Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 19. szám

KISZ a színházban Egy színház sokunk előtt titokzatos világnak tűnik. Ha a függöny mögött zajló életre gondolunk, sok min­den eszünkbe jut. Sok min­den, de az ritkán, hogy a színház bizonyos értelem­ben épp olyan intézmény, munkahely, mint a többi. S mint a többi munkahe­lyen, van itt is pártszervezet, szakszervezet, KlSZ-szerve- zet. A Békés megyei Jókai Színház Jókai KlSZ-alap- szervezete kétségkívül egye­dülálló a megyében. Ugyan­akkor megalakulása, 1980 óta nagyjából ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint a többi fiatal alapszervezet. Erről beszélgettünk Dóró Jánossal, aki kétszeresen is titkár: egyrészt a színház szervező titkára, másrészt KISZ-titkár. ■— Mit mondanál az előz­ményekről ? — Valamikor volt KISZ- élet a színházban, de abba­maradt. Az okok között el­sőként az óriási fluktuációt lehetne említeni, hiszen év­ad után a tagok egy része új társulatba távozik. Üjak jönnek, akiknek be kell il­leszkedniük, ehhez idő kell, és így tovább ... Ezért egy idő után abbamaradt az if­júsági munka. — Mi hívta újra életre a KISZ-t? — Egyrészt a társulat fia* talodása, másrészt városi, megyei igény: az az igény, hogy a színház a különböző politikai, társadalmi ünnep­ségekre műsort állítson ösz- sze Aztán részt illik ven­nünk különböző kulturális megmozdulásokon, például szavalóversenyeken, diák­ünnepeken ... — Tulajdonképpen kikből áll a színház KISZ-tagsága? — A társulat fiataljainak mintegy ötven százaléka tag­ja az alapszervezetnek. Rész­ben színészek, részben stú­diósok, részben a műszaki apparátus. — Hogyan értékelitek az elmúlt évet, amely az első teljes évnek tekinthető az alapszervezetben ? — Nem volt könnyű ösz- szeállítani az akcióprogra­mot, hiszen e téren semmi­féle tapasztalattal nem ren­delkeztünk. Utólag azt mond­hatom, hogy sikerült min­dent, ami fontos, belevenni. És ez a program nagyjából meg is valósult. Persze, akadnak pótolnivalók. Itt van például az ideológiai képzés. Elhatároztuk, hogy rendszeresen hívunk előadó­kat, vitákat rendezünk. Ez az elképzelés — bár a szín­ház vezetése nemcsak erköl­csileg, hanem anyagilag is támogatja — még nem va­lósult meg úgy, ahogy sze­retnénk. Az építőtábori moz­galomban való részvételre is csak ezen a nyáron kerülhet sor, ha lesz igény arra, hogy műsort adjunk. Most vettük fel a kapcsolatot két békés­csabai szociális otthonnal, ahová ugyancsak vinnénk műsort. Reméljük, az idén sikerül az NDK színház if­júsági szervezetével való kapcsolatteremtés is. — Mi az, ami a múlt év legjelentősebb eredményé­nek könyvelhető el? • — A szakszervezettel kö­zösen megtettük az első lé­péseket afelé, hogy a klu­bunk valamiféle szellemi centrummá váljon. Fellen­dült a klubélet: műsoros estjeinkre „külső” embere­ket is meghívtunk, rendez­tünk filmprogramokat, be­mutattuk néhány megyei képzőművész alkotásait. Sze­retnénk előadói estekkel, ze­nés rendezvényekkel, a társművészetek bemutatásá­val még vonzóbbá tenni a programot, s még nyitottab­bá a klubot. — Min dolgozik most a KISZ-tagság? — Készítjük az idei év ak­cióprogramját, amely ki­emelt szerepet kaphatna! Ta­lán nem illúzió, hogy egy jó ifjúsági közösség sokakat bírhatna maradásra. A terv­ben egyébként a tavalyi el­képzelések továbbfejlesztése szerepel; az említettek mel­lett a 9-es iskola patronálá- sa, a Szabadság Tsz fiatal­jaival kialakult baráti kap­csolat továbbfejlesztése, a sportlehetőségek