Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
1982. január 30„ szombat IgUiWfcflte Gál Farkas: Az ablakon behull a hó Az öregember nagyon öreg volt. Vénember volt. Egyedül élt, sőt, magányosan. A házban ketten laktak a fiával. de ő mégis annyira kiszolgáltatottja volt a magánynak, mint az űrbéli csillagok. Négy éve nem beszéltek, négy éve nem szólt hozzá a fia, észre sem vette, mintha nem is lakna a házban, mintha a vénember nem az ő apja volna, mintha nem is ember, de jelentéktelen, haszonra nem alkalmas, tehát csak megtűrt tárgy lenne. Ez fájt a vénembernek, aki talán nem is lett volna ennyire vén, ennyire lelkeszakadt, ha néha elbeszélgethet a fiával a megtörténtekről, s mindarról, ami érdekelheti az embert. De a fia haragudott. Négy évvel ezelőtt megtagadta az apját. Akkor halt meg az anyja az utcai szobában, a fehérre meszelt falak között. — Nősülj meg fiam! Legyen asszony a háznál, körülöttünk! — kérte a fiát a temetés utáni napokban az öreg. — Ide hozzak asszonyt, ebbe a kriptába, cselédnek? Nősüljön meg maga. Velem nem kell törődni, egyedül is boldogulok. — Én nősüljek meg? — hördült fel az apa. — Én? Most mondod ezt, amikor anyád még jóformán ki se hűlt? Szégyeld magad, fiam. — Akkor menjen be a szociális otthonba, én meg eladom a házat, vagy másikat építek a helyébe. Az öreg csendesen felállt, odalépett a fiához és pofonvágta. A fiú felugrott, ütésre emelte a kezét-, de nem ütött. Kifordult a szobából, csak a nyitott ajtóból szólt vissza: — Maga nekem többénem apám. Érti? — és bevágta az ajtót. Azóta nem beszélnek. Élnek a sárgára meszelt házban, a rogyadozó kerítés mögött. Az ^udvart fölverte a gaz. A disznóólban hatalmas parék nőttek, az udvari gyümölcsfák elvadultak', a szőlőből futtatott lugas burjánzik évről évre, súlya alatt már-már megroppannak a korhadó gerendák, lécek, husángok. Csak három út van a gazok között: a kaputól egyenesen hátra a ház végéhez, ahol a fiú lakik1. Ebből az udvar elején egy ösvény balra, a folyosóra kanyarodik az öreg bejárata felé. Egy pedig az egyenes út felénél válik jobbra a roskadozó árnyékszékhez. Az első hetekben, hónapokban az öreg még gondolt arra, hogy bocsánatot kér a pofon miatt. Erre a gondolatra azonban elöntötte a méreg, mert szinte hallotta a fia kijelentését: maga nekem nem apám, menjen a szociális otthonba . . . Hát nem! Majd ha a fia megköveti, ha ő kér bocsánatot. Esténként hallotta, hogy hazajött a gyerek a munkából, zárja a kaput. Mindig remélte, hogy bekanyarodik hozzá. De nem, egyszer sem jött. Kerülte a találkozást. Kileste, mikor van az apja az udvaron,-s akkor ö inkább nem jött elő. Négy év alatt olyan mély lett közöttük' a hallgatás, a közöny szakadéka, hogy már átlépni sem lehetett volna. A magány csak az öreget sújtotta. Ä fiú szerelő volt a házgyárban, két műszakban dolgozott, emberek, ismerősök között teltek napjai. Csak aludni járt haza, vagy még aludni se. Az öreg berendezkedett az egyedüllétre. Délelőtt boltba ment, aztán ebédelt valamit, legtöbbször teát, kenyeret és szalonnát. Délután ült az udvaron a felmagasodott gaz között. Éjszakái nehezen teltek, különösen télen. Reggelre dermesztő hideg lett a szobában, bármennyire be- fűtött este. Mindig arra ébredt, hogy fázik a dunna alatt. Kitalálta, hogy ruhástól alszik, csak a cipőt, kucsmát tette le. De ez a módszer nem vált be — napközben nem bírt átmelegedni. — Mért nem vesz asz- szonyt maga mellé, Szlama bácsi? A lakásért, a nyugdíjért tízet is kapna — kérdezte már nem először a bolti eladólány. — Jaj. aranyoskám, olyan asszony után, mint. az én szegény feleségem