Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 19. szám

1982. január 23., szombat

o

Serédi János:

A rokkantkocsiban

Nem volt semmi meglepő abban, amit a főorvos mondott. Több tucat vizsgálaton esett át. Tudta, hogy a műtét elkerülhetetlen, és amputálni kell mind a két lábát. Mégis élt benne a remény. És most, ebben a végső pillanatban, mint egy apró buborék, az is szétpattant. Műtét előtti éjszakán számba vette a jövőjét. Hidegen, elszántan, mint amikor az em- - bér kívülről szemléli önmagát. Az emlékeit azonban nem tudta elfojtani. Akarva, akaratlanul fel-felbukkantak azok az évek, amikor járni tudott. Mindent, ami elmúlt, szépnek látott. Gyermekkorát, egyetemi éveit épp úgy, mint sikeres pályafutását egy országos hírű gépgyárban. Negyvenévesen a főmérnöke volt. A tűnődés kusza pillanataiban, mintha áramütés érte volna, olyan tüneményes hirtelenséggel ragyogott fel benne egy fekete hajú, karcsú lány. Évával négy hónappal a baleset előtt ismerkedett meg. Éppen egy erdélyi túrára készülődtek .. . Ennél ostobább véletlen nem is , jöhetett közbe. A vidéki üzembe ment aznap. Nagy sebességgel vette a kanyart. A kocsija valami olajfolton megcsúszott és egy nyárfának szaladt. Egy pillanat alatt összetörte magát. A csúcsról zuhan le így az ember. Ami volt, nincs többé, csak a jövő. Makacsul, elszántan kell gondolnia a holnapra.

A műtőben még hallotta a hangokat. Lassan, fokozatosan tágult végtelenné a tér. A hangok egyre távolodtak, végül szófoszlánnyá halkultak, aztán csend lett, vagy inkább üresség, 'melyben semmit sem érzékel az ember, még a csendet sem. A kórteremben tért magához. A főorvos az arcát veregette bársonyos tenyerével.

— Minden rendben van.

Zavartan pislogott. A nyelve botladozott még.

— Köszönöm, főorvos úr — dadogta.

Fájdalmai megszűntek. Hálásan nézett a nagy darab, fehér köpenyes férfira.

— Minden rendben van — ismételte a főorvos, és kíséretével a szemközti ágyhoz vonult. Ott is mondott valami vigasztalót. Jó ember a

főorvos, gondolta magában. Itt mindenki jó. Végtelen nagy nyugalom lepte meg. Elszenderedett. Később, amikor felébredt, lenyúlt a combjához. Ujjai hegyével végig tapogatta a lábát. Egyre lejjebb, és lejjebb A térdét még érezte, de azontúl semmi se volt. És ekkor fel- üvöltött:

— Üristen, hiszen nekem nincs lábam!

Egy fiatal ápolónő rohant be az ajtón.

— Mi történt?

Visszahanyatlott a párnájára.

— Semmi, nővérke, semmi az égvilágon — suttogta.

— Azt kiáltotta, hogy nincsen lába — mondta a szomszéd ágyban fekvő beteg.

Az ápolónő elbiggyesztette a száját.

— De hiszen megmondtuk a műtét előtt, hogy amputálni fogjuk mind a két lábát.

— Igen, igen, tudom. Bocsásson meg.

Alázattal és tisztelettel nézett a fiatal lányra, ö, a főmérnök, aki néhány hónappal ezelőtt még egy hatalmas üzemet irányított... Ugyanakkor valami megnevezhetetlen ámulat is vegyült a tekintetébe. Csak azért, mert ez a kis fruska fehér köpenyt viselt, és járni tudott. Összeszorította a fogát, így próbált elaludni. Igen, aludni szeretett volna, aludni, aludni!

Az álom azonban elkerülte. Ahogy behúnyta a szemét, ismét eszébe jutott Éva, meg az elmaradt erdélyi kirándulás. Hiába próbálta elhessegetni, látta az arcát, vidáman csillogó szemét, s kékbe hajló fekete haját, ahogy kecses mozdulattal elsimít a homlokáról egy tincset. Ott ült mellette, ott sétált az ágya körül. Azért nem tud elaludni — gondolta magában —, mert várja. Két hete látta utoljára, azóta nem jött. Talán így a legjobb.

Előbb-utóbb úgyis szakítani fognak.

Eseménytélenül teltek a napok, a hetek. Beköszöntött az ősz. Éva nem jött. Már nem is gondolt rá. Ám egy késő délutánon az ápolónő derűs arccal sietett az ágyához.

— Látogatói érkeztek, mérnök úr.