kiszélesíté­se. Most állítjuk össze a március 15-i műsor program­ját a városi ünnepségre, ez ugyancsak KISZ-vállalás. Végül is próbáljuk azt az utat járni, amelyet az első akcióprogramban megfogal­maztunk: „...szeretnénk el­érni azt, hogy a Békés me­gyei Jókai Színház ifjúsági szervezete úgy töltse be he­lyét a város közösségi életé­ben, hogy tényleges súlyá­nak megfelelően létezzen, hittel keresse a közös utat, a sajátos és közös teendő­ket.” G. K. Az orosházi „Alföld” úttörő táncegyüttes mindössze egy éve alakult, de máris jelentős sikereket értek el. Jól szerepel­tek tavaly a városi és járási úttörő kulturális seregszemlén, s mögöttük áll egy sikeres romániai vendégszereplés is. Ké­pünk a hetventagú együttes egyik próbáján készült az oros­házi művelődési központban Fotó: Fazekas László Szénnel, tollal, tussal, ceruzával A tágas teremben fiúk, lá­nyok ülnek a rajztáblák mö­gött. Kezük fürgén jár a papíron, tekintetük a mo­dellt kutatja. A tanár úr — Székelyhídi Attila — meg- megáll a készülő rajzok fö­lé hajolva és tanácsokat ad. Gyulán vagyunk a Kohán képtár szomszédságában. A gyerekek az ifjúsági képző­művész kör tagjai. Többnyi­re elsős középiskolások és újdonsült KISZ-tagok. A kö­zös bennük, hogy ügyesen bánnak a szénnel, grafittal. — Mióta rajzolsz? — kér­dezem a szélen ülő Jaku- becz Andrist. — Két éve. Szerintem előbb nem érdemes elkez­deni, amikor még olyan ki­csi az ember. Igaz, hogy még most sem vagyunk na­gyok — mosolyodik el a 15 éves „fiatalember”, miköz­ben szorgalmasan dolgozik a fej tanulmányon. — Otthon is szoktál raj­zolni? — folytatom a fag­gatózást. — Igen, különböző figurá­kat, „földöniúliakat”. _ ■}■? — Nagyon szeretem ugyan­is a sci-fit — magyarázza —, és elképzelem, amit olvasok. Andris szomszédja, Ko­vács Zoli már régóta bajló­dik, de nem sikerül leraj­zolnia a modell orrát. Mél­tatlankodva mondja; „Hogy lehet valakinek ilyen orra”, i Libor Kati ilyennek látja a modellt pedig a hiba nem az orrban van. Bizonyítja ezt Kovács Tamás, aki igen élethűen ábrázolta a terem közepén mozdulatlanul ülő leányzót. Arra, hogy a tartalmas ki- kapcsolódáson túl még miért hasznos a raj^szakkör, Li­bor Kati válaszol. — Felkészít a felvételire. Képzőművészeti főiskolára szeretnék jelentkezni. Ha felvesznek, abban nagy sze­repe lesz az itt töltött órák­nak, no és a tanár úr taná­csainak. Fodor Zsuzsa viszont egészségügyi pályára készül, bár tehetségesen rajzol, már néhány díjat is nyert. — Régóta rajzolok, még általános iskolában kezd­tem komolyan foglalkozni ezzel a tárggyal — meséli. — Képzőművészeti szakközép­be akartam menni, de nem vettek föl. Akkor egy időre megundorodtam, de a tanár úr rábeszélt, hogy járjak ide rájzolgatni, és most már megint nagyon szívesen csi­nálom. — Mi minderről a véle­ménye a tanár úrnak? Tény­leg biztatgatni, hívogatni kell a gyerekeket? — Nem árt, néhányan eléggé rendszertelenül jár­nak. De ez végül is nem kö­telező óra. Igaz, meghatáro­zott tanterv szerint rajzo­lunk, így, aki nem jön el, lemarad, differenciálódik a csoport. Nem foglalkozunk minden technikával, de ami­vel igen, abban jobban el­mélyülünk. Szénnel, pitt- krétával, tollal, tussal, no és főként ceruzával dolgozunk. Fejmozdulatrajzokat, fejta­nulmányokat, csendéletet, ha jobb idő lesz, tájképet is ké­szítünk. A legnehezebb talán — mint meséli — a rossz be­idegződéseket megszüntetni. Sok gyerek vonalban gon­dolkodik, nem tónusban. Fo­kozatosan rá kell vezetni