Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
1982. január 16., szombat o Ifj. Rácz József: St. Pölten karácsonykor Bolya Péter: Tűztalpak — Falura vágyom, most már véglegesen — jelentette ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi tekergéseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál téri piacon, elfelejtette szerelmét, Bélánét... Hiszen mindig is tudta, hogy D.-ben a helye, az öreg, fésűsen álló parasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a várost és önmagát. De soha nem felejtette el azt az iromba macskát, „akit” kölyökkorá- ban felakasztott a d-i erdőben. * * * Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint rendszeresen hazatér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esztergályozása, fafejűek megpofozása, satöbbi. Am a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert — úgy is ráfogták volna, hogy ÜTRA KELT FENYŐFA, aki kémkedni jött az erdőgazdaságba. ... Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült, csendes, falusi remetének ... A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek; vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatövek, gaz és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi „tisztiorvos” állapította meg ezt a múlt században. Odabent a szobákban: vegyes bútorzat. Volt közötte kempingágy, de kétszáz éves „nachtkasztli” is; az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsétnyomó állt, vörös viasz társaságában (Székesi, hülyéskedésből, pecséttel zárta le a leveleit). Szóval, a berendezés éppoly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és a Dolohov, a hős és az áruló, a belvárosi kan és a szentéletű püspök. Talán ezért is utálta mindenki. ... S miután mindezeket végiggondolta. Székesi a pályaudvarra sietett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből. * * * D.-be érve először is bevette a szokásos fél barackot. (Sehol sem kapni olyan elsőrangú barackpálinkát, mint az ottani kocsmában, ugyanis a kocsmáros a saját őszibarackosából főzi, tehát megvan benne a családias íz, amit a szeszfőzdék soha nem tudnak előállítani; ugyanakkor a d.-i őszibarack világhíres arról a tulajdonságáról, hogy örök ifjúságot biztosít.) — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett. Bedurrantott az oilkályhá- ba, aztán elindult, hogy számbavegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt? .. . A leltár első tétele a Du- na-ág volt. — Kipipálva — mormolta Székesi, amikor meglátta a fehér, befagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zörgött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak, mint maga a halál. Székesi letelepedett a pádra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. És .. . Elhatározta, hogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna); lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Leült a melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Akárhogy ízlelgette őket, egyik sem hiányzott. Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma?! — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját, kivágtatott a partra. „Megbírsz?” — faggatta a jégpáncélt. Hiszen, ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra . . . Talán egy hete is van már ... Azóta sokat enyhült az idő... — „Te gyáva” —- tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett. Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett a téli nádas, és a megdőlt, fekete fatörzsek. .. . Vissza is ugyanazon az úton jött. * * * A szoba már meleg, és otthonos volt, mire Székesi hazaért. Levette a cipőjét, vizes zokniját nézegette (soha nem akadt senki, aki lehúzta volna róla, hogy örök asszonyi mozdulatokkal kiakassza a napra.). A díványra feküdt, az olaj- kályha erős mormogását hallgatta. -— „Ötösön van, lejjebb kellene venni éjszakára” — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni... Azt álmodta, hogy TÜZ- BÖL volt. Láng a lába, tűz- oszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé, a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz-nádszálak és a tűzrevaló öreg fatörzsek ... Felébredt. Égette az izzadtság. Feltápászkodott, elzárta az olajkályhát, kinyitotta az ablakot, a zsalugá- tert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedet! — Amikor másodszor is elaludt, már gyerekkori horgászbotokkal álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg, ropogós idő a Duna-ág felé csalta. ... Emberek a parton, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiak, a Duna-ág közepe táján szalmacsomók, idébb csónak a jégen ... — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret is megbírta a jég — mondta Lőkösné. a védőnő. „De én kiégettem” — suttogta magában