Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
1982. február 27., szombat Az ifjú Abbado Olasz vendégkarmester Békéscsabán Raditóti-iársaság Gyűrött Irodalmi társasággá alakul a tíz éve Győrött működő Radnóti Emlékbizottság — jelentették be a Hazafias Népfront Győr-Sopron megyei elnökségének pénteken, Csornán megtartott ülésén. A tanácskozáson, amelyen részt vett és felszólalt Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára is, a továbbiakban elmondták: a népfront mellett tevékenykedő emlékbizottság maradéktalanul teljesítette vállalt feladatát: egy évtized alatt sóikat tett Radnóti Miklós költészetének ápolásáért, a hazafias és a közéleti líra népszerűsítéséért. A nyomdokaiba lépő irodalmi társaság tagjai közé várja mindazokat, akik a kortárs irodalom, illetve az irodalomtörténeti kutatás iránt érdeklődnék, legyenek akár aktív művelői, akár befogadói hazai litera- túránknak. A társaság által alapított és adományozott Radnóti költői díj tulajdonosai a társaság tiszteletbeli tagjai lesznek. A társaság felolvasó ülések, emlékestek, tudományos tanácskozások szervezésével továbbra is részt vállal hazafias és közéleti költészetünk népszerűsítésében. Ez évben egyebek között napjaink költészetkritikájáról rendez tanácskozást irodalmi folyóirataink kritikusaink részvételével; megemlékeznek a Kodály-évfordulóról, Kormos István halálának 5. évfordulója alkalmából pedig egy kötet kiadását tervezik. A jó karmester olyan, mint a jó pedagógus. Megáll a dobogón, a szemével teremt csendet, létesít kapcsolatot, s természetes egyszerűséggel ad valamit a körülötte levőknek. Észrevétlenül láncol magához, s viszi hallgatóját új világok felé. Bizonyos vagyok abban, hogy a február 23'i filharmóniai hangversenyre — a grandiózus műsorkínálat mellett — a zenerajongókat egy név vonzotta, melynek csengése korunk egyik legjelentősebb karmesteregyéniségét idézi. Claudio Abbado művészete évtizedek óta patinás fénnyel ragyog a nemzetközi zenei életben. Unokaöccse, a 26 éves Roberto Abbado az 1979-es veronai fesztiválon tűnt fel, és szerzett érdemeket dirigálásával, s azóta ő is csatlakozott a világjáró művészek sorához. Nem csoda hát, ha fellépését szokatlanul nagy érdeklődéssel várta a Jókai Színház közönsége. Az ifjú titán rangos partnereket kapott bemutatkozásához. Az előadói apparátust Jandó Jenő zongoraművész, a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara és Fasang Árpád műsorismertetője tette teljessé. Az előzetes tervtől eltérően Beethoven : Prometheus-nyitánya indította az estet. A váratlan változásra Fasang Árpád a tőle megszokott biztonsággal reagált, és bensőséges hangon, gondolatokat, érzelmeket ébresztve teremtette meg szavaival az est hangulatát. Abbado első mozdulataiból kitűnt, hogy méltó pályatársa nagynevű rokonának. A zenekar, melynek múltját 1854-től, Erkel Ferenc alapító tevékenységétől számítjuk, mintaszerű muzsikálással reagált a karmester intéseire. Beethoven op. 37-es cmoll zongoraversenye 1800 táján keletkezett, három évvel később a mester mutatta be először a művet, óriási sikerrel. Jandó Jenő és Roberto Abbado fölfogása nem volt egészen egységes a zongoraversenyről. Az első tétel heroikusságát — kisebb zenekari „lötyögések” után — Jandó' Jenő éreztette meg igazán. Ragyogó kadenciája virtuóz technikájának bemutatására . is alkalmat adott. Abbado és a zenekar a második tétel