Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
£\ei 1981. december 6., vasárnap Tóth Ernő: Magángyűjtemény I. Válasz Sass Ervin a kétkedésre verseiről Keserűség és öröm fogja el az embert, ha kézbe vesz: a Békéscsabán élő és alkotó Sass Ervin első, önálló verseskötetét, amelyet a közelmúltban adott ki a Békés megyei Tanács Intés önmagamhoz címmel. Keserűség, mert a szerző immár túllépett életének ötvenedik évén, s így — noha most jelentkezik önálló kötettel — fiatalnak már egyáltalában nem, középkorúnak is csupán baráti jóindulattal nevezhető. Ezzel önmaga is tisztában van, sőt tudja azt is, hogy mások, akik nála jobb indítást kaptak, életüket nem arra tették föl, hogy vidéken szolgálják a szellemet, s talán tehetségből is némileg többet osztott nekik a sors, ebben az életkorban már az életmű összefoglalásának gondolatával kacérkodnak. írás, az örökös szellemi pezsgést igénylő költészet. Verseivel jelen is volt — s van ma is — az országos és megyei napilapokban, kilenc antológiában szerepelt 1963- tól napjainkig. Ha költészetének mélyrétegeibe ásunk, megtaláljuk az éltető forrásokat, mindenekelőtt a békési tájat, az otthont a hazában, s természetesen az embereket. A békési táj azonban — mégha vonatablakból nézi is olykor — nem jelent beszűkülést, hiszen a' költő tudja: egy része ez a hazának. Ilyen értelmezésben képes kitágítani a verset: „itta legnagyobb most ez az ország a fagyott kökénybokrok alatt...” (Vonatablakból). Ilyen konstellációban lehet-e vigasz az a dantei megállapítás, miszerint nem^ attól költő az ember, hogy' megjelennek a verséi, hanem attól, hogy megírja azokat. Nos, ebben a viszonyításban Sass Ervin immár húsz, harminc esztendeje költő, de ezt csak most hiszik el neki, midőn önálló kötetet tett az asztalra. De elhiszik-e? A kétkedés nem csupán szónoki, hiszen nálunk elsősorban azt tekinti költőnek a közvélemény — az irodalmi közvélemény — és a szakma, akinek fővárosi lapokban, fővárosi kiadóknál jelennek meg írásai, kötetei. A vidéki kiadványok sorsa a visszhangtalanság, „jobb esetben” — gyakorta függetlenül a kétségtelen értékektől — a pályáról letör- lő, a szerzőt önérzetében, már-már emberi mivoltában sértő lebunkózás. Föl kell ismernünk a nyilvánvalót: nálunk nem elsősorban műveket, hanem neveket közölnek az irodalmi lapok, folyóiratok — természetesen tisztelet a kivételnek. Sass Ervin kötete a szerző sorsának eddigi legmagasabb csúcsa, ahová fölérve mindenképpen észre kell őt vennünk. Ha másért nem volna muszáj figyelni az Intés önmagamhoz verseire, legalább azért, mert. írójukban volt kitartás, talán optimizmus is ahhoz, hogy eljusson idáig, önmagában ez is bizonyítja, hogy Sass Ervin költő, méghozzá a tehetség minden jelével, hiszen ellenkező esetben régen feladta volna, elmerülvén a vidélci- ség szellemsorvasztó, ám kellemesen langyos állóvizében. Ettől megóvta a tehetség, az életmódjává lett Kötetében azonban mégsem az úgynevezett tájlíra a domináns, inkább gondolati költészet ez, noha nem a haza, nem is a sors nagy kérdésein töpreng a költő. Tudja, hogy a „mivégre vagyunk a világon” katekizmu- si kérdésére senki nem a lírikusoktól várja a választ, pontosabban nem elsősorban tőlük. Az ő gondolatai emberi mértékűbbek: „a kellő pillanatban ne tégy semmit hogy majd a kellő pillanatban dicsérjenek meg érte”. (A,kellő pillanatban). Sajátos, hogy Sass Ervinnek nincs úgynevezett nyugodt verse. Még ha ilyennek is indul valamely írása, annak végén, esetleg közben fölszikrázik egy groteszk sor, egy keserű szó, a kétség vékony, de éles pengéje. A nyugalom nem a költőből hiányzik, mert annak igénye, szomjúsága tetten érhető a kötetben. Környezete, helyzete, elmúlt és jelenlegi sorsa miatt kénytelen „föladni” a nyugalmat. Mindahány verse töprengés, válaszkeresés kicsinynek, hétköznapinak látszó kérdésekre, vagy egyszerűen sztoikus megfogalmazása, tudomásulvétele a tényeknek. A nyugalom szomjúsága ott sistereg szerelmes verseiben is, amelyekben a puszta vágyakozáson, sőt a beteljesülésen is túl, a költőt a férfi és az asszony kapcsolatának érzelmi-gondolati összetevői foglalkoztatják. Ezekre keresi a választ kamaszos hevülettel. Azt szeretné tudni, vajon a társ észreveszi-e a belső, a tartalmi értékeket a másikban, s ez elegendő-e ahhoz, hogy a szép szövetség szilárd maradjon? Erre a kérdésre természetesen nincs, nem is lehet válasz. Mert a választ a haVáncsa István: A próféta Iáiig tartó mindennapok láncolatából lehet majd kiolvasni — utólag. Az Intés önmagamhoz verseiben, a kötet versvonulata fölött ott sistereg a kétely gömbkristálya. Mért bármennyire is érzi, tudja az ember alkotásainak értékét, súlyát,'a hosszú várakozás, az országos csönd végül is akaratlanul kivirágoztatja belső tájain a magabiztosságot mérgező kankalint. Sass Ervin ezt így fogalmazza meg: „menekülni de miért is megnyugodni de miért is..." (Harmatszedő). S mintha csak erre adna választ a kö_- vetkező sorban: „csak a remény a fegyvered..." (Sorsom). Máshol azt írja: „gyógyít a vers ha érkezik..." (Változatok). Nem kétséges, hogy a reményt ez élteti a költőben, a mindent gyógyító vers, s a következő sorral be is zárul a kétkedés köre: „hinni csak ennyi a titok...” A töprengéstől, a megmegingó hittől annak feloldásáig ível a kötet, és ível Sass Ervin eddigi pályája is. Hogy ez a hit nem volt meddő, annak bizonyítéka az első önálló kötet, amely alkalmas arra, hogy a költőt önmagában is megerősítse másokat is meggyőzve a nyilvánvaló tehetségről. Ez jelenti azt az örömet, amelyről bevezető mondatunkban írtunk. Mert a keserűség végül is múlandó. Az öröm, a megnyugvás azonban táplálékot talál az elismerésben, és új hajtásokat hoz, kivirágzik. A kötetet a Gyulán élő, és immár országos hírű Koszta Rozália festőművész finom vonalú, kifejező rajzai díszítik. Gál Farkas — Visszavonultan élek én már, kedves uram, jót ötven éve — szóval azóta, tud- ja —, nem láttam újságírót, maga az első. Csak a tanítványaim jönnek el néha, igen, ne csodálkozzon, vannak tanítványaim, hajaj!... De magának bizonygassam ? Nyissa ki az újságot, akármelyiket, találomra, tessék ... itt van, ni! Robbanás Miamiban, a mexikói konzulátuson, robbanás New Yorkban (nyolc nap alatt a harmadik), robbanás a jeruzsá- lemi óváros falánál, három bomba a korzikai Ajaccóban, egy másik Koppenhágában, a török légitársaság irodája előtt... oft vagyunk mi, uram, mindenütt. Én személy szerint, már nem, a gyakorlati munka már nem nekem való; beérem azzal, hogy filozófiára tanítom a fiatalokat. Igen, ne bámuljon, filozófiát tanulnak nálam, ezt a szakmát csak bölcseleti alapokon lehet művélni, ez nem újságírás, itt gondolkodni kell! A robbanástechnikát bárki elsajátítja egy hét alatt, akár még maga is, de a lényeg, uram, a lényeg nem ez. Hát mit gondol, mi a fenének robbantgatunk mi állandóan? Passzióból? Vagy azt hiszi, hogy bármelyikünknek személyes leszámolni valója volt Behestivel, vagy azzal a másikkal, azzal a Bahonar* ral? Egy nyavalyát, kérem. A cél, ezt jól jegyezze meg, a cél, a robbantás maga! Hogy még pontosabb legyek, a cél: kibontakoztatni az anyag isteni lényegét, s ezzel megidézni a teremtés misztériumát. Nem érti, mi? Mert nem jól olvastá a bibliát. Ha jól olvasta volna, akkor tudná, hogy a robbantás titkaiba maga isten avatta be Abra- hámot, amikor felrobbantotta előtte Szodomát. Abra- hám aztán megtanította Izsákot, Izsák Jákobot és így tovább ; Mózes tudvalevőleg kutat robbantott a sziklába, Józsué pedig felrobbantotta egész Jerikót. Az írásban, nyilván emlékszik, az áll, hogy hét pap fútta á sófárt, a nép pedig nagyot rikoltott, s ettől omlottak le a falak — ugyanis akkor még a szent titkokat nem volt szabad hirdetni. Nekem viszont istentől nyert / jogom és kötelességem felvilágosítani magát, hogy hiába tu- tulnak a papok tüdejük szakadtáig, attól egy kutyaól se dől össze, viszont ha gondosan vannak elhelyezve a töltetek, akkor egy szájharmonika hangja is elég. Ügy ám, uram. Mármost, kérdezhetné ön, hogy jön össze a világ teremtése a plasztikbombával? Megmagyarázom. Tudja, mi az a Big Bang? Nem tudja, honnan is tudná, maga hírlapíró, tehát természettudományosán tájékozatlan, sőt böszme. Arról van szó, hogy az idők kezdetén, úgy tíztizenöt milliárd évvel ezelőtt, az egész világegyetem hallatlanul szűk térbe, gyakorlatilag egyetlen szinguláris pontba koncentrálódott, s aztán ez a pont, a világtojás, egyszer csak felrobbant. Ezt a robbanást nevezik a csillagászok Big Bang- nek, magyarul Nagy Búromnak. Érti már? A teremtés, a megnyilvánuló Isten első tevékenysége egy irtózatos detonáció. A világ, úgy ahogy van, az ősrobbanás hulladéka; maga, kérem, egy repeszdarab. Ezt fejezi ki a jelmondatunk: omne vivum ex diruptio, minden élő robbanásból jön. Továbbá azt is közölnöm kell magával, hogy nemcsak a világ kezdete robbanás, hanem a léte is; minden, ami van, robban. Robbannak az anyag elemi építőkövei, robban a foton és elektron-pozitron pár lesz belőle, robban a neutron protonná, elektronná és antineutrinóvá, robbannak, kérem, a mezonok, a hi peronok, és így tovább, nem is szólva némely atommagokról ; nem folytatom, úgy se érti, a lényeg az, hogy a világ: permanens robbanás. És mondja meg, amikor a petesejt osztódni kezd az anyaméhben, az nem robbanás? A vetőmag kicsírázása nem az? És a coitus? A halál? Vagy maga a gondolat, uram, az a tény, hogy az embernek eszébe jut valami, és a semmiből ^ hirtelen felszikrázik az eszme ... Tudom, ez magával még nem fordult elő, hát higgye el nekem becsületszóra: ez is robbanás. Minden robbanás. Maga most azt hiszi, hogy ez az egész afféle üres spekuláció, pedig ez a mi szakmánk alapköve. Mert hol kezdődik egy szakma? Az anyagismeretnél. Ha egy kezdő jön hozzám, először megkérdezem tőle, hogy mi a robbanóanyag? Mondja, hogy dinamit, trotil, ammó- niumnitrát satöbbi, mert úgy tudja, vannak nem robbanó anyagok is, mint például szenteltvíz, teknősbéka, mustár. Legelőször' is ezt kell kivernem a fejéből, ezt a dualizmust, megmagyarázván, hogy a robbanóanyag nem más, mint a tudatunktól függetlenül létező, objektív valóság. A fiú tehát a legelső pillanatban kap egy filozófiai definíciót, és persze éppoly maflán néz rám, mint maga most. Nem érti, mitől robbanóanyag a mustár? Hát csak gondolja el, mi történik akkor, ha antianyagból van a virsli, amit belemárt. Eltűnik a virsli, a mustár, de maga is, kedves uram, a fél várossal együtt, marad egy kráter. Akkorát tud robbanni a mustár, hogy az atombomba egyszerű vízipisztoly hozzá képest. És ugyanekkorát robban az írógépszalag, a jégkocka, a fogkrém, akármi. A robbanás, értse már meg, a dolgok lényege, bennük rejlik, robbantani annyi, mint felszínre hozni az anyag igazi valóját, azt, ami benne isteni. Szakrális cselekedet ez, uram, nincs világi célja. Igaz, mi a gyakorlatban azt robbantjuk fel, akit a megbízó akar, de hát végtére is nem robbanthatunk fel mindenkit, több nap, mint bomba; mégis, ami igazi, belső szándékunk, Istent, az Első Robbantót tisztelni, néki áldozni. A robbantás a mi vallásunk nagy misztériuma, olyan ez nekünk, mint magának a szentmise. Hát ennyi volna a lényeg, tisztelt uram. Most pedig, miután végighallgatott, mutatok magának valamit. Látja ezt a kis ezüst kapszulát?, Kalifornium van benne, nem magyarázom meg, mi az, mindenesetre akkorát tud szólni, mint tíz mázsa trotil. Jól hallotta; tíz mázsa és trotil. Én ezt a halálom előtt lenyelem. A gyújtószerkezete hőérzékeny, tehát akkor robbant, amikor engem hamvasztanak. Amikor alám gyújtanak a kemencében. El tudja képzelni? A krematórium, uram, elröpül, mint az ifjúság. Magát pedig felhatalmazom, hogy ennek megtörténte után írjon rólam, írjon egy szenzációs nekrológot, magyarázza meg, ki voltam én, ki volt a Robbantó Isten első prófétája, akit Matuska Szilveszternek hívtak valaha. Tóth Ernő: Gyermekszínház Zsadányi Lajos : Mi maradt meg. Mi maradt meg az ifjúságból? Elverte mint port a zápor az idő. Szakálla nőtt a férfikornak, Ujjadon tegnapok vacognak. A jövő az emlékeket letiporja. Kelhetnél vele, mondd — bírókra? Nem lehet. A szivárványok elmaradnak. Férfi-szivednek határt szabnak vad telek, izzó nyarak, kemény tavaszok, lélekriasztó szép avarok, és szelek. Mi maradt meg az ifjúságból? Csak annyi mit őriz e lángból a szíved. Madár János: Elveszítelek minden ölelésben, pedig a csillagok szemefényét nem lehet letagadni: gyűrűs ujjaddal játszik az éj, sóhajtásaink egymásba hajolnak.
