Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
1982. január 30., szombat KÖRÖSTÁJ m KULTURÁLIS MELLÉKLET Morzsák a csárdaszállási szájhagyományból í. Az elmúlt évben az itt lakóknak a községük múltjáról még élő tradícióit gyűjtöttem. Közben olyan hagyománymorzsák is felszínre kerültek, amelyekben a csárdaszállásiak az anyaközségeikből hozott ismereteiket mondták el. Ahogy számos történeti adatból tudjuk, az elszármazottad azt a helyet, ahonnan ők vagy az őseik elvándoroltak, tisztelettel emlegetik, de, hogy egyúttal éreztessék már a különállásukat, az önállóságukat is, a szárnyra bocsátó helységet és népét felszabadultan, gunyorosan sokszor meg is fricskázzák. Így járt el a legjobb csárdaszállási adatközlőm, Makai Zsigmondi, akinek az igaz történetei, a népi anekdoták jól sikerült változatai nemcsak az anyaközseg, Ko röstarcsa hajdani életere, szokásaira utalnak, bemutat va a köröstarcsai emberek mindennapjait, mint például a Körösön történő valamikori kocsimosás módját, hanem kissé meg is csipkedi ősei .komótosságát”, konzervatív életvitelét A meg különböztetésre való toieK vés hozta létre országszerte a falucsúfolókat. melyeket megtaláljuk Békés megyeben is. adatközlőnk három falu csúfnevét is elmondta. Különösen nagy dokumentumértékük van a.gunyhe- adás a ragadványnevalko Ss népi folyamatát tükröző történeteinek, illetve a lakó dalmi szokástöredeknek. Az alábbiakat Makai Zsigmond 1981-ben Csárdaszallason mondta el: A köröstarcsaiak gúny- és ragadványnevei Köröstarcsán az odaván- dorlás folytán egyre szaporodtak az emberek. Jöttek a Tótok, jöttek, a k Nagyok, aztan a Győriek Kovácsok es így tovább. Hat mán meg kellett őket ku on böztetni, mert Tot Imre leg alább tíz vót ^or<^tarírSa^y Akkor: Nagy Imre Nagy Sándor, és így tovább. Hat, különböző gúnyneveket ad tak, amit több esetben az érintettek el is fogadtak. Innen vót az, hogy hat. A. Tót, B. Tót, K. Tot, Kis Tót, Nagy Tót, Kupas Tót. Boros Tót, Kocsmaros Tot Cigány Tót, Báró Tot, U. Tót Ezek a Tótok. Jöttek a Gulyások: Fircig Gulyas, Szotyi Gulyás, Ragyas Gulyás. Mitől kaptak ezeket a neveket? Azért kapták, hogy megkülönböztessék őket. De történetesen a Szotyi Gulya soknál a két, olyan kilenc- tízéves gyereket a mama elküldte a Fürer Ignác boltoshoz. Mikor bementek az üzletbe, azt kérdezte tőlük. _ Na, gyerekek, mit akartok? , , H át, a két gyerek zavarba jött egy kicsit. Azt mondja az egyik, hogy: — Adjon nekünk ot rőt szittyet! A másik: — Nem szittyet. _ Hát,. Na mondd, fiam, t e. hogy mi kéne nektek? — mondia Ignác. __ öt rőf szottyot. A zt kérdi erre a Fürer, hogy * , _ Hát fiacskám, most man m ondd meg, hogy mire akarja anyátok ezt hasznaim? Aszongya: — Hát gatyara. Aszondja erre: — Hat ak kor, nem szitty. nem szotty. hanem szatying! Rajtuk maradt, hogy Szotyi Gulyás. Tót Antal Imre bácsi a gazdakörbe vót — hát akkor szolgálat, mondták —, most hát ilyen gondnok lenne. Ammeg Tót vót, de Tútor. Hogy miért lett Tútor? Hát, mikor olyan gyerek vót, hogy selypített, nem tudta kimondani. Akkor elküldték a botba cukorért, de