Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
1982. január 23,, szombat NÉPÚJSÁG \ KULTURÁLIS MELLÉKLET Levelek, élmények, tanulságok Egy sci-fi-író feljegyzései Az ország sok vidékén megfordultam az elmúlt évtizedben. Mint segítő szervező, előadó vagy egyszerűen csak mint meghívott író igyekeztem egyrészt széles körbe megismertetni a tudományos-fantasztikus irodalom történetét, klasszikusait. irányzatait, jellemző vonásait, másrészt tapasztalatokat gyűjteni fogadtatásáról, visszhangjáról, különféle hatásairól. Bevezetésül a könyvtárak gyermekolvasói részére rendezett sci-fi tárgyú író-olvasó találkozókról szeretnék szólni. Eleinte, a programok megkezdése előtt mindig az volt a legnagyobb gondom, hogyan egyszerűsítsem mondanivalómat a zsenge korú hallgatóságnak. De már az első mondataim után záporozó közbekiáltásokból rá kellett jönnöm, hogy ilyesmire nincs szükség... A tizenéves korosztály alsóbb rétegei is olyan nagyfokú olvasottságról győztek meg, ami szinte hihetetlennek tűnik, de amit mégsem tudok egyétel műén örvendetes jelenségként értékelni. Ezek a gyerekek mindent összeolvasnak, arai sci-fi vagy annak látszik, de buksi fejükben még nem képesek helyére tenni, sci-fi módon értelmezni az olvasottakat. Mindent elhisznek, és ösz- szefüggéseiből kiragadva, mély meggyőződéssel, csillogó szemmel szajkózzák az „időutazás” vagy a fénysebességnek fittyet hányó űrutazás ma még „tudománytalanul” fantasztikus feltevéseit ... E tapasztalatok nyomán a gyermek-összejövetelek előtt ma már tehát nem az egyszerűsítésen töröm a fejemet, hanem azon, hogyan elevenítsem fel középiskolai szintű fizikai, kémiai, csillagászati alapismereteimet, hogy a sci-fi rakétapályáján túl messzire elsuhanó gyermekagyakat lefékezzem, visszahuppant- sam a jelen kanyargós, zök- kenős útjára. * * * Az országszerte alakuló sc-fi-klubok többségében a fiatalok nagy lelkesedéssel dolgoznak. Nyüzsögnek, szerveznek, csillogó szemükben csillapíthatatlan kíváncsiság tükröződik. Teljesen magukénak érzik s vallják a műfajt, olyannyira, hogy megtámadhatatlanul helyesnek vélt kritikájukat sem rejtik véka alá. örvendetes még akkor is, ha sokszor olyan rázós kérdéseket tettek is fel, amelyekre csak alapos fehérnemű-felkötés után tudtam válaszolni. A gyerekeknél tapasztalt hatást a felnőttebb nemzedéknél is felleltem: sajnos, többnyire jóval torzultabb megnyilvánulási formákban. Találkoztam felnőtt olvasókkal. akiket a műfaj iránti lelkesedés „csak” idealista álmodozóvá lé- nyegített át. A legsúlyosabb, „klinikai” változattal egy TIT-rendezvényen találkoztam. Előadásomban szinte szót sem ejtettem Däniken- ről, mégis már az első felszólaló — egy zilált külsejű fiatalember — A jövő emlékei című film országszerte nagy bonyodalmakat kavaró téziseit kezdte a fejemhez vagdosni. A vita során többször felugrott, és tovább támadott, de gyanúm csak akkor vált felismeréssé, amikor világos ellenérveim úgy pattogtak le róla, mint a falra hányt borsó. Végül a klub vezetője teremtett rendet, miközben megsúgta, hogy ez a szerencsétlen fiatalember a klub réme, akinél a film hatására paranoiás rögeszmévé váltak Däniken tudománytalan, ál-scifi tézisei. * * * 1980 elején patronálni kezdtem a Láng Művelődési Központ újonnan alakult Galaktika klubját. Előadás- sorozatot1 indítottam a sci- fi-irodalom történetéről. Már az elején közöltem velük — úgy is mint feltételt —, hogy a tudományosfantasztikus irodalomnak elsősorban irodalmi oldalát szeretném bemutatni, meg- kedveltetni. Mivel sci-fi- irodalomról van szó — talán meglepőnek tűnik; pedig nem alaptalanul ragaszkodom hozzá mindenütt ahol csak megfordulok. Néhány sci-fi-klub berkeiben ugyanis különös jelenségekre figyeltem fel. Elsősorban és legáltalánosabban arra, hogy a klubok tevékenységében túlteng a tudományos, technikai, csillagászati ismeret- terjesztés, és aránytalanul kevés szó esik az irodalomról. Ez a tendencia kimutatható mind a meghívott előadók összetételében, mind a klubok egész műsortematikájában. A klubokban figyeltem fel egy olyan vélekedés elterjedésére is, hogy a sci-fi alacsony színvonalú, könnyen elsajátítható, „nem irodalomigényes” műfaj — bárki művelheti... Magyarán mondva: a sci-fiben „szabad a vásár!”; itt joga van érvényesülni bárkinek. aki az „űropera” és az „űrwestern” színvonalán jól bír fantáziáim, és verni tudja az írógépet. Ez a hiedelem nemcsak a klubokban, hanem a „szervezetlen” olvasók körében is hódít... Nyugatot is megjárt, „visszaszakadt hazánkfia” ismerősöm — kissé egzaltált, igen határozott egyéniség — a múltkoriban felkeresett, és mélységes írói öntudattól eltelve, átnyújtott harminc oldal sűrűn telegépelt, helyesírási hibáktól hemzsegő kéziratot azzal, hogy mondjak véleményt „művéről”, illetve segítsem elő a kiadatását... Mondanom sem kell, hogy a „mű” zagyvaság, űrwestern- zsargonban odavetett kifejezések homályos zűrzavara, időutazással, galaktikus háborúval. hibernálással, te- leszkóprugózású lábon ugráló idegen lényekkel, meg mindenféle frinc-franccal, amit „írója” a nyugati ponyva sci-fikben összeolvasott ... Most azután törhetem a fejemet, hogyan bújtassam vissza végzetes sértődés nélkül ismerősömet írói rögeszméjéből a mindent Összeolvasó - jámbor sci-fi-olvasó bőrébe!? * * * Végül saját írói „visszajelzéseimből” szeretnék mondani egy esetet az írói felelősségről. Olvasói levelet kaptam 1971-ben egy 20 éves fiatalembertől ... Kétoldalnyi volt, sűrű kézírással, benne lelkes véleménye sci-fi-re- gényeimről. Levele egészében jó benyomást keltett, barátságosan megválaszoltam, és felajánlottam segítségemet szóban vagy írásban, ahogy kérte... Eltelt négy év de ő nem válaszolt, és személyesen sem jelentkezett. 1976 elején azután váratlanul megkaptam második levelét: tíz oldal ritka soros, az elsőnél szebb, kiforrottabb kézírást.. . Bevezetésképpen elnézést kért, hogy „a körülmények alakulása miatt” nem tudott személyesen felkeresni, majd ezt írta: „ ... rossz családi körülményeim, gyenge fizikumom, labilis idegeim és érzékszervi problémáim vannak ...” Ezután legnagyobb ámulatomra így folytatta: „Néhány hónap alatt átformálódott a világnézetem: Krisztus-hivővé, kereszténnyé váltam, és ez csodálatos boldogságot jelent számomra!” A levél következő oldalain zavaros krisztusi—dänikeni tanok következtek: „az Egyetlenszerű Transzcendens Intellektus — azaz Isten” — létezésének bárgyú, összekapkodott bizonyításkísérletei, elsősorban Däniken „paleo- asztronautológiai” téziseire alapozva ... Levélíróm ezután „tovább írta” az én „Atleóntisz” című regényemet, imigyen: „ ... Annia kinyújtja kis kezét Rád Zson felé... Rád Zson gyöngéden megfogja és átöleli asz- szonyát. Ketten együtt alkotják az Isten képmását, aki férfivá és nővé teremtette az embert”. A levél végén a regényemben fellelt „csillagemberi életérzést” így költötte át: „Vajon a sátáni Kar Von-nak bátran nemet mondó Rád Zson nem vállalhatja, hogy krisztusi emberré lesz?!” Végül így fejezte be levelét: „Szeretnék találkozni Rád Zson- nal. Atleóntiszba nem mehetek utána ... Engedje meg, hogy felkeressem, s írójában találkozhassam Vele!” Az „irójában”-t én emeltem ki most, hogy ezzel is nyomatékot adjak akkori megdöbbenésemnek. Nem tudom, más író mit tett volna a helyemben, „Rád Zson” — mindenesetre — nem találkozott sem személyében, sem „írójában” vele. írtam neki egy rövid levelet, amelyben udvariasan, de határozottan értésére adtam, hogy „teremtője szándéka szerint” az én Rád Zson-om „csillagember”, és nem „krisztusi ember”; és, hogy bármennyire örültem is levelének, nem óhajtom világnézetemet átformálni” . .. Azóta nem hallottam róla. Hallatlan ideológiai szilárdságról tanúskodó levelem hatásosnak bizonyulhatott, mert nem háborgat. Nekem viszont néha eszembe jut, s ilyenkor lelkiismeretfurda- lás környékez ... Vajon mi lehet vele? Akkori csigaházba bújásom helyett nem kellett-e volna mégis mellette maradni; meggyőzni, visszaráncigálni a valóság talajára? Szerencsére ily gyenge pillanataimban egyrészt levélíróm valószínű egészségi állapota, másrészt azok, a nála jóval veszedelmesebb „sci-fi-próféták” jutnak eszembe, akikkel a sors összehozott. Például az a megszállott „zseni”, aki kinyomozta a lakáscímemet, s otthon személyesen támadt rám a váddal, hogy telepatikus úton kiloptam a fejéből saját sc-fi-ötleteit! Az esetek tanulságaként igyekszem csínján bánni a tisztelt olvasóimhoz fűződő személyes nexusaimmal. Csernai Zoltán Keresztury Dezső: Egy keserves költőnek Köpd ki vadul, amit torkodra ád a kétségbeesés, a kín, a vád: a sértett ember béna nyomorát, . hogy amit szólsz, csak magánvélemény, hogy nincs kigázolás, hitel, remény, s hamis látszat, ha célt mutat a fény; hited belédvert közhelyek sora, minden egész szétesett, mert hogy a- mit szívsz, nem emlő: méreg-csutora; nem segíthetsz a nyomorultakon, szavad lepörög az üvegfalon, s elsodorja a közönyös folyam. Szántsd meg a tengert s tiéd a gyűrű jénye, megtapsol mind ki korszerű; — de túlél az erdő, túlél a fű. Simái Mihály: Fehérfehér hóvirág-vers-a papíron mintha tél lenne mintha hó érte nyúlok de nem bírom kitépni a fehér alól mintha tél lenne mintha hó vers-hóvirág röpös, szirom szirom-vers annyira fehér hogy hó-vak lesz tőle a horizont annyira fehér már zene s annyira zene hogy a fül süket már rezgéseire — te hallod csak te egyedül NÉHÁJJCÍNTÉ&JÚV.. • MAGÁNÜGYBEN színes szd*i ET FILM Szavak, szavak Értékeink Minden emberi élet például szolgálhat valamire. Kovács Lajos eddigi sorsa azt bizonyítja, hogy mégis sikerülhetnek a terveink, csak kellő állhatatosság és szerencse szükségeltetik. Megvalósulhatnak álmaink, különösen, ha idejében kiszállunk a rossz irányba indult hajóról, s egy szerencsésebb bárka fedélzetére pottyanunk. Joggal