Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

1981. december 31., csütörtök NÉPÚJSÁG Az élet megismételhetetlen A HÉT a kulisszák mögül Napjaink szomorú jellemzője a szív- és érrendszeri betegségek gyakorisága. Ezek a bajok szinte népbetegséggé váltak. Meg­előzésükre, gyógyításukra életmód-változ­tatást javasol, jobbnál jobb szereket, te­rápiát talál ki a tudomány. Van azonban olyan rendellenesség, amelyet csak mű­téttel, orvosi beavatkozással lehet helyre­állítani. Nem kis dologról van szó, hiszen, ha szívünk megszűnik dobogni, ereink riem megfelelően szállítják az éltető vért; nincs tovább ... Szívműtét után visszata­lálni az élethez, a társadalomhoz, a csa­ládhoz, a munkatársakhoz: igazi újjászü­letés. Három ilyen embert kerestünk fel, mindannyian a szegedi 1-es számú sebé­szeti klinika kardiológiai osztályának be­tegei voltak. Ünnepi forgalom az ÁFÉSZ békéscsabai bútorboltjában. Van miből választani, az el­árusítók alig győznek az ér­deklődők kérdéseire vála­szolni. Mutatják a román konyhagamitúrát, a jugo­szláv szekrénysort, a ma­gyar kárpitozott bútorokat. A vásárlók Felföldi Györ­gyöt is lépten-nyomon meg­állítják. A műtét előtt bolt­vezető-helyettes volt, mosta­Felföldi György nában négy órát dolgozik naponta. Beszélgetni az áru­ház kicsiny irodájába telep­szünk. — Emlékszem, gyerekko­runkban az öcsémmel együtt olyan magas' lázba estünk, amellyel az orvos is alig tu­dott megbirkózni — meséli. — Az ízületeink begyullad­tak, nem bírtunk lábra állni. Akkor nem voltak mégolyán kitűnő gyógyszerek, mint manapság. A kór megtámad­ta a szívünket is. Mindket­tőnknek szívbillentyű-tágu­lása lett. Állómunkát felnőtt korunkban sem vállalhat­tunk. Az öcsém gyengébb volt nálam, 1970-ben na­gyon megfázott. Rajta már a műtét sem segített, pedig az orvosok mindent elkövet­tek . .. 1973-ban engem is katéte- reztek Szegeden. A vizsgála­ti eredmény egyértelmű volt; műtétre soroltak. Húztam- halasztottam a befekvést. Amíg jól éreztem magam, tehettem. Kértem a profesz- szort: legalább 25 évet dol­gozzak le a kereskedelem­ben, ráérek azután beteges­kedni. Nevetett: „Felföldi úr, ha ezen múlna!” Évről évre visszajártam a vizsgálatok­ra, beszélgettünk a jövőm- ről, a gyógyításról. Békéscsabán ezt a szép áruházat 1979-ben nyitottuk meg, itt jó munkatársakra, kollégákra találtam. Karba tett kézzel irányítani persze nem lehet. Az egyik leltár idején, szokás szerint, sokat dolgoztunk, emeltünk, szá­moltunk, elfáradtunk. Érez­tem, a szívem másként do­bog, mint. addig. Rosszul let­tem, irány: Szeged. „A mű­tét elkerülhetetlen” — mond­ták. 1980. november 3-án hosszú órákon át feküdtem a műtőasztalon. Műanyag bil­lentyűt ültettek a szívembe. Az ablaktalan intenzív kór­teremben arra eszméltem, mellettem ül az adjunktus, és nyugtat: „Türelem, türelem, türelem”. Három négy napig csövek, gépek, emberek vet­tek körül, tartották bennem az életet. Egy hét múlva már járni tudtam. Időben és jól sikerült a műtét. Csodálom a feleségem erejét, neki ne­hezebb volt átélni mindezt, mint nekem. A balatonfüredi utókeze­lésről utaztunk éppen haza­felé, amikor egy katona be­nyitott a vonatajtón. „Van itt szabad hely?” — kérdez­te. A fiam volt. A kará­csonyt együtt, itthon töltöt­tük. . * * * A