őket, hogy térben „lássa­nak”. Ennél a kis csoport­nál ez már sikerült. Valamikor Télen, a hamari szürkü­letben inkább előjön a múlt, mint nyáron. Talán, mert a hófelhős ég — még vil­lanygyújtás előtt — jobban csalogatja az emlékeket, mint a sokáig tűző nyári napfény. Végül is mindegy miért, a mélyből felbukkanó falu ittwan, s olyan, mint •akkor volt: régen. Ilyenkor télidőn fehér lepelben. Nappal hideg szikrákat vet­ve, este meg a lágyan fénylő hold alatt rejtelmes szépen alvó. A fák — a nagyra nőtt akácok — hol a hó súlyától roskadoztak, hol meg a zúz­marát hullatták, ha a szél arra járt, vagy a fészkén fá­zó madár megrebbent. A csöndet csak egy kései szán­kó csengője törte meg. Mellettünk alig karnyúj­tásnyira a temető hosszasan elnyúlva, ki egészen az ál­lomásra vivő utcáig. Az is békességben a hótakaró alatt, ilyenkor ki sem za­varta a háromféle feleke­zet halottait. Nekünk, akik a közelben laktunk, félelmes sose volt a temető, titokzatos is csak este, a szobában pislogó pet­róleumlámpa távolából. Nappal — tavasztól őszig — liget; fa és virág mindenütt, és fű köröskörül. A sokféle fa között néhány a nagy tüskés, szentjános-kenyérhez hasonló termésű, de a többi is árnyat adó a játszadozás­hoz. Ha meguntuk a temető hű­vösét, utunkat a futballpá- lya felé vettük. Ott a sza­bad tér, a hosszú futás és kergetőzés vonzott, s ha ab­ból is elég volt, csak egykét lépés a gulyakút és a nagy agyagos gödör. A kútra már akkor is régen nem járt semmiféle gulya, csak a név őrizte a régvolt itatások em­lékét. A bokros-bozótos — három-négy méter mély — gödör, meg a kút, az öregfa­lusi gyerekek paradicsoma volt. Ha éppen nem za­vart el bennünket az öreg Nagy János bácsi, a félkarú hadirokkant mezőőr a foko­sával. Néhánap csak, hi­szen volt mit bejárnia, nem ■ vigyázhatta örökké a falu­véget. A kút, s a gödör ... Bú- jócskázni sehol sem lehe­tett jobban, és rabló-pan­dúrt játszani se. Ahányszor megrohantuk fiúk. lányok, mindig a honfoglaló má­morával tettük. Akár napon­ta többször is. S hogy a víz jó-e vagy rossz, senki sem kérdezte, de nem is mond­ta, talán nem is tudták, hogy amikor a játék hevé­ben megszomjaztunk, a na­gyobbak közül valaki felhúz­ta a vödröt és ittuk a jéghi­deg vizet. Néha meg csak megállt egy lány vagy fiú, behajolt a rozoga káván, és nézte magát a víz tükrében. A mélyből — mert az volt jócskán — visszanéző borzas gyerekfejet. S ha véletlenül — mint Csicsova Julkával is tör­tént — egy fésű behullott a vízbe, csakis a vakmerő Bé­nién Ferkó ugrott a vödör­be. A fiúk óvatosan leen­gedték, mi lányok vacogva féltünk, ő meg nem jött fel addig, míg a hajbavaló' kis barna oldalfésűt meg nem találta. Hogy átadja olyan hanyag eleganciával, mint egy valódi lovag, akinek tit­kolni illik a hősi tettet. Pe­dig ez is az volt, mert ha nincs meg a fésű, verés lett volna otthon. Jól tudtuk mindnyájan ezt is, azt is. Télen is sokat tanyáztunk itt, ha fehér lett a világ. Kis szánkó minden háznál akadt, itt meg ideális pályát talál­tunk hozzá a rézsútos gö­dörfalon. A hol enyhébb, hol meredekebb hely a lábon- siklásra is csudajó volt. Akár a sötétedésig tartó vi­dám hancúrozás, hógolyózás, csúszkálás. Vass Márta Fiilöp Béla: |_g g ||a|aPPal Ötödik rész, amelyben szó esik arról, hogy egy krapek felcsíp egy csajt, avagy az ismerkedés illendőségeiről Az illendőség változataiban igen sokféle tapasztalásom volt eddig, találkoztam jó­val és rosszal, s egyértelműen megállapí­tottam azt is, hogy a viselkedési normák mások lettek, mint magam, vagy mond­juk jó atyámék fiatalságának idején. Per­sze, másféle tapasztalásom is van e té­ren, amelyek különbözősége is adódik egyrészt a fiatalok köréből, másrészt az idősebbektől. Azt is el kell mondanom, hogy az idősebbek, vagy mondjam úgy inkább, a mai felnőttek nem mindig pél­daképek, de a fiatalok sem válogatják mindig a példát. Eddig jutottam ezen fejtegetésemben, amikor a lépcsőházban (egy küllemre bár­melyik lakótelepi dobozépület lépcsőháza), a délutáni meditáció órájában valaki el- üvöltötte magát: — Hél, Colos! Jönnek a csajok! Mire a válasz: — S a szőke csaj? Erre a felelet: — Azt nem láttam! Kis szünet után: — Akkor dög uncsi az egész... — Ne girnyóskodj! — Jó, hagyd a görcsölést, mindjárt le- csúszok... Eddig tartott a társalgás, a folytatását az ablakból láttam, hallani már nem le­hetett a távolság miatt. A lakótelepi sé­tányon közeledő leányokkal kötekedve, egymást ajánlgatva, lökdösődve folyt az „ismerkedés”, a bemutatkozás. Ügy tűnt, hogy végül minden sikerült, hiszen az ér­kező társasághoz csatlakoztak, s ezzel az ismerkedés ténylegesen megtörtént. Ügy hiszem, a dicsekvőbbje ilyenkor mondo­gatja, hogy „Felcsíptem egy csajt”! Szóval, az ismerkedés illendőségeit, vagy legalább néhányat eddigi tapaszta­lásaim alapján megpróbálom szántba ven­ni. Azt hiszem, merev szabályokat ma már nem lehet rögzíteni. Ennek talán az az alapja, hogy a mai fiatalok között ál­talában közvetlenebb embertársi kapcso­lat alkuit ki, természetessé lett sok min­den, vagy közelít ahhoz. A modoros cere­I mániák nem szükségesek, de bizonyos mértéktartás azért ma is kell. S íme egy rövidke illik, nem illik magatartás sor: — Illik a megismerkedés alkalmával megmondani a nevet (ha nem értettük, meg is lehet kérdezni), és ha szóba kerül, akkor a foglalkozásunkat is. — Nem illik álnéven bemutatkozni, de még inkább nem, letagadni a becsületes polgári foglalkozást. — Illik a megismerkedéshez alkalmat teremteni, de olyat, ami nem sértő. — Nem illik az olyan utcai ismerkedés, hogy „lekiabáljuk” az illetőt, arról érdek­lődve: „Nincs-e szabad félórája?”’ — Illik kölcsönösen előzékenynek len­— Nem illik ma sem így „bókolni”: „Jó a karosszériád, kisanyám!” — Illik ma is észrevenni, hogy a csaj nem más, mint egy lány, aki lehet az il­lető számára egy „kedves leány” is. — Illik magunkról is beszélni, hogy a bemutatkozás után a megismerés követ­kezzék. — Nem illik csak önmagunkról beszél­ni, hagyjuk társunkat is szóhoz jutni. — Illik magyarul beszélni, mert úgy jobban megértjük egymást. — Nem illik fitogtatni a modernkedő zsargon nyelvhasználatot, mert az nem csupán nyelvi, hanem lelki szegénységre is lehet bizonyíték. — Illik beszélni két fiatalnak arról, hogy szüleik is vannak. — Nem illik állandóan a szülök ósdi felfogását hangoztatni, mert a mai fiatal is lesz egyszer szülő, s gondoljon arra, hogy akkor őt is maradinak titulálja fi­acskája, illetve leánykája. — Illik utcán, szórakozóhelyen és mim denhol kellő mértéktartással viselkedni. S még valamit. Ne felejtsük el, akit megismertünk, az életünk végéig ismerő­sünk marad. Tehát, ha egy krapek csak felcsíp egy csajt, az még nem megisme­rés, az valami egészen más, az csak úgy van, mert a krapek unatkozik. Még az a jó, hogy a fiatalság nem az unatkozó kra- pekok és csajok sokasága csupán, ök van­nak kevesebben, de a fentiek az ő okúJ lásukra is szolgálnak.

Next

/
Thumbnails
Contents