kérdezheti a kedves Olvasó, melyik Kovács Lajosról van szó — hisz mindnyájan legalább öt-hat emberről tudunk, aki ezt a nevet viseli —, és miféle példázattal szolgálhat hősünk? Elmondom. Évszámokra egyáltalán nem emlékszem, de jó másfél évtizede annak, hogy egy fiatal színész — Kovács Lajos — valamelyik újságnak azt nyilatkozta: szeretné egyszer életre kelteni Hamlet alakját. Nagy terv! Békéscsabára szerződött ez a világot jobbítani akaró művész, és hamar bizonyította, hogy tehetsége szétfeszíti a helybéli „kereteket”. Forrt, sistergett körülötte a színpad, minden nyilvános megjelenése robbanó energiákról árulkodott. Ám egy idő után olyanná vált a légkör, amely nem sok jót ígért a türelmetlen tehetségeknek. Lajoska — mindenki így hívta őt — egyre pitibb feladatokkal őrlődött. Becsületére szóljon, hogy nem kaphatott olyan megalázó statisztaszerepet, amiben megbukott volna. Ha kínpadra visznek se emlékszem már egyetlen mondatra se abból a darabból, amelyikben egy szenilis, valójában szöveg nélküli figurát alakított. De az a tolókocsis, ütő- dött öregúr ma is él bennem, amit Kovács Lajos „kihozott” ebből az alakból. Címét se tudom egy másik darabnak, csak arra emlékszem, hősünk.milyen borzongató átéléssel énekelte: „Sose halunk meg, vagy nagyon ritkán ...” Talán a halállal is, de a mindennapos önpusztítással feltétlen foglalkozott ekkortájt. — Testvér! Leestem az istenek puha tenyeréről. Nem bírom egyedül! — panaszkodott. — Ne búsulj! Leszel te még Hamlet — vigasztaltam. Vad fények lobbantak szemében, eszébe juthatott a régi vágy: — Ugye, leszek? Leszek bizony! Ha belehalok, akkor is! Mondom, nem sok hiányzott, hogy tényleg belepusztuljon lelki sérüléseibe. Láttam őt árokszélen, összetört autó roncsaiból kikászálódni. Megjárta a pokol stációit. Közben pedig várt, várt, segítő szóra, méltó feladatra, igazi szerepre. Hiába. Gondolom, nem lehetett „könnyű ember” ez a Kovács Lajos. Feltételezem: sokan fellélegeztek, amikor sikerült túladni rajta. Mit számít ilyenkor, ha utcára kerül egy ember? Ha sárba tiporják tehetségét? Csend legyen, néma nyugalom, szürke semmittevés. Nagy bátorság kellett más színháznak, hogy befogadja az életből, a pályáról kipenderítettet. Tisztelet a bátraknak! Kovács Lajos már az első évadban olyan alakítással hálálta meg a bizalmat, amire odafigyelt a „szakma”. Most pedig beteljesedett a nagy álom! Szolnokon, a Szigligeti Színházban Kovács Lajosra bízták Hamlet szerepét. A baráti gratuláció mellett nem tudom elfeledni a szomorúságom sem. Hiszen éveken — évtizeden át itt volt közöttünk a kincs, miért nem becsültük meg? Békéscsabán nincs szükség Hamletre? Itt nem kell Kovács Lajos és a vele mérhető mellőzött, kiutált tehetségek sora? Szeretném hangsúlyozni: nem a Jókai Színház mai vezetőségét hívom tetemre. Hiszen a „Kovács-ügy” még egy előző „koncepció” számlájára írandó. Nem is csupán színházi jelenség, hogy tékozoljuk értékeinket. Kovács Lajos megszenvedett igazsága intő példa csupán: az álruhás Hamletek közöttünk is járnak. Segítsük őket! Andódy Tibor Ménesi György: Mint a motor Feszes bimbók kivégzőosztaga. Villanások — a szem torkolattüzei. Lángolj, sírocska, lángolj, hogy felbőghessek, mint a motor, ha lába nyomát fölöttem belepi a pára!