pasztoráljá- tékában remekelt. A csellószólam meleg zengésű hangja, majd a zongora futamai fölött a fuvola magánya igazi poézis volt. A harmadik tétel rondója ■ pregnáns ritmusaival és remek hangsúlyaival — Jandó Jenő fölényes tudását, brilliáns hamgszerkezelését hozta. Néhány nyugvópontnál az érzékenyebb fül a zenekar és a zongora hangolása között pontatlanságot érzett. Nagy várakozás előzte meg a műsor második felében felcsendülő Dvorzak- szimfóniát. A cseh zeneszerző 1892-től három éven át a New York-i konzervatórium igazgatói tisztét töltötte be. Ez idő alatt írta az amerikai népzene szellemében IX. e- moll szimfóniáját, melynek „Az új világból” alcímet adta. A néger és indián „exo- tikum” egyes dallamfordulatokban és ritmusokban valóban megjelenik a műben, de csak olyan mértékben, hogy egészségesen tudjon keveredni — szimfonikus egységet alkotva — a cseh- morva népzene táncos hangulatával. A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara összpontosított figyelemmel szólaltatta meg a művet. A karmester, törékeny fiatalsága ellenére, energikus és szenvedélyes volt, partitúra nélkül, határozott elképzelésekkel dirigált, intései nyomán az első és negyedik tétel rézfúvós fanfárjait még többnek is vártuk. Egyéniségének igazi kisugárzását a „Legenda” címet viselő második tétel adta. Ennek a muzsikának a békéje, az angolkürt bánatos- dallama megindítóan szép hangulatot árasztott. Költői vallomás volt ez a művészetről. Abbado csak állt a tapsviharban, valami természetes egyszerűséggel a zenekar tagjai között, és talán megérezte, hogy a közönség és a zenekar befogadta őt. F. Pálfy Zsuzsa Fotó:.Kovács Erzsi Cserei Pál: A korrekció útjai Végre elkészült a vállalat jelentése. A tényállást a szakágak vezetőinek’ feljegyzéseiből, referátumaiból vetette papírra a szövegíró, Kóródi István. Meg felhasználta a birtokában levő adatokat, hiszen mint főmérnöknek bőven álltak a keze ügyében. Kóródi István sem szóban, sem írásban nem szívelte a terjengősséget, s émelygett a gyomra, ha valaki agyonmagyarázott valamit feljegyzéseiben. Olykor azt mondta, hogy Csehov novellákat írt, mégis tömören fejezte ki magát, pedig kora orosz társadalmának mélységeit jelenítette meg. — Bár egyikünk sem Csehov — mondogatta ilyenkor —, de szép nyelvünket azért óvhatjuk a sallangoktól. Rövid nyelvi fejtegetései közben sohasem hallgatta el, hogy neki, hivatásánál fogva a matematika a támasza, mégis, a nyelvet azonos rangúnak tartja a matematikával. Éspedig azért, mert a nyelv eszközeivel százezrek, milliók birtokává válnak a világ dolgai. A nyelvrontás pedig szegényíti az embert, mivel zavarossá tesz bármilyen bölcsességet. Amikor aztán Kóródi 1st- - ván a szakágak vezetői előtt felolvasta a jelentést, nehogy ténybeli tévedéssel küldjék tovább, olykor szünetet tartott, és megjegyzéseket fűzött egyik-másik szövegrészhez, hogy miért változtatta meg a feljegyzések egyes szavait, mondatait. Amikor a termelékenység alakulásáról szóló résznél szakította félbe az olvasást, azt mondta, hogy a feljegyzésben nem talált fogódzót. — Mert az olyan mondat, hogy mindent megtettünk a termelékenység emeléséért — túrt bele lobogó szőke hajába — annyit ér, mintha azt mondanánk valakinek: nesze semmi, fogd meg jól. De ha a jelentés úgy szól, hogy a műhelyeket folyamatosan láttuk el anyaggal, hogy a gépállás minimális volt, mert a karbantartók