összerázkódott. Csak Éva lehet az, ragyogott fel benne a gondolat. De miért beszél a nővér többes számban ? Talán az édesanyja is eljött? Lassan nyitotta ki a szemét. Erőt akart gyűjteni, hogy leplezze érzéseit. Azt a for- róságot, mely a szívében támadt. Aztán, mikor felnézett, a csalódottságtól majdnem elkóbult. Nem Éva jött. A gépgyárból érkeztek a látogatók. Az egész vezérkar. Virágcsokorral, itallal, süteménnyel. Hol egyikükre, hol másikukra tekintett, s nem tudott eligazodni rajtuk. Akaratlanul villant eszébe az a késő éjszakai vállalati tanácsülés, amikor döntést kellett hozni a veszteség felszámolására. A legnehezebb időben lett a gépgyár főmérnöke. A vállalat termékeinek jelentős részét nem tudta értékesíteni. A holtpontról indultak, amikor korszerű, piacképes alkatrészek gyártását kezdték meg. Megszigorították a technológiai fegyelmet, ésszerűsítették a munkaszervezést. És akkor ezek az emberek mindent megtettek, hogy kezdeményezéseit megtorpedózzák. Az eredmények azonban őt igazolták. De ez sem volt elég, most már a háta mögölt intrikáltak. Csak akkor hallgattak el, amikor a gépgyár egyik termékére a világpiacon is felfigyeltek. A minisztérium Kován Pál főmérnök munkáját és álmatlan éjszakáit magas kitüntetéssel jutalmazta. Ekkor már nyílt titok volt, hogy hamarosan ő lesz a gépgyár igazgatója. A kinevezési okirata el is készült. Ha nem jön közbe a balesete, akkor ezek közül, akik most együttérzést mímelve meglátogatták, egyikük sincs már vezető beosztásban. Sorra leváltotta volna őket. És ezt tudják, vagy legalábbis sejtik. Egyremegy! Végeredményben örülniük kellene, hogy baleset érte. Hogy tudnak ennyire alakos- kodni ?

— Az egész vállalat együttérez veled — mondta kenetteljes hangon egy Szaszák nevű férfi, aki a főmérnök helyettese volt. — -Összefogtunk és egy rokkantkocsit készítettünk. A lakásodon is szabadon mozoghatsz benne. A küszöböket felszedtük, a bejárat lépcsőjére pedig síneket szereltünk.

Beültették a rokkantkocsiba. Megmutatták, hogyan működik. Néhányszor végig- karikázott a kórtermen. Sikeres próbálkozását megtapsolták.

— Köszönöm — mondta. Meghatódottság csendült ki a hangjából. Valami újongás- íéle. Mégsem lesz ágyhoz kötve egész életére.

— A vállalat már a nyugdíjadat is elintézté — veregette meg a vállát a főkönyvelő.

Ekkor önkénytelenül felkapta a fejét.

— No, és, ki került a helyemre, ki lesz az új főmérnök?

^— Szaszák elvtárs, az eddigi helyettesed. Ugye egyet- értesz?

Kován Pál megrázta a fejét.

— Nem.

— Ez már el van döntve, kérlek.

Ő pedig tovább ingatta a fejét. A többiek sötéten méregették. Várták, hogy erre mi lesz a kádenciája. Ki meri-e mondani, hogy Szaszák tehetségtelen ember. Hogy nagyképűségével csak a tehetetlenségét palástolja. Ezt mások is tudják, csap éppen nem mondják ki. Kován Pál sem mondta ki. Behúnyta a szemét, és kezét a homlokához szorította. Mintha most döbbent volna rá, hogy ő egy magatehetetlen rokkant. Ezek

az emberek pedig, akik kör- beállják az ágyát, mégiscsak segítettek rajta.

Másnap már teljesen lekötötte a rokkantkocsi. Automatikusan működött. Zöld gombra elindult, pirosra megállt. Megtanulta azt is, hogyan kell az ágyról, minden segítség nélkül beülni a kocsiba, és miképpen tornászhatja vissza magát, ha aludni akar. Produkcióját a főorvos is végignézte.

Nagyon vágyódott haza, Vajon a lakásában is ígymo-. zoghat,. mint a kórteremben? A főorvos belegyezett, hogy másnap távozhat. Akkor este hívta telefonon Éva. Mentegetőzött, amiért nem kereste hamarabb.

— Holnap hazaengednek — újságolta a lánynak.

— Hánykor?

— Kilenckor.

— Érted megyek.

Másnap kilenckor nem

jött a lány, tíz óráig várta, aztán elindult. Szép, őszi idő volt. Élvezte a napsütést. A rokkantkocsi gumikerekei alatt sziszegtek az elsárgult levelek. A lány a Körös-parti sétányon érte utol.

— Hát ez óriási — lelkendezett.

— Ugye klassz?

— Egyszerűen fantasztikus. Amikor mondták a kórházban, hogy egyedül mentél el, nem akartam hinni a fülemnek.

Megálltak a ház előtt. A lány kinyitotta a kaput. A tornácra lépcsők vezettek fel. A síneket valóban beépítették és a rokkantkocsi köny- nyedén siklott fel rajtuk. Kitörő örömmel vette birtokba a lakást. Fel, s alá

karikázott mindenfelé.