volt, én már nem tudok megfelelőt találni. Meg beteg is vagyok, nehezen veszem a levegőt — s a pultra támaszkodva azon gondolkozott, mit is akart még venni a kenyéren és a cukron kívül? — Igen, igen! — jutott eszébe hirtelen —, a kis rádióba egy elemet adjon lelkem. Olyan kis kéket, mert elnémult. Azt szoktam hallgatni. Hazafelé elesett. Éppen le akart lépni a járdáról, .amikor észrevette, hogy egy autó jön. Hirtelen visszalépett. s a ejeges hóban megcsúszott a lába, hanyatt vágódott. Mindene szétgurult a szatyorból. Fölsegítették, s hazabicegett. Otthon a kis kék elemet nem találta. — Pedig adott a kislány. Ki is fizettem. Vagy csak akartam kérni? — motyogott a rideg szobában, s közben az asztalfiókban kotorászott. A rádiót kereste. Tudta, hogy napokkal ezelőtt oda tette. — Affenébe! Hát ez hova lett? — motyogott tovább, aztán sorra vett minden fiókot, ablakpárkányt, polcot, szekrényt, ládát, kredencet, de a rádiót nem találta. Napokkal később a ropogós hóban, bottal az árnyék- székre* ment. Akkor vette észre, hogy az udvarra néző ablakban, belül, a fia szobájában van a rádiója. Megállt, közelebb ment. Az volt. Elgondolkozott egy ideig, ingatta a fejét, aztán tovább botorkált. Határozottan érezte, hogy napról napra fogy az ereje. Belső gyengeségét a rend- szertelen evéssel magyarázta. Majd a tavasszal. Befizet egy kisvendéglőbe — gondolta —, meleg leveseket, főzelékeket eszik, néha egy- egy fröccsöt is felhajt. A telet ki kell bírni. Január közepe van, hamar elszalad az a két-három hónap. Vasárnap reggel szokott borotválkozni. Most is hozzáfogott, hogy begyújtson, vizet melegítsen. A tűz azonban mindig ellankadt. Csak a füst ömlött a nyílásokon, akárhányszor meggyújtotta a papírt. — Affenébe! Régen járt itten kéményseprő. A díjat persze beszedik — döfmögte a kályha előtt a kisszéken kuporogva. Fejébe nyomta a kucsmát, s elindult,' hogy a padláson megnézze a kéményt. Nehezen jutott fel, sokáig ült a gerendán, hogy kiszuszogja magát. A kotróajtót nyitva találta, s a lyukba egy rossz zsák volt gyömöszölve. Fölrémlett előtte, hogy éjszaka, mintha ' motoszkálást hallott volna fentrőL Akkor azt gondolta, hogy a macskák. Kicibálta a zsákot, becsukta a kis ajtót . és lemászott. Nagyon szomorúan ült le a hideg szobában. Nem mert arra gondolni, ki lehetett. A rádió biztos. Ez ... ? Begyújtott, s nemsokára enyhült a szoba levegője. A víz már forrt az alumínium fazékban, de ő csak ült, ült, és nagyon fázott. Nem a keze, nem a lába, hanem belül. egészen belül remegett valami, s hideggel árasztotta el megvénült testét. Harmadnap kihányta a reggelit, pedig már vacsorát sem evett előző este. Nagyon gyöngének érezte magát, minden porcikáját. Csak ült. ült, nézte a hónapok óta nem söpört földszínü szőnyeget. * — Az orvosságot be kell venni. Azt be kell. Először azt kellett volna, még éh- gyomorra — motyogta szinte csak magában. A székről, ahol ült, elérte az éjjeli- szekrény fiókját, a gyógyszereket. Kiválasztotta á dobozokat. De mindegyikben másmilyen tabletta volt. Némelyiket nem is látta még. A barna drazsék helyett pici fehérek ömlöttek a tenyerébe. Nézte, nézte, s nem tudta mire vélni. Homályosan emlékezett, hogy az este a gyér világításban erre nem figyelt, csak nyelte a tablettákat. — Csak nem . .. ? — kérdezte a tenyerében levő kis tablettákat nézve, s a rádióra. a kéményre gondolt. — Csak nem? — dünnyögte újra, aztán a tenyeréből a szenes vödörbe öntötte az orvosságot. — Mindig gonosz természetű volt. Mindig! Teát akart főzni, de a kannából elfogyott ,a víz. A kút a sarkon. Hozni kell. Hacsak fél kannával