a rejtett géphibákat is egykettőre megtalálták, és az egyenletes gyártás más fontosabb mozzanatait, akkor bárki meglátja, miből ered a termelékenység emelkedése. — Pedig te szoktad mondani, Pista — szólt közbe a szakágak' vezetői közül az egyik —, hogy egyikünk sem Csehov. Különben csatoljuk a jelentéshez a statisztikát, ami megvilágítja a vállalat helyzetét. — Csakhogy egyetlen statisztikai adat sem érzékelteti, hogy mennyi izzadság tapad rá — jegyezte meg Kóródi István. — Bár a statisztikára szükség van, mint minden nyilvántartásra. A statisztika olyan fogódzó, mint a naptár, belenézek1 és látom, mikor kell befizetnem a bútorrészletet. Amit aztán befizetek, mert kárát vallanám, ha nem egyenlíteném ki az esedékes tartozásomat, mint a vállalat, amikor elmarad valamivel. Amikor aztán a vállalat tennivalóit felsoroló részt olvasta fel Kóródi István, egyszer csak lassan felemelte a fejét, végignézett a cigarettafüstöt vastagon eregető kollégáin, és azt mondta, hogy a feljegyzésekben nem indokolták' meg, miért szükséges egyes feladatokra nagyobb erőt fordítaniuk. Márpedig nem szabad elhallgatniuk, hogy egyben-más- ban javítanivalójuk van, mert akkor úgy tűnne, mintha sehol sem szorítaná őket a cipő. És még azt hinné a trösztvezér, hiszen ő kérte a jelentést, hogy náluk olajozottan megy minden. Pedig hát nem így van. Ha a műszakiakat veszi, nem elég csak általánosságban megállapítani, hogy erősíteniük kell a műszaki állományt. Mert egypár műszakit ki kell cserélniük. És ez nem maradhat ki a jelentésből, még ha a műszakiak fogalomkörébe ők is beletartoznak. Gondoljanak arra, hogy nem egy esetben az esztergályosok igazították ki a gyártási rajzot, mert ha a munkadarabot aszerint csinálják meg, akkor nem használhatták volna fel semmire. Pedig hát a műszaki rajz gyártási utasítás! És hiába bizonygatja neki bármelyik' műszaki rajzoló, hogy ő azt is megtanulta, hogyan keli a földre vezérelni az űrhajót, ha a gyártási rajza a munkapadnál szorul korrigálásra. Hiszen kollégái tudják, hogy olyan alkatrészt nem építhetnek be korszerű gépbe, amelynek a mérete akár csak egy ezred milliméterrel is eltér a szükséges mérettől. — Lehetséges.— szólt közbe az egyik szakág vezetőid —, hogy az űrhajózási technika nagyobb teret kapott az iskolában, mint a termelés meglevő technikai adottságai. — Csak hát egyetért-e a főnök — célzott egy másik szakág vezetője a vállalat igazgatójára —, hogy a trösztvezér elé tárjuk a műszakiak' cseréjét. Mivel így elárulnánk, hogy eddig csak arra hagyatkoztunk, van-e oklevelük a kollégáknak. — És a kimutatásunk erről mutatós — mondta Kóródi István. — De milyen statisztika mutatja ki, hogy esztergályos korrigálja a műszaki rajzot? Semmilyen. Bár nagyon jó, hogy olyan esztergályosaink vannak, akik' úgy olvassák a gyártási rajzot, hogy előre látják, a . célnak megfelelő munkadarabot készíthetnek-e a rajz alapján. Közben lobogó szőke haját gereblyézgette ujjaival Kóródi István, majd mentolos Sophianae cigarettára gyújtott rá, és azt mondta, ■hogy az ember viszolyog ■mindenféle műtéttől, öt is a szükség kényszerítette, hogy ggypár műszaki cseréjét a feladatok közé sorolja. Mert a mutatós kimutatás szak- képzettségükről önámítás. A trösztvezér pedig valamiféle eszményi állapotot képzelne el, ha csak a kimutatásból ítélhetné meg a műszakiak szakmai hozzáértését. Most a személyzeti előadó hirtelen