mivel a tarcsaiak nem azt mondták, hogy cukor meg cukorrépa, hanem cúkorré- pa, meg cúkor, hát a gyerek is egy negyedkiló tútort kért. Hát, lett belőle Tútor Tót. Mert annyi Tót Imre vót, hogy nem tudták másképp megkülönböztetni. A köröstarcsaiak legnagyobb része János, • Mihály, Antal, Károly. Az asszonyok pedig: Julis, Mári, Zsófi, Zsuzsa, Sára. Ezek vótak. És az asszonynév Hallgass! vót. Akkoriban született ez a nóta, hogy: Asszony, te csak hallgass! Falucsúfolók Halkörmölőnek hívták a köröstarcsaiakat mellesleg, mint a békésieket madzago- soknak, s a ladányiakat bics- kásoknak. Mert Köröstarcsá- nak egy pár hal vót a védjegye. Két hal egymással szemben van: Köröstarcsa nagyközség elöljárósága. 1901. így nézett, ki a köröstarcsai elöljáróság bélyegzője. Kocsimosás Hát a János bácsi is elindult a Körösaljra, hogy lemossa a kocsit, mert kihord- ta a nyáron az istállótrágyát, és megfüröszti a lovakat, meg jómaga is megfürdik. Mondja is: — Julis, nyissál kaput! —• Hova megyen, kend? — kérdi Julis néni. — Megyek a Körösaljra. Lemosom a szekeret, vígé a terágyahordásnak, megfü- rösztöm a lovakat, meg jómagam is megfürdök. Meg egyúttal egy menetbe befizetem a fertályt a helység házánál. János bácsi elment a Körösaljra, lemosta a kocsit, megfürösztötte a lovakat, őmaga is megfürödött. Mikor visszaérkezik: — Julis, kaput! Az asszony nyitja a kaput. . — Mi újság? Nem vót semmi baj? Mondja mán, kend! Aszonygya: — Azt ippen nem mondhatnám. — No, hogyhogy? Mondja! — Elhagytam a pusziit, amit az apámtul örököltem. — Ejnye, ejnye! Mondtam vigyázzík, kend magára! Most mit szólna az apja, ha megtudná! A sírjába megfordulna. Rászól: — Julis! A kenyériesődet fogd be, mert ha én fogom be, nem köszönöd meg! Julis elhallgatott. Aztán vége lett a dolognak. Egy év múlva megint ment János bácsi-a Körösaljra -fürödni. A Julis néni figyelmeztette, nehogy megint valami baja legyen. Akkor azt mondta, hogy: — Julis, a kenyériesődet, mondtam már, befogd! Nem először megyek a Körösaljra! Mikor -az öreg ugyancsak megfürösztötte a lovakat, lemosta a kocsit, sajátmaga rnegfürdött, boldogan ment hazafelé. Julis néni már előre leste. Kinyitja a kaput: — Na, hé, apja! Most nem törtínt semmi baj? — Dehogy törtínt! Jót mondok, Julis, jó újságot! — No, mondja, kend! — Ugyanis amit tavaly, most egy éve elhagytam pusziit, amit az apámtul örököltem, most meg megta- náltam. — No, ugye, igazi jószág, mondtam én, nem vész el! Biztos a fűzfára felakadt, a víz oszt kisodorta ott! — Dehogy úgy! Nem úgy törtínt az, Julis! Tavaly sietségembe az ingem alá vettem, oszt most, mikor levetkőztem, ott tanáltam meg! Lakodalmi kurjantás Hát, fiatal korunkba, ezelőtt ötven évvel mondjuk, mikor nagyon jó hangulatba vótunk, és jártuk a pattogós csárdást, ha a cigány félbehagyta a zenét, odaszóltunk néki: — Hé, cigány! Húzz rá még egy kicsit, fennmaradt a bal lá- bom! 2. Csárdaszállásnak és határának két anyaközség adott területet: Köröstarcsa és Mezőberény. Lakóinak zöme is e két helységből verbuválódott, de jöttek más településekről is.’ Az ideván- dorlók az ingóságaikkal, gazdasági eszközeikkel együtt magukkal hozták szülőhelyük népi szellemi értékeit, s az utódok a mai napig éltetik, melengetik őket. A most következő két történet a másik anyaközség, Mezőberény és a szűkebb táj népi szólásbeliségének tovább- ápolásáról ad számot. Adamik Pálné Galó Judit Mezőberényről hozta a Petőfi- padjáról szóló igaz történetet, Hajdú Sándorné Szöl- lősi Mária valamelyik ősétől halottá a Bódisné-mondát. A Petőfi-visszaemlékezés tanúsága, szép példája annak, hogy a népi milyen sok rejtett és kevésbé rejtett csatornán át menti meg és őrzi nemzedékeken át kiemelkedő történeti személyiségeink emlékét. Petőfiről s tetteiről sem halnak el a mesék, mert azok is éltetik, akik ugyan csupán hallottak minderről, dé mert szeretetük, érzelmük őszinte a nagy költő iránt, ismereteiket továbbadni is szükségesnek látják. A Bódisné-monda csárdaszállási tudása pedig azt igazolja, hogy Csárdaszállás népe sem élt izoláltan. A táj népi szájhagyományának éppen olyan befogadója, alakítója, mint a többi Békés megyei helység népe. Ez a monda az egyik legelterjedtebb hiedelemtörténet a megyében, ráadásul békési eredetű. Nem véletlen tehát, hogy a Békéshez közeli Csárdaszálláson is magnetofonszalagra került. Petőfi padja Mezőberénybe, Lapos i kertbe, oda leültünk egy kis padra. Előtte vót. egy kis asztal, és akkor aszondja Vietorisz Lajos bácsi: — Lányok. tudjátok-e. hogy milyen asztal mellett ültök? Hát, ugye, nem tudtuk mink ezt., hogy mirűl, kirűl van szó. Hát, aszondja, hogy: — Erre úgy nézzetek, hogy — aszondja — ebbe Petőfi Sándor ült, és itt írt. mikor utoljára vót Petőfi Sándor Mezőberénybe. Akkor ö járt össze-vissza, mer ugye ezeknek a Petrovicséknek, Pet- rovicsnak (helyesen: Petries) hívták rokonait, ezeknek is arrafelel valahol vót kertjük, és úgy pontosan az út szélin vót ez a kis kert, ez a kis fakunyhó, és oda beült, és ott írt. Még Lajos bácsi, tán azt is tudja, hogy milyen verset írt, de én ezt már nem mondom meg, meinem akarok beszélni olyan dolgokat, amihez én nem értek. Csak annyit tudok, hogy ez valóság. Ez tényleg úgy vót. Mert ott vót, és bele vót vésve a neve is. Bódisné-monda A nagyapáméktól hallottam, hogy létezett egy Bó- disné nevű asszony. Akinek vót egy kis kője, azt megnyalta, tojta a tojást. Elöljárósághoz hordta a tojást, de hordta szakadatlanul! Eccer akkor megsokallták, hogy mégis: hát hurvnan van énnek az asszonynak ez a sok tojása? Aszonta a kisbí- rónak, nem tudom, elöljáróság közül valamelyik úr, hogy menjen ki, oszt nízze meg, nyajja meg azt a követ ő is. Nem vót otthon a Bódisné. Unokáját vagy egy kislánt talált otthon. Kérdezi, hogy: — Hun van nagyanyád? — Nincsen itthon. — Van-i neki tojása? — Nincsen neki. — De hunnan van az a sok tojás, amit behord a község házáhon? — Van ott, a gerenda alatt — aszorjygya — egy nyílás, ott van nagyanyámnak egy köve. Ha azt megnyalja, akkor tojja a tojást. tfát oszt, megnyalta az ember, az a kisbíró, oszt ténleg tojta a tojást. Ment fel a község házáhon. mondja a bírónak hogy: — Hát, bíró