Székesi. és megkérdezte Lőkösnét. hogy ki szakadt be a iég alá. Hiszen tudnia kell, kinek okozta halálát. Benyó Judit: Hívlak vissza Tűz-hajad lángolva lebeg Pilisvörösvár völgyében, a hegykoronákon a fenyőerdők mintha perzselnének, akár a te vörös hajad — téged gyászol a világ! Amikor mosolyogtál anyám, veled mosolygott az a sok kis növény a kertben, mályvák és dáliák, ribizlibokrok, málnák és körtefák — hívlak vissza anyám! Siratnak téged fönn, a hegyen a vadvirágok is, jaj, anyám hogy szeretlek, mégis milyen komisz voltam hozzád! Szebb vagy anyám a világ összes gyönyörűségeinél, tengereknél, hegyeknél, virágzó mezőknél is szebb vagy, anyám! Szente Béla versei: Csúf, varacskos álom Csúf, varacskos álom. Az igazság nem igaz. Az ész nem is érzi, mihez a- kéz tapad. Az öledben játszom, mint fuldokló hadvezér, ha csatáját vesztve mégis asszonyhoz ér. Odébb dűnék, dombok, odaképzelt szép lombok, madarak, víz, varázs, hét darázs. Hasadás az ingen s ,az észen. Vétlen vágyak, mik később elhalnak egészen. Szív nélküli kérők, cafka menyasszonyok; a sütéstől valaki ma éjjel pénzt lopott; Jeszenyin, Koós, Ady . . . Most mindent hallani: jajt, csöndet, szeretkezést. Es látni a falat. Látni, látni az éjt. Az öledben játszom, mint fuldokló hadvezér, ha csatáját vesztve mégiscsak haza ér. A szerelem sokakat... A szerelem sokakat érdekel; kis tálkákban továbbadják. (Testben, lélekben, tudatban, ott a fogság-védte szabadság.) Pihék szunnyadnak a kopott sötétben, magára virraszt az éj, > s mint foszlott kalácsot a múlt, hangokat görget fölém. Asszonyom szeméről álmodok; Szerelmünk rímbe vert közügy. ŐRÜLTÜL SZERETEM ÉVÁT!!! Olvassátok hát mindenütt! Egy vers Az ember sokszor számvetést csinál: Szépség és szerelem pajtás-e még? Az ember sokszor magába jár, S ölébe ejti nehéz kezét. összegyűl most is száz kis gondolat, Hol új tavaszt hirdet ezer plakát, S összegül, mint mindig, gondodat Néhány szerkesztett sor járja át: Csapatnyi dadus egy aprót cipel: E társaság jött oldani kedved! Értelme — a gyermek — locska jel, Egy szó, csak nyolc betű: szeretlek! Ifj. Rácz József: Fák Arcok közelről Szente Béla Szegeden, a Komócsin Zoltán Ifjúsági Ház könyvtárának egy csendes szegletében beszélgetünk. A házigazda, Szente Béla barátsággal fogad. Fiatalos szertelenséggel csapong egyik hangulatról a másikra, és már beszélgetésünk kezdetén érezhető, hogy különös egyéniség, nem lesz nehéz egy villanásnyi portrét rajzolni róla. — Orosházán születtem, a gyulai középiskola padjait koptattam, Békéscsabán volt az első munkahelyem, s a Népújság adott számomra először nyilvános fórumot — mondja Szente Béla. — Minden szál Békés megyéhez köt, mégis Szegeden élek, mivel itt biztosítottak lakást a családomnak. Két kisgyermekem van, ezért talán megbocsátható, ha a Viharsarokhoz vonzó érzelmi kötődéseknél erősebb érv volt, hogy fedél legyen a fejünk fölött. Természetesen, ma is élő kapcsolatot tartok útnak indító, szűkebb szülőhazámmal, hiszen örömmel veszem, ha megjelenhetek a Köröstájban vagy az Új Aurorában, rendszeresen írok dalszövegeket a békéscsabai Ellenpont együttesnek — akiket itt Szegeden talán jobban ismernek, mint odahaza —, és mindig érdeklődéssel figyelem, s ha lehet, segítem is, a Békés megyei fiatalok Tisza-parti szerepléseit. — Ha jól emlékszem, 1974'ben a Békés megyei Népújság irodalmi pályázatán nyertél díjat verseiddel. Az volt a „bemutatkozásod”? — Igen. Az érettségi szünetben 50 időmértékes verset fabrikáltam. Mondhatom, kemény munka volt. Annyi hasznot mindenesetre jelentett számomra, hogy véremmé vált a ritmus, és azóta egyre kevésbé vannak mesterségbeli gondjaim, amikor versírásba kezdek. No és természetesen a pályadíj erkölcsi értékén túl az is jó volt, hogy a második helyért kapót pénzből egy írógépet vehettem. Azóta is ezzel a masinával élek, változatlan barátságban. — Mi mindenről mesélhetne ez az írógép? — Hogy miket írtam rajta? Például a lakáskérvényem . .. De komolyra fordítva a szót, verset, verset, sok verset. Néhány színpadi játékot és egy félkész regényt. Általában mindent, csak félig késznek érzek önmagámban. Mindennapos feszültségeim, ha nem elegendők háromfelvonásos drámára, néhány versszakra általában futják. Nagyon zavar, ha mint „költőt” mutatnak be valahol. Huszonöt éves vagyok, nagyon kiforratlan embernek érzem magam. Mint költő pedig — remélem —. csak a kezdet kezdeténél tartok. — Tudom, nem egyforma sebességgel érnek be a tehetségek. de akadt a világ- irodalomban olyan alkotó, akinek életéből sem adatott sokkal több negyed századnál ... — Ám. ha őket is megkérdezték volna 25 éves korukban. alighanem mind azt válaszolták volna: hol vagyok én még az igazi költségtől... Andódy Tibor