is. Kucsma, bot, kanna. Elindult. A kapu zárva. Vissza a kulcsért. A kulcs nincs a helyén. Keresi, keresi. Kabátzsebek, fiókok, polcok, ablakpárkány. Nincs. Ki kell nyitni a nagykaput. A félméteres hótól nem bírja. Zörögni fog. De mit ér vele, ha meg is hallja valaki. Másnak nincs kulcsa az ő* kapujához. A hó. A hó is vízbőr van. Ennek megörült. Rajta nem lehet kifogni. Hadifogság. A kondérban megolvadt a hó, levest főztek fagyott marharépából. Az alumínium fazékkal kiment az udvarra, hóval telerakta, bent megolvadt. Gondolta, tesz még hozzá havat. A lépcsőn megcsúszott, elesett, kiömlött a pohár-nyi víz. Alig bírt felállni. Ügy érezte, mintha a fél oldala jégből volna. Állt a hóban, kezében az üres fazékkal. A lapát a folyosó végén. Messze van. Mégis lehajolt, havat merített a fazékba. Bent megolvadt a hó. -s az öreg langyos vízből teát készített. Mire odakerült, hogy megigya, szinte hideg volt. Ült az ágy szélén, a tűz kialudt. Fázott. Hány óra lehet? Hideget érzett maga alatt. Lenézett. A lábánál víz. Nadrágja vizes. Nem vette észre. Ezt nem vette észre. Űjra be kellene gyújtani. Hamut kiszedni, fát. gyűjtést hasítani, szenet behozni. Kibotorkált a fáskamrába. Nyolc méteren ötször megállt, letette a szenesvödröt, pihent. Fázott. Gyújtaná a villanyt, nem ég. Gyufa. Hiányzik a villanykörte. Tapogat. A szén csurom víz. A fa csurom víz. A fejsze Fehér Mária: Engem kerestél Ne mondd, hogy megérte csak jöjj el újra, még ha először fájt is, hogy szerettél tudom, csak véletlen, hogy rám találtál, de vedd úgy, hogy mindig engem kerestél. nincs a helyén. Mintha valaki dörömbölne a kapun. Az öreg megörült. Ember. Valaki ember. Ide akar jönni. Megkérem szépen. Megyek már, megyek. Kiáltani akart, de a szájából csak suttogás - jött. Mire kiért, eszébe jutott a kulcs. Nincs kulcs. Már nem dörömbölt senki. A. postaládában papír: a kézbesítést megkíséreltem. Dátum, óra, perc. Nyugdíját holnap nyolc és kilenc között átveheti. Szóval már három óra. Mindig akkor jár erre a postás. Persze, hiszen sötétedik. Holnap nyolc és kilenc között. Bemegyek az SZTK-ba is. Orvosság kell. A szenesvödör a folyosón maradt. Bement a szobába. Magára terítette a pokrócot. Szédült, később ruhástól az ágyba bújt. Éjfél körül arra ébredt, hogy nem kap levegőt. az ágya nedves. — Ablakot nyitok. Ablakot . .. Föltápászkodott, fölült. Nem bírt a lábára állni, botját nem találta a sötétben. Egy székre támaszkodva lassan, lassan az ablakig csúszott. Kinyitotta. A hideg, éles levegőtől megszédült. Nem bírt visszamenni az ágyhoz, végigzuhant a padlón, fejét a szék sarkába vágta. Elvesztette az eszméletét. Hajnalban elkezdett esni a hó. Nagy phelyhekben, sűrűn esett. Enyhe szél támadt, s besodorta a szobába a pelyheket, de ott sem olvadtak el. A munkába siető emberek ropogtatták a friss havat a járdán, s nem vették észre, hogy Szlama bácsi ablakán behull a hó. Be a szobába, a fehérre meszelt falak közé, a halott ember hátára. Újházy László: A legkézenfekvőbb irodalmi kép egy virágcserépben nyílik minden reggel a Nap estig hullajtja szirmait a sugarakat de kedve ha éjszakáig ér el parázsba szakad Kántor Zsolt versei: Zaklatott vers a négy fal négy szemüveg meztelenek az ideák valaki figyel minket a félelemből idelát a Szigor országa vár ott sírkeresztek a kardok és arcot cserél a ház merengés világot alkot káröröm és részvét keveredik a sajnálatban most átérzem az undort nem vagyok ártatlan■ Mefisztó Itt van bennem a Győzelem Minden a fényemtől csillog Édesen csiklandozz Siker Örömöm legyen a kínod Molnár Antal: Tokaji utca Molnár Antal: Balatoni táj