uram, ez úgy van — aszonygya —, tessík kimenni — aszonygya — meggyőződni rúla, megnyalni azt a követ! Kiment — én így hal-' lottam legalábbis — a bíró is. Hát az is tojta a tojást. Hát, eszerint boszorkánynak minősítették Bódisnét, majd idő teltivei kivittík egy dombra, raktak egy nagy gallybúi egy nagy máglyát, annak a tetejire feltettík, oszt meggyújtották alatta, el- ígettík. Hogy osztán hogy védték, mint védték, nem tudom. Csak én ezt úgy hallottam, hogy elígettík. Oszt el is ígett. A halom még máig megvan. Ügy hívják, Bódisné halma. Dr. Krupa András Molnár Antal: Sikkonyi tanya Hogy a virág megmaradjon „Hogy a virág megmaradjon” — választották címűi a szabolcs-szatmári tizenhármak. Tizenhárom, a jelenlegi megítélés szerint többnyire még fiatal költőnek számító poéta közös kötete jelent meg Nyíregyházán, a Bényei József és Katona Béla szerkesztette gyűjtemény tényleg találó címet kapott. Ami a második szomszéd Sza- bolcs-Szatmárból jött könyvben igazán figyelemre méltó, az éppen a szülőföldön megmaradás igényének, az otthont adó tájhoz ragaszkodás költői megfogalmazása. Nyírség, Szabolcs, hangzik már a verscímekben is. A legszebben tán Bodnár István fogalmaz: „Találni itt munkáskezet bizakodó tekintetet Paraszt-ivadék tanítót igaz hazát alapítót Költőt olyat akár a kút tísztavizűt ■ vasdere- kút Kétlaki népet jámborát ki vonaton sző álmokat." Melyik alföldi, Alföldünkhöz ragaszkodó olvasót nem fogja meg e négyszer kétsoros bizakodás? Akárha Békésünkről írna ez a szabolcsi költő, vagy az a másik, Mester Attila1. Omló tanya, pusztulásra ítélt falu, amerre „ . .. Halottak napján csonkig égnek a kilométerkövek." Ismerős érzés szökik költői képbe. Amíg az efféle sorokat olvasom, azonosulni tudok a szabolcs-szatmáriakkal, ám a kötetre épp ily jellemző másik hanggal kevésbé. Talán a vissza-visszatérő, így kulcsszerepű szavak némelyikének ideírásával érzékeltethetem a legjobban, miről is van szó. Hiány, halál, magány, sír (mármint hogy sírás) .. . újra és újra, sajnos. A módfelett divatos világ- fájdalom jelzésére. Meglehet, nem alaptalan ez az életérzés, " de ilyen tömény közreadása valószínűleg ellenérzést vált ki az olvasóból. Persze az ilyen esetleges elutasítás nem szépészeti, mint ahogy az sem, ha bárkiben fölmerülhet: eme megyénkben ennyi költő él? Az országos és megyei antológiák .egyik közismert hibájába természetesen könnyebb beleesni, mint messze elkerülni — szigorúan, sokkal nagyobb felelősségvállalással döntve, kit szabad költőnek nevezni. Mivel a szabolcsi és szatmári költők zöme fiatalnak minősíthető, kötetük tartogat egyéb tanulságot is a békési és Csanádi ifjú toliforgatóknak. Jelesen: az ilyen egy műfajú válogatás mindenképpen szerencsésebb, mint a karcolattól a színi jelenetig mindent összegereblyéző gyűjtemény. Amiért a könyv — hol élvezettel, hol kedveszegetten, de — végigolvasható, az éppen a tiszta jelleg. A többi már tényleg a tehetség dolga. S költőt, igazi költőt ígér e gyűjtemény szerzőinek egyike-másika. De tényleg, nem tizenhármat. S. M. Molnár Antal: Bokocsi tanyák