közbeszólt, hogy Kóródi István szavai ábrándos elképzelések. Mert ő semmiféle lehetőséget nem lát, hogy belátható időn belül műszakiakat cseréljenek. Hiszen .egypárat eddig is máshonnan csalogatott el. Kóródi István erre azt mondta, hogy nem úgy gondolta q: adj uram isten, de mindjárt! Hanem, hogy úgy keressék a cserére alkalmas műszakiakat, mint olyan árut, amit már egypár boltban nem találtak, ö is nyakába vette a lábát, amikor otthon elromlott a vasalójuk', és három boltban nem talált, mert hát van olyan holmi, amit nem használhatnak vasalatlanul. Mondhatná valaki, hogy vulgarizál. De hát egyszer hallottak, olvastak és maguk is beszéltek a műszakiak szerepéről. Minek ismételné ebben a körben. Kóródi István irodája tárgyalóasztalán ekkor már pú- pozottan sorakoztak a hamutartók. És csak azért nem állt füstfelhőben, az iroda, mert tavasz volt, s a füst a nyitott ablakon át, mérhetetlen kígyóként kúszott ki az utcára. — A főnök is jön némso- ká — mondta aztán Kóródi István. — Most olvassa a jelentés eredeti példányát. Alighogy kimondta Kóródi István az utolsó szót, belépett az irodába a vállalat igazgatója. S miközben az asztal végén fenntartott helyére leült, jólesően mondta: „Jó a jelentés, elvtársak. Nagyon tetszenek Kóródi elvtárs szép, kerek mondatai. Gondolom, hogy a vezér is elégedett lesz.” Kóródi Istvánnak jólestek az igazgató szavai, de elhárította az elismerést, kezével az asztal körül mutatott, miközben azt mondta, hogy a jelentés mindannyiuk mun- _ kája. — Jó, jó — szólt közbe az igazgató. — Az igaz, hogy közösség nélkül egyéni siker sincs, de a személyiség szerepét nem helyes alábecsülni. Bár most nem elmélkedés a dolgunk, hanem a vállalat munkáját mérlegeljük. Aztán lapozgatni kezdte a jelentést, miközben a torkát köszörülgette. S a vállalat tennivalóit felsoroló résznél felemelte a fejét, amit csak nagyjából takart a fésűvel gondosan eligazított ritka haj. Párnás ujjaival pedig végigsimitotta az asztalon szétterített jelentést, mintha gyűröttek volnának' lapjai, és azt mondta, hogy a jelentés gondosan csokorba köti a vállalat feladatait. Az is helyénvaló a jelentésben, hogy egypár műszakit ki kéne cserélni. — De ez olyan feladatunk — mondta aztán —, hogy amíg nem oldjuk meg, állandóan napirenden kell tartanunk. Mondhatnám, hogy szorosan vett belső vállalati ügy. És a jelentésben úgy kéne megfogalmazni, hogy tovább erősítjük a műszaki gárdát. A részletekbe nem szükséges belemenni. Mert a vezér még azt hinné, v hogy eddig nem fordítottunk elég gondot a műszaki káderekre. Emiatt aztán rossz színben tűnnénk fel előtte. Kóródi István mondani akarta, hogy a gyereket nevén kell nevezni, de hirtelen meggondolta magát, és nyelt egy nagyot. Csakhogy kollégái rámeredő szeméből kiolvasta, hogy kíváncsian várják, ugyan mit mond az igazgató szavaira. S miközben a jelentést gyűrögette, kibuggyantak belőle a szavak: „Csak a feladat érdemi megjelölése sarkall bennünket a tettekre.” — Szeretem Kóródi elvtárs szenvedélyességét — mondta erre az igazgató, miközben egybeillesztette a jelentés lapjait, és k'étrét hajtva a markába fogta, aztán felállt, jelezve, hogy a tárgyalást befejezték, s elindult az ajtó felé. Miután rátette az ajtókilincsre a kezét, visszaszólt, hogy semmiből se jó nagyobb ügyet csinálni, mint amilyen. Mert mások aztán gyanakodnak, hogy milyen bajok lehetnek még a vállalatnál, ha ilyet papírra vetettek. A vezérnél meg kü-' lönösen ne tűnjenek fel rossz színben. Aztán, hogy az igazgató becsukta maga után az ajtót, a szakágak vezetői szó nélkül hagyták el Kóródi István irodáját! A személyzeti előadó sem szólt semmit, de a szája sarkában elégedett mosoly bújt meg. Kóródi István pedig hozzálátott a jelentés korrigálásához. MOZI Újra western Valahogy másabb ez a negyedszázada készült amerikai westernfilm, mint a későbbiek. Kétségtelen, hogy ez is egy „nagy korszak” volt, és olyan nevek fémjelezték, mint itt is: Búrt Lancaster, Kirk Douglas és a rendező, John Sturges, akit mindjárt jobban ismerünk, ha felsoroljuk néhány sikeres filmjét, többek között olyanokat, mint „Az öreg halász és a tenger”, „A hét mesterlövész", vagy a nem is olyan régen látott „Detektív két tűz között”. Érdekes mentalitású rendező ez a John Sturges, s ha csak annyit jegyzünk meg róla, hogy sokat ad a filmbeli cselekmény következetes kidolgozására, a lélektani előkészítésre, a szereplők megfelelően elmélyült játékára; nos, akkor még nem is mondtunk el róla mindent. Ez a most bemutatott, nálunk negyedszázadot késett film, az „Újra szól a hatlövetű", ugyancsak jól példázza a fentieket. Sturges aprólékosan, de egy pillanatig sem unalmasan építi fel történetét, hogy minden oldalról kiássa azt a szakadékot, mely jó és gonosz hősei között tátong, és szükségszerű, bosz- szúval fűszerezett összecsapáshoz, pisztolypárbajhoz vezet. (Itt kell felemlítenem, hogy filmcímátköltőink megint csak balkezes munkát végeztek. Az eredeti cím ugyanis „Gunfight at O. K. Corral”, magyarul: „Pisztolypárbaj O. K. Corralnál”, ami a két család halálos párbajára utal egy O. K. Corral elnevezésű kocsimegőrzőhe- lyen, mely után Wyatt Earp (Burt Lancaster) megundorodva a vérontástól, a törvény jelvényét a porba dobva elhatározza, hogy többé nem veszi kézbe a hatlövetűt. Tehát nem „újra szól a hatlövetű”, hanem inkább elhallgat. ..) Kitérőnek eny- nyit. Többet pedig arról, hogy miért másabb ez a western, mint későbbi, mondjuk mai utódai? Egyrészt: elegánsabb. Elegán- sabbak a szereplők, tartásuk van, még mocskosan-sá- rosan is, és a környezet is híven tükrözi azt a múlt század végi időszakot, amikor Amerika társadalma nagy fellendülését, gazdagodását élte. Végül, de talán ez a legfontosabb: nincs benne negyedannyi öncélú lövöldözés, „mesterlövészkedés” és ökölpárbaj sem, mint a mostaniakban, amelyekben, ha kell, ha nem, ütik-verik egymást a szereplők, hármasszaltókat és egyebeket csinálnak, és a nagy nyüzsgésben még az a kevéske emberi vonulat is elvész, ami pedig nem árt a westernekben sem. Ami pedig végképp lényeges: ennek a filmnek elmesélhető, követhető története van, elindul valahonnan, és megérkezik valahová, a dramaturgia betartott szabályai szerint. Ilyen közegben aztán — ráadásul ilyen kitűnő színészeknek — van lehetőségük arra, hogy nemcsak kemény tekintettel, ökölbe szorított kézzel, férfias kiállással jelezgessék, amit a szerep megkíván. Az sem utolsó dolog, hogy a rendező tudja: a színes technika sem öncélú játék, hanem szolgálnia kell az egészet, Ehhez persze jó operatőr szükségeltetik, legalább olyan, mint itt Charles Lang, és legalább olyan, a film hangulatát megfelelően szolgáló zeneszerző, mint Dimitri Tiomkin. Ök együtt, így valamennyien csináltak negyedszázada egy igazán jó westernt, amit érdemes megnézni. Sass Ervin