csengőszóra szeplős, csi­bész képű srác tárja ki az ajtót. Mögötte pisze, kék sze­mű, sötét hajú fruska kí­váncsiskodik. Csicsely Feri másodikba, Kriszta negyedik osztályba jár. A szülők ked­vesen tessékelnek beljebb a modem, szép lakásba. Ri­portalanyunk, Feri már el is tűnt. A szomszéd szobá­ban piszkálgatja elektromos játékbigyóit, berregteti az autót. Eleven, mint a csík. «— Hathetes korában rend­ellenes szívzörejeket figyelt meg nála a gyermekorvos — meséli az édesanya. — Olyan szépen, rendesen fejlődött, hogy nehezen hittem a szó­nak. Szinte haragudtam az orvosunkra, ötéves korában alaposan megvizsgálták Fe- cót Szegeden, s a gyanú be­igazolódott. összetett szív­rendellenességének csak egyik problémája volt a bil-' lentyűszűkület. Az idei nyár közepén hívták be a kliniká­ra, megműtötték. — Te mire emlékszel, Fer- kó? — kérdezzük a testvéré­vel hancúrozó, birkózó gye­reket. — Szeretem a szegedieket — mondja —, olyan érdeke­sen beszélnek. Itthon mégis jobb. ma például iskola után Soós Csabával jégoszlopot építettünk az utcán. A jég­darabokat így kell egymásra tornyozni — mutatja is a ko­moly műveletet. — Nem sokat-törődik már a kórházi múlttal, szerencsé­re könnyen gyógyult, jól vi­selkedett — magyaráz Csi­csely György, az édesapa. — A feleségem a kislánnyal együtt Szegedre költözött, naponta bejárt a kórházba, amíg a fiúnk ott volt. Az or­vosok egyetértettek ezzel, ha gyorsabban gyógyul, ö volt a második gyerek, akit mű­tötték. Tücsi nővért szerette odabent a legjobban, de éreztük, láttuk, hogy a pro­fesszortól az ápolónőkig' Csicsely Feri mindenki szívvel-lélekkel a betegekért van. — Lábadozási időszak? — gondolkozik az édesanya. — Ilyenre nem emlékszünk, öcsi állandóan izgett-moz- gott, inkább vissza kellett fogni őt. Ma már tudom, szükség volt a műtétre. Ké­sőbb érezte volna a beteg­ségét, s ezt a mulasztást so­ha nem bocsáthattuk volna meg magunknak. Feri és Kriszta egy rejté­lyes fekete táskában kotorá­szik csendben. Oda gyűjtik az ajándékokat, amit.apu­nak, anyunak, a nagyszülők­nek készítettek. Én láttam a titkot, a gyerekek megmutat­ták. Csicselyék karácsonya az idén is boldog volt. * * * Energikus, ápolt, csinos szőke nő fogad az iskola irodájában, melegbarna sze­mekkel tekint rám. ö a ke­reskedelmi és vendéglátóipa­ri szakmunkásképző intézet igazgatónője; dr. Fekete An- talné. — Harmincéves koromban kaptam szívizomgyulladást — magyarázza baja eredetét. — Az utóbbi három évben fáradékony lettem, fullad­tam, kedvem, erőm napról napra fogyott. Gyulán meg­állapították. hogy a szívem Dr. Fekete Antalnc az oka. Szegedre kerültem. Ott fantasztikus élményem volt a katéterezés, a saját szívem működését láttamegy képernyőn. Elmagyarázták, hogy ilyen szívvel, hosszú ideig dolgozni, élni nem le­het. Megbeszéltem a csalá­dommal a műtétet, döntöt­tem: vállalom. Elkészítettem az iskola komplex terveit, az iskola­tanács-ülést, a tantestületi tanévnyitót még együtt szer­veztük a kollégáimmal. Ezek után nyugodtan feküdtem be a klinikára. Itt a hosszas be­szélgetések, az orvosok, ápo­lók gondoskodása a szoron­gás utolsó csíráit is száműz­ték belőlem. A betegtársa­immal lestük a pillanatot, ki, mikor kerül ki a műtétről, hogyan gyógyul az intenzí­ven. Legalább az ajtónyílás­ból