtak, de az élet más dolgában is a felnőttek nyakára nőttek. Különösen Gyurkán vettem észre, hogy ha egy mód van rá vagy elblicceli a köszönést, vagy valami érthetetlen „kszcsóklom”-ot motyog az orra alatt.

Jó éve már, amikor egymásba botlottunk, és megkértem őt, ugyan ne tréfálkozzon ezzel a csókolommal. Micsoda dolog, kész fiatalember vagy, miért nem mondod mindenkinek: jó napot, jó reggelt, vagy ami éppen van? Maholnap nősülsz — mondtam —, meddig akarsz még gyerek módjára köszönni? .

Zitával nem volt hasonló gondom, mert amikor bakfis lett, nemes egyszerűséggel beszüntetett mindenfajta kpszönést. Még csak nem is haragudtam rá. Arra gondoltam, hol van az ő pici arcátlansága ennél sokkal fájóbb dolgokhoz. Egyik ismerősöm például azért búsul, mert mióta a lánya „nagykislány” lett, levegőnek nézi a tulajdon apját. Persze, az efféle gyermeki zsarnoksághoz besegít a másik szülő ártó majomszeretete. De hagyjuk, ez egy másik történet.

Mondom, Gyurka és Zita ifjúvá lettek, akik sportágukban a jövő reménységei. Kicsit meglepett, amikor társaik mesélték, hogy külföldi utakon, edzőtáborozások idején Gyurka éjszakánként is meglátogatja Zitát...

Ha a szülök, a sportvezetők, a környezet nem vesz tudomást e korai „kapcsolatról”, mit lehet ilyenkor szólni?

Semmi különös-baj nem volt a két fiatallal, mígnem az elmúlt nyáron Zitát — nagy csinnadratta közepette — kizárták az ifjúsági Európa-bajnokságra készülő válogatott keretből, mert a kislány fegyelmezetlen. Torkos- kodik, falánk, nem tartja a versenysúlyát. Valamivel később egy másik újságcikk arról tudósított, hogy Zita „megjavul”. Fogyókúrára fogta magát, minden eddiginél többet súlyzózik, izzad, hogy leadja a felesleges kilókat. Érzékletesen mutatta be a riport a kondícióedzést, ahol Zita a javulás útján gyötri magát. Ez a kép ingerel arra, hogy papírra vessem felháborodott gondolataimat. Mert miféle kapcsolata van ennek a kislánynak a szüleivel, edzőjével, tanáraival, egyáltalán az egész világgal, hogy nehéz súlyok alatt próbál megszabaduni a „felesleges”' kilóktól. Harmadikos gimnazista létére valóban nem tudná, miért a súlyfölösleg? Csak akkor kell „bevallani”, amikor a vak is látja: nemcsak a falánkság az oka a .fegyelminek. Még szerencse, hogy a természet # ereje jóvátette az emberi közöny (butaság?) művét, és Zita egészséges kisfiút szült.

Nem történtek tehát tragédiák, ellenkezőleg: a lehető legboldogabb véget ér a történet. György és Zita szülei megbékéltek a gondolattal, hogy nagyszülők lettek. A kelekótya fiatalok immár új nemzedékért lehetnek majd felelősek, remélve, hogy jobban vigyáz a két gyerek a saját gyerekére, mint,ahogy a felnőttek vigyáztak rájuk. Gyurka most negyedikes gimnazista, ha leérettségizik, lakást, állást kap az egyesületétől, s aztán jöhet a világhír. Zi’ta eddig is magántanuló volt, mint kismama is levizsgázhat majd, legfeljebb a „felnőttek” iskolájában. Talán a régi formáját is hamarosan visszanyeri.

Boldogság lesz tehát mindenütt, minden mennyiségben. S hogy mégis miért kesernyés ez a túlsietett karrier, kinek-kinek érdemes elgondolkozni rajta.

Andódy Tibor

Orsovai Emil:

Az öltözőben

Végre. Csak állsz egy pillanatra. Hogy nem néznek már: szinte jó.

Füledben zúg az este tapsa.

Csak állsz. Ébren aludni volna jó.

Zümmög a színház, siker záporoz, Szemed rátéved a nyitott szerepre.

Átnézel rajta, és továbbtolod. Egykedvű holmik, tégely és üvegcse.

A folyosón futás még, csapkodások. A mű megfoghatatlan illata.

Milyen meleg hevít. De fázol. Egészen elborít a pillanat.

Aztán tükröd kilép a félhomályból S a smink alatt fölismered magad.

Zsáky István: Körös-part

Zsáky István: Lovak

„Nem nőnek való”?

Halad a korral a krimi, de hogyan...

Kell a kikapcsolódás jelszóval időnként elolvasok egy- egy detektívregényt. Lehetőleg a javából, hisz különben csak időpocséklás, mert az otromba, darabos, pláne unalmas kriminél rosszabb nincsen. Míg az ötletes, szellemes és érdekfeszítő: leköt, szórakoztat. S kielégíti az örök emberi vágyat: igazságot szolgáltat. A bűnös holt biztosan kézre kerül, s megkapja méltó büntetését, vagy

— ritkán ilyen is előfordul — a sors, esetleg önkeze vet véget életének. Tehát a műfaj elemi törvénye — mint a mesében — szigorúan érvényesül. S vannak visszatérő kedvenceink, mint a szinte családtag Maigret, a kesernyésen fenegyerek Marlow, a csupa ész Poirot és Miss Marple, a remek logikájú, kíváncsi öreghölgy.

Egészen napjainkig ő volt az egyetlen, aki a női nemet képviselte az igazság bajnokai között, s talán azért nem tűnt föl női mivolta, mivel szerény amatőrként se- ' gítette a hivatalos nyomozást, szinte mellékesen, a háttérben maradva. A profi — akinek ez a kenyere — rendőr vagy magándetektív, mindig férfi volt. Lehet csodálkozni, és az okain tűnődni, hogy a század elején megindult emancipáció miért hagyta érintetlenül a krimiírókat — akkor is ez a helyzet. Legalábbis hozzánk csak a múlt év végén jött meg az első fecske, a bájos hekus *

— a hasonló című könyvből —, Tanquerel főfelügyelőnő, egyenesen Párizsból. Okos, határozott, kitartó, és jó anya, feleség meg háziasszony, ha néha lelkiismeret-furdalást érez is, hogy minderre kevés az ideje. Pont úgy, mint más, hivatásának élő asszony.

Lám csak, új szelek fújdogálnak a krimiben is, állapítottam meg némi elégtétellel a vonzó női figura láttán, s kíváncsian vártam, ki és milyen lesz a következő. Be is állított nemrég egy csinos, fiatal magánnyomozólány ■— Cordelia Gray — képében a Nem nőnek való című^detektívregény hősnője. A tehetséges és szimpatikus kezdőnek sokáig drukkoltam, addig, míg neki is úgy ment minden, mint a karikacsapás, vagyis a szokottak szerint, ha a kötelező kis kudarcokat — amik csak az izgalmat növelik — leszámítjuk. Aztán, nem akartam hinni a szememnek: a gyilkos gyilkosát pártfogásába vette, rábeszélte, ne jelentse fel magát, majd alaposan kioktatta, mit mondjon a rendőrségnek, ha megjelennek, miután ő mindent átrendezett az öngyilkosság látszatához. így passzolni fog minden. S nem is csalódott. Én, annál inkább.

■ A rossz érzés az összegezéssel nég fokozódott. Mert mi' is történt? A nyomozás végén a nyomozó a bíróság szerepét vette át, futni hagyott egy gyilkost, tehát ítélkezett, a csalást és hazugságot is vállalva. S ezekhez — most már saját érdekéből is — a végsőkig ragaszkodott, míg már eltűnt az összes tanú a láthatárról, a bizonyítékokat meg ő tüntette el. Hogy végül is mirldez miért, annak az indoklása zavaros, főleg szentimentális

— bizonyítandó, hogy ez a mesterség, mint a cím jelzi is, tényleg nem nőnek való.

S ez itt a lényeg. A műfaj és a szakma szempontjából is diszkreditáló tettet az író egy nőre bízta, az alapvető hagyományok megszakítása árán is, csakhogy egy tételt igazolhasson: akármilyen tehetséges is egy nő, ezen a pályán elbukik. Nem véletlenül, hanem pont női tulajdonságai folytán. Mert mi más is lehetne a zavaros szentimentalitás? Távol áll tőlem, hogy kardot rántsak nemem védelmében, erre semmi szükség, sőt nevetséges lenne. Bár, ha jól meggondoljuk, sok százezres közönség' előtt érte az övön aluli ütés. Inkább az a szomorú, hogy már a krimiben sem lehet hinni. A deheroizálás itt is megindult.

Azért nem adom fel: hátha születik megint egy olyan krimihős, aki nő létére igazándiból feladja a leckét a bűnözőknek. És nekünk, olvasóknak is, hogy jól szórakozzunk is izguljunk érte. Vass Márta

Zelei Miklós:

Nem divat ilyeneket gondolni

Már biztos, hogy ma sem akkor érek haza, amikorra ígértem, morogta magában Szalay. Eszébe jutottak a gyerekek meg a felesége és elromlott a kedve. Ha Éva legalább panaszkodna vagy felcsattanna néha, ahogy a feleségek általában. De inkább azon igyekszik, hogy minél többet magára vállalhasson, s ez sokszor nagyobb lelki gyötrelmet okozott Szalay Istvánnak, mintha veszekedett volna vele a felesége.

Sietett hát, hogy minél hamarabb otthon legyen. Ha ez a mai délelőtt nem így alakul, már talán félúton járna. Legkevesebb százhúsz —százharminc kilométert megtett volna a háromszázból. De hát így alakult, s ennek Szalay valójáhan örült. A reméltnél is jóval •hamarabb indult meg az új kísérleti vetőmag csíráztatá- sa. Ott kellett lennie.

Mindent el lehet mulasztani. Elmaradhat az ember értekezletről, tanácskozásról, megbeszélésről, az mind pótolható, szokta magának mondogatni Szalay. De ha a kísérletekből mulasztok el egy fontos másodpercet, az soha nem pótolható. A növényekről csak akkor tudok meg valamit, ha ott vagyok köztük, ha minden percüket figyelem, ha minden szavukat lesem.

Mert a növények beszélnek, bármilyen hihetetlen is ez. Csak nagyon kell útinak ismernie őket, aki érteni

akarja ezt a beszédet. Beszélnek a színükkel, a szagukkal, az illatukkal, a tartásukkal ... Lehetetlen sorolni. Ha valaki csak rájuk néz, annyit lát, hogy zöldek. No de csak zöldből hányféle van? Ugyanannak a növénynek a különböző zöld színei vagy a virág színének az árnyalatai mindent elmondanak annak, aki tudja, hogyan hallgassa őket.

Újra mosolygott magában, és a kísérlet lehetséges eredményeit latolgatta, szinte megfeledkezve arról, hogy még a csomagolást is be kell fejeznie.

Idestova két hónapja élte a „szálláscsinálók” életét. Két hónappal ezelőtt, január közepén nevezték ki Szalay Istvánt, az l.-i Rákóczi Tsz elnökhelyettesét az alföldi város nagy hagyományú kutatóintézetének élére. Azóta él így, jóval rosszabbul, mint akármelyik vállalati szálláscsináló. Minden percét bent tölti az intézetben, s tulajdonképpen még magának sem csinált szállást, nemhogy a családjának.

Egyelőre csak lézeng ebben a lakásban. Elég idegenül érzi magát benne, amikor néha hazavetődik; nem pihenni, aludni csupán. Kezdetben nem gondolkozott azon, hogy miért. Hiszen az otthoni lakásuk sem volt sokkal tágasabb, s az átlagos városi lakásokhoz képest ez a két és fél szobás elég nagy. Itt is fürdőszoba, ott is fürdőszoba. Itt is központi fűtés, otthon is központi fűtés. Igazából nincs különbség, és mégsem az igazi ez, morfondírozott egy este az ablaknál ülve, s mihelyt kinézett, azonnal meg is kérdezte önmagától: mikor látok én az otthoni ablakból százesztendős gesztenyefát fölülről? Ezt is meg kell majd szokni. Hogy nem a földön élünk, hanem ilyen magasan.

A gyerekeknek biztosan könnyebb lesz. ök a nagyanyjuknál tölthetik minden nyarukat. Akár Évával együtt is, hiszen lényegében neki is szabad az egész nyara. Bár annak azért, hogy Éva is, a gyerekek is egész nyáron távol legyen, nem nagyon örülnék, gondolta. Egy hét, két hét, hagyján. De egy hónap, meg két hónap, az sok. Az nagyon sok. Lám ez a két hónap is. Milyen hosszúra nyúlt. Pedig azt hitte, amikor belevágott, hogy röpülni fog az idő, annyi dolga lesz. Dolga van is. Sőt, teljesen le is köti, de mégis mintha mindig az óráját nézné, bármit csinál. És számolja, hány nap, hány hét, hány hónap maradt még hátra. Mást nemigen tehet, hiszen mindenkinek így a jobb.

A gyerekeknek nem a tanév közepén kell iskolát változtatniuk, azoknak a gyerekeknek pedig, akiket Éva tanít, szintén úgy a jó, ha Éva végigtanítja az évet. Jövőre megy ötödikbe az osztálya, úgysem tanítaná őket tovább. Az viszont nagyon rossz volna nekik, ha három éS' fél év után a negyedik osztály utolsó hat hónapjára kapnának új tanítónőt.

Évának is rossz volna. Eddig mindig becsülettel végezte a munkáját. A falu kritikus és gyakran rosszindulatú szemei sem találtak benne hibát — és a szakfelügyelők sem. Ez sem utolsó szempont. Ha eddig nem találtak kivetnivalót, megszólnivalót az életükben, most se szólhassanak semmit. Ügy akar eljönni, hogy bármikor szívesen lássák viszont.

Kinyitotta az ablakot, és beleszagolt a levegőbe. Nem érzett semmit, csak hideget. Otthon ilyenkor már megindul a szél, akadálytalanul skabadul rá a falura, hajtja maga előtt a havat, a hangjából száz évekkel ezelőtti farkasok üvöltését lehet meghallani, ha jól figyel az ember. Nyáron meg úgy csörög a szél a kukoricásban, mint egy szerelmespár.

Na, talán kiszellőzött valamennyire, mondta, és becsukta az ablakot. A piszkos ruhával telitömött bőröndöt a bejárati ajtóhoz állította, és végigment a lakáson, nem felejtette-e valahol égve a villanyt. A szobák még mind üresek voltak, csak ebbe a legkisebbe állított egy heve- rőt meg egy kisméretű könyvespolcot. A konyhából behallatszott a hűtőgép árva zümmögése. De hiába erőlködött, hiába morgott az öreg masina, mély hangja nem tudta otthonosabbá tenni az üres lakást. Ráadásul nincs is benne semmi. Szalay odalépett és kihúzta a konnektorból, hogy ne fogyassza fölöslegesen az áramot. Nem a pénz zavarta. Mibe kerül egy fridzsider naponta? Pár fillérbe, gyakorlatilag semmibe. A fölösleges fogyasztás, a pazarlás elvi tényének tudata zavarta.

Reggelente elnézte az útjába kerülő kukákból elő- barnálló kenyérdarabokat. Neki nem áll rá a keze, hogy kenyeret dobjon el. A kicsi konyhaasztal egyik felét már teljesen ellepték a száradó kenyérdarabok, kenyérvégek. Nem tud mit csinálni, gyűlik-gyűlik a száraz kenyér. Hány ember munkája van csak egyetlen vekni szegetlen kenyérben — jut mindig az eszébe, akárhányszor odanéz. Mekkora csoda a hó alatt kitelelő mag. Aztán a zsendülő vetés, majd az izgalom, amint a kalászba kapó vetést figyelik. Az aratás, cséplés nehéz munkája. Utána malomba viszik a szemet, pékhez a lisztet, dagasztják a tésztát, kisütik a kenyeret, és viszik a boltokba, az üzletekbe.

Talán nem is a sok és sokféle munkának a gyakorlati ismerete kötötte meg úgy a kezét, hogy ne tudjon kenyeret eldobni. Hiszen dolgozni mással is kell. Van, amivel még verítékesebben. De az átváltozások sorozatára gondol, amíg a búzaszemből kenyér lesz, a folytonosságnak, az emberi munka legyőzhetetlenségének, magának az életnek a titkához érezte közel magát. Bár erről nem beszélt még soha senkinek. Manapság ebben az idegeskedő világban nem divat ilyeneket gondolni.

Majdnem két reklámszatyor tele lett a száraz kenyérvégekkel. Egyik kezében ezekkel, másikban a bőrönddel elindult lefelé. A reklámszatyrokat gondosan eligazgatta a hátsó ülés alatt, nehogy kiszóródjanak, a bőröndöt meg csak úgy rádobta az ülésre. Most még rendben van, gondolta, valami majdcsak megeszi a maradék kenyeret, de hogy mit fog velük csinálni, ha már az egész család bent lakik majd? Bár kidobni nem fogja akkof sem. Ennyire nem tud városiasodni. Talán nem is kell, gondolta, és elfordította az indítókulcsot.