— Ezt nézd, Éva, be tudok menni a konyhába, be tudok menni a fürdőszobába ...

Éva az utcai szobában üit egy bőrfotelben. Amikor a férfi bejárta az egész lakást, a rokkantkocsit megállította a szoba közepén. A lányt nézte.

— A múlt héten nagyon vártalak — suttogta.

— A múlt héten sok volt az elfoglaltságom. Részt kellett vennem egy tantestületi ülésen, amely késő éjszakáig .tartott. Azon kívül a kolléganőmet is helyettesíteni kellett.

— Előbb-utóbb úgyis szakítanunk kell — emelte fel a hangját. — Jól tetted, hogy nem jöttél.

Éva elsírta magát.

— De hiszen szeretlek.

A férfi görcsösen uralkodott magán. Visszafojtotta kitörni készülő érzelmeit. Csak a szívének nem tudott parancsolni. Vadul kalapált benne. Erősen megmarkolta a rokkantkocsi karfáját. Addig szorította a fémes peremet, amíg bele nem hasított a fájdalom.

Nézz rám, ilyen szánalomra méltó figura lettem. Nem az vagyok többé, aki voltam. Hát nézz rám!

A lány nem nézett rá. Két kezébe temette arcát, és úgy sírt. Egész teste rázkódott.

— Te azt a valakit szereted, aki voltam. És az a valaki nem létezik többé.

A férfi arca megkeményedett. Még egyszer ránézett a lányra, és aztán elfordította a tekintetét. Kezét még felemelte, mintha mondani akart volna valamit — talán olyasmit, hogy kapcsolatukat nem építhetik illúziókra —, de csak a mutatóujját feszítette meg. Egy határozott mozdulattal megnyomta a rokkantkocsi^ zöld gombját. Megindult a szoba túlsó végébe, ahol az ablakkal szemközt állt a rajzasztala. Maga elé húzott egy vaskos mappát. Félig kész tervrajzok sorakoztak benne. Legfelül egy esztergapadé. Régen foglalkoztatta a kérdés, hogyan lehet egyszerűbbé -és pontosabbá tenni az esztergálás műveletét. A gyárban még mindig sok volt a selejt. Elgondolásairól feljegyzéseket készített, de a számításokra sohasem futotta az idejéből. Most nekiláthat a munkának.

Sokáig dolgozott. A keze elzsibbadt. Ahogy hátra fordult, észrevette, hogy a szóba üres. Kinézett az ablakon.

A lány éppen akkor fordult a járdáról a Körös hídjára. Behunyta a szemét, hogy ne lássa. A könnyei végig folytak beesett, sápadt arcán.

Lajosházi Éva versei:

Latolgatások

Nehéz betörni,

szokatlan még az asszonyi járom.

Díszmedáliaként

csak egyszer akasztanák

gőgös férfinyakra.

*

Vajúdtam;

megszületett.

S most újra szülöm a kétségbeesést.

*

Latolgatom a szökés lehetőségeit kisfiámmal ölemen, kötél helyett édes láncként tették karomra.

S őt mégsem adnám.

Fogságom néhány édes perce, mert dicsfénnyel övezett

töviskoszorúm ő.

Anyaság

Ha a csendben a legszebb dal felívelne, neki adnám, ki a sötétben puha fészkén még nem számolja az idő múlását, gondolatok nélkül ringatja magát lépteim ritmusán végig az úton.

Töprengés

Csillagot szültem.

Szikraesőben vajúdtam világra az édest, az Üj Lelkesedést.

Mindig csak egy lenne, kiért halni tudnánk?

Mindig csak egy, kiért élni érdemes?

Szády Géza:

Széthullt éden

Forgatjuk még vagy talán abbahagyjuk Felvirradván a jelenések napja?

Egy villanás... és ott tátong a nagy lyuk Mely tigrisszájként csillagunk bekapja

Ki mondja meg mert ez emészt e métely? A világgal együtt lesem a választ Az idő fája egy burokban érlel S kocsányszakadtig táplál vagy leszáraszt

Reccsen az ág ért gyümölcse lepottyan Ezer magvú s ha egyik magja voltam Kiben a gének rejtett ősi rendje

Lappang hogy arcunk újra megteremje Csempészi Noé az ember hajóját Egy széthullt éden vegetációját

Képeink

Szereday Ilona grafikusművész nem sokkal több, mint egy éve lett békéscsabai lakos. Tóth Ernő festőművész felesége. Az alkalmazott grafika nem is ritkán lenézett műfaját műveli tehetséges, szép lapokkal. A Képzőművészeti Főiskola grafikai szákán végzett, pályakezdése ígéretes, habár sokkal többre lenne képes, ha az alkalmazott grafika lehetőségeire — azok, akiknek kell — jobban odafigyelnének. Mellékletünkben három plakátját láthatjuk.