intsünk, mosolyogjunk felé, Kértem az orvosokat, meséljék el, mi történik ve­lünk a műtét során. Nyuga­lommal feküdtem a műtő­asztalra, bíztam az embe­rekben, akiktől az életem függött. Két szívbillentyű­met cserélték. Később sem hagytak magunkra; megért­tették velünk, hogy ugyan­olyan értékes emberek ma­radtunk, mint bárki más, számít ránk a külvilág. A családom, az orvosok és a kollégáim gondoskodása se­gített mindvégig engem. Megtanítottak örülni min­den apróságnak, az egyszeri és megismételhetetlen élet­nek. Ezt csak az érti igazán, aki valaha hasonló helyze­tet élt át. Ma már újra dol­gozom, hiszek az emberben, a tudományban ... * * * Három ember, három csa­lád, sorsok, életek összefo­nódása. Ök csak kevesek a sok közül, akik átéltek ha­sonlóan aggódó, bizakodó, szorongó, veszélyes perceket, órákat és napokat. Az orvo­sok, ápolók életmentő tudá­sa, lelkiismeretes munkája, s a véradók segítségnyújtása egyformán fontos része az egésznek. A békéscsabai vér­adóállomás felhívására több százan adták vérüket a kis­fiúért, az ÁFÉSZ-dolgozók kollégájukért, a békéscsabai szakmunkásképző iskolák pe­dagógusai, tanulói a pedagó­gustársért. Az újjászületés mindnyájuk érdeme. Bede Zsóka. Fotó: Martin Gábor A televízió egyik legnép­szerűbb műsora A Hét. Va­sárnaponként milliókat vonz a képernyők elé. A Tömeg­kommunikációs Kutató Köz­pont szerint a téli hónapok­ban csaknem ötmillióan, nyáron pedig több mint 3,8 millióan nézik ezt a műsort. Egy éve új formában, ' új szerkesztésben kerül kép­ernyőre A Hét. Nemcsak Hajdú János főszerkesztő személyében, hanem a mű­sor stílusában is újat kap­tak a nézők. De hogyan is készül A Hét? Karácsony másnapján, a Magyar Televízió székhá­zában, a kulisszák mögül módom volt végigkövetni az ünnepi műsor szerkesztését, összeállítását, képernyőre kerülését. A szerkesztőségi szobában. Hajdú János, Sándor István és Láng András Még nincs kilenc óra. A hajdani tőzsdepalota máskor oly nagy forgalmú folyosói most csendesek. Ünnep van, csupán A Hét műsorkészítői dolgoznak. A negyedik eme­leti szerkesztőségi szobában kopognak az írógépek. A műsorvezető, ezúttal Sándor István, a rendező­vel, Péterfalvy Lászlóval, és munkatársaival a 3-as stú­dióban a képi megjelenés lehetőségein, trükkjein mun­kálkodik. A rendezői szoba képernyőin külön-külön és keverve jelennek meg a ké­pek. Most éppen a műsor politikai arcképcsarnokát próbálják, ami az esztendő eseményeit foglalja össze, szatirikus formában. Min­denkinek van ötlete, javas­lata. Zsong a kis szoba, tí­zen—tizenketten ügyködnek. ;— Semmi baj, gyerekek, este 7-ig van időnk — tré­fálkozik Sándor István. A tévhittel ellentétben, nem élő az adás, felvételről sugározzák. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy nagy­— A mostani keretek kö­zött január 11-én sugároztuk először a Hetet. A legna­gyobb nyilvánosság előtt dolgozunk, s ez nagy felelős­séget ró valamennyiünkre. A Hét nem csupán híreket közöl, hanem az embereket foglalkoztató jelenségek mö­gé tekint, így érint közössé­geket, egyéneket, egziszten­ciákat. Nekünk nem .illik tévednünk... — mondja a főszerkesztő, aki most is épp olyan tisztán, meggyőző­en érvel, mint a képernyőn. — Az év során sok új arc­cal ismerkedhettünk meg a képernