Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
1982. február 27., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kék egek, nyitott, tiszta világ után vágyódom Zsáky István festőművésznél, Szarvason Azt festem, mi lényegem, amit érzek ... Martin Gábor felvétele Zsáky István: Születés Több szólamú verseskönyv Alexander Kormos: Polyfónia Képek, képek és képek. Zsáky István festőművész szarvasi lakásán iszunk előbb egy illatos kávét, aztán az utóbbi egy-két év új képeit nézzük. Nem műterem, nem is műteremlakás az óvónőképző tanárainak háza áz intézet mögött, kétszobásnak is alig nevezhető, mégis barátságos otthonokkal. De nem műterem, távolról sem az. Zsáky István is arról beszél először, hogy úgy tűnik, örök vágyálom marad belépni egy műterembe, és az ihletett pillanat első perceiben kézbe venni az ecsetet, az állvány elé állni. Én először kipakolok, helyet csinálok, majd amikor mindent előszedtem, akkor. Aztán ha befejeztem, elpakolok, hogy rend legyen, mert azért ez mégiscsak lakás. Soha nem volt szó arról, hogy itt, Szarvason, műteremlakásokat Is építenének? Vagy itt nincs a határban elhagyott iskola, egyéb, ami jó lenne műteremnek? Nem volt szó róla, mondja, és nincs ilyen iskola sem... A szekrények, könyvespolcok, ajtók elé képeket rak. Amolyan házi kiállítást rögtönöz, hogy a mostani Zsáky Istvánt a legalkalmasabban elém tárja. Tudod, említi közben, én azt vallom, hogy az ember az egyéniségét nemcsak úgy tartja meg, hogy stílusjegyei mindig azonosak. Egy Zsáky-kép attól is lehet rám jellemző, hogy a témavilág, az érzések meghatározzák a megjelenítés módozatait. A színek hangulata, a koloritás számomra a legizgalmasabb festészeti kérdés... Még a formát is alárendelem ennek. A színek és a fények! Csodálatos világ. Erről a Haíász-ról azt mondta Dömötör János egy megnyitón: a fények, színek valósággal aureólaszerűen ölelik körül a munkába hajló embert ... — És a többi képeden? Ahol nincsenek áttűnések, ahol realisztikusabban jelenik meg az ember a maga tárgyai között, munkája közben, gondolatainak bűvkörében? — Ott, azokon is az ember a központ. Még a tájképeimen is, habár egyetlen figurát sem látsz rajtuk. Ha más nem, akkor az én gondolataimnak, természetszeretetemnek, hegy-vízimádatomnak kell üzeneteket küldeni a szemlélőnek: a fák, a vízpartok, a felnyíló nap is em- berarcúak körülöttük. — Honnan jöttél erre a vidékre? Merre volt a gyermekkorod? — Kalocsáról. A vizet, a fákat ott szerettem meg. Ott üldögéltünk, mi gyerekek, a Vájás-csatoma partján, amiről a nagyon öregek azt mesélték, hogy valamikor a török időkben ásták... Néztem a vizet, a bogarakat, fákat, lepkéket, a naplementét, a fényeket. Ezek a vá- jási fények, színek ma is visszajönnek, és lesz belőlük fény és szín a Holt-Körös partján, a szarvasi belső tónál, a tanyák között. Sokat járok a Körös-töltéseken, a tanyavilágban, fényképezek, akvarellkrokikat csinálok. A képek itt születnek, a „műteremben”. — Van olyan, hogy festői „ars poeticád”? — Van. Igazat festeni. Ügy igazat, hogy azt adni vissza színekben, kompozícióban, megjelenítésben, amit érzek. Belülről festek, az élmények távolisága és jelenidejűsége összevegyül, létrehozza a képet. Szeretném hinni, hogy aki eléje áll, rátalál arra a hangulatra, azokra a gondolatokra, melyek bennem éltek, és képpé formálódni kívánkoztak. A lényeget adni, azt szeretném. Az a célom. A művészetben is törvény: mellébeszélni, túlbeszélni nem szabad. — Mondj még erről valamit! — Elnézést az olvasótól és tőled is, ha kissé távolabbra megyek. Bár, nehéz többet mondani, hiszen a kép az kell, hogy elmondjon mindent. Ugyanakkor beszélni is kell, elvezetni a szemlélőt a festőhöz, a képeihez. Ezért megyek távolabbra. Es ez a távolabb, a gyermekkor. Amiről talán már kissé sokszor elmondjuk, leírjátok interjúkban, hogy mennyire meghatározó. Nemcsak a művészember számára, minden ember számára. Hogy végül is olyanok leszünk, amilyenné a gyermek-, a kamaszéveink formáltak bennünket. Azokat az élményeket, szép vagy tragikus eseményeket soha nem felejtjük. Akit lesből megugatott és megharapott egy kutya, az felnőttkorában is fél a kutyáktól... Aki beleszeret gyermekkora környezetébe, a vízbe, fákba, a természetbe, abból azt semmi ki nem űzi többé ... Vágyódom én is a kék egek, a nyitott, tiszta világ után. Közben megfestettem ezt a képet, és azt a címet írtam a túloldalára, hogy „Nagyváros”. összehoruló felhőkarcolók, odafent kis nyitott kék ég, és lent az épületmonstrumok tövében kitárt karú,, felfelé vágyakozó, piros ruhás emberalak ... Vagy ez a másik, a „Tanyaudvar”, madártávlatból. Melyikünk nem akart szállni, repülni gyerekkorában? Es onnan, fentről nézni a világot? Vagy ez a két öreg: nekem olyanok, mintha anám, anyám lennének. Mindez hogyan jön a kérdésedre? Úgy, hogy azt festem, mi lényegem, amit érzek, ami bennem él, és ha azt festem, őszinte, igaz vagyok. — Köszönöm, ezt nagyon szépen elmondtad, ezt öröm lesz visszaadni. De mondd, van időd mindenre, amit a festő követel? Tanszékvezető vagy az óvónőképzőben. Az utóbbi években írtál egy csomó tankönyvet. A legutóbbira magas minisztériumi nívódíjat kaptál. Van egyáltalán szabad időd? — Van. Igaz, hogy a tanszékvezetés két éve alaposan megnövelte a lekötöttségemet, de azért van. És amikor van, akkor festek, vagy beülünk a Trabantba, és elmegyünk valahová. A Körös-part gyönyörű, a vidék gyönyörű. Ha több időnk van, akkor irány a Mátra vagy Pécs, esetleg Szentendre. A Duna-kanyar. Tudod : a fák, a vizek... Üj témák, új varázslatok. Ezek az utazások a legszebbek nekem. Es utána, amikor előszedem a festékeket, a szoba közepére állítom az állványt: volt világ, nincs világ. Csak az van, amit elmondani, képpé formálva szeretnék. — Kiállítási vendégkönyvedben rengeteg aláírás, bejegyzés. 1979 őszén Békéscsabán, a Jókai Színház előcsarnokában mutattad be akkor új képeidet, a következő évben Szarvason volt önálló kiállításod, 1981-ben Kondoroson, Csabacsüdön, Hódmezővásárhelyen. Közben három képpel szerepeltél az 1980-ban Penzában rendezett tárlaton, most pedig, alig pár napja nyílt meg budapesti kiállításod a Várkonyi György Úttörő- és Ifjúsági Házban. Szép sorozat! — Talán csak látszólag sok, pedig minden újabb kiállításkor önmagam szükséglete, hogy részben egészen új képeket is vigyek oda. Ez így van rendjén, nem lehet éveken át ugyanazt vinni mindenhová. Még akkor sem, ha az adott helyen minden kép újnak számít. — Nyilván, mindegyik tárlatodról őrzői emlékeket. Egyet említs meg közülük! — Kondoroson a megnyitó után odalépett hozzám egy idős parasztember. Megható- dottan rázta a kezem, és Ko- hán Györgyről beszélt. Hogy ismerte, szerette és „Kohán Gyurka felejthetetlen vonásait véli felfedezni a képeimen.” Ennél nagyobb és őszintébb elismerést senkinek sem kívánok. — Mostanában mi van benned, mit tervezel, mire készülsz? — Az ember sokkal többet szeretne, mint amennyit megvalósíthat. Sokat gondolok arra, hogy ezt a lenyűgözően szép szarvasi tájat, a Körös-partot, az itt élő embereket, az itteni hangulatokat, a fákat és újra csak a vizeket, a naplementét, a fényeket mondani el újra és újra. Most a szarvasiaknak. Igen, nagy tárlatra gondolok, talán jövőre, talán ez év végén. És van egy csomó meghívásom, megtisztelő invitálások Szentesre, a túrkevei Finta Múzeumba, és visszahívott a gyermekkori táj is, Kalocsára. Orosházán pedig áprilisban lesz önálló kiállításom; Orosházán, ahol először álltam a katedrára, hogy taníthassak. A rögtönzött kiállítás képei lassan újból egymáshoz simulnak a szoba sarkaiban, a „műteremből” megint lakószoba lesz. a festőállvány is félrehúzódik. Zsáky Istvánt várja az intézeti munka. mert számos dolga van még ma ott. A öregtemplom málladozó falai, robusztus tömbje előtt lépkedünk. és az egykori képzőnél búcsúzunk. A képző ma múzeum, és egyik szobájában Zsáky István is raktárhelyet kapott — a képeinek. Nem tudnám hová tenni őket, mondja, és ez a kis öröm is sokat jelent. Odafigyeltek rá. Sass Ervin Alexander Kormos — Kormos Sándor első önálló verseskötete több vonatkozásban is polifon. Több szólamú egyrészt azért, mivel szlovák és magyar nyelven írt müvek egyaránt belekerültek a Pilisszántón — hogy stílszerű legyek: „na Santove” — született, immár negyven esztendős irodalmár, tanár és újságíró » gyűjteményébe. Másfelől azért, mert műfordításait is csokorba gyűjtötte a szigorú takarékossággal válogató felelős szerkesztő: Gyivicsán Anna. A szigorú takarékosságot, az önkontroll, az önfegyelem állandó jelenlétét minden verse születésénél konstatálni lehet. S ezzel együtt természetesen azt, is, hogy henye öncélú- sággal soha nem osztja a verssorokat Kormos. Egyedi, ünnepi alkalom, megbecsült szép pillanat számára a vers születése. Világosan meg- vallja ezt „Slovo a cin” (Szó és tett) című alkotásában: .......to je / vel’ky szriatok / k ed’sa / hóié city a mys- lienky / oblecú / do sviato cného slova.” Magyarul, nyersfordításban: „Nagy ünnep az, amikor a pucér érzelmek és gondolatok az ünnepi szóba öltöznek.” Kormos megbecsüli a vers születésének mágikus perceit; s noha szívesen nyúl a szabadvers benső ritmikájának eszköztára felé is — mindig egyértelmű, világos, megélt élményeket sugalló, fölfogható gondolatokat közvetítő költészet marad az övé. Modern, s korszerű, persze — de sem mondandójában, sem formavilágát tekintve nem extravagáns, homályos vagy csinált. Henye nemtörődömséggel, a képek, metaforák, metonímiák hevenyészettségével még tallózva sem találkozhatunk a takaros és Lukoviczky Endre ragyogó grafikai vízióival, illusztrációival, összhangot alkotó kötetben. Természetes, kiérlelődött világképpel, társadalmilag elkötelezetten, s olykor virtuóz, de sosem mesterkélt zeneiséggel csobognak Kormos verssorai. Ügy érzem: napjaink első, jelentős „kétnyelvű” költője lépett a honi irodalom porondjára. Aki fölényes biztonsággal bánik mindkét nyelv lehetőségeivel —, s akinek hitelesen hangzik szép szavú'vallomása: ....... v irágzó szívünk harcok trónja ! lombos reményünk / igazság óvja.” — Bár soh- se csatlakozna; bár évtizedek múltán is bízó hittel vallhatná: „talán akad egykét / magyar, aki megvéd / kinek nem csak saját nyelve t hanem mások anyanyelve ! is oltári szentség.” Dér Endre Győri László : Albérlők Ahol mi lakunk, arra van. észak. Ahol a lámpa ég. Gyújtjuk a lámpát: éjszaka, süvölt a szél, a sarkvidék, és megmart ebként ugat a fóka, a rozmár agyara töri a lélek nagy jegét. A szobában a lámpafény, mint a fákon a zöld moha. Virraszt, világit, arra ég, amerre észak csillaga, Lakások, házak pólusa, vakít a kiadó szoba: lépteidet, hogy el ne vétsd. Zsáky István: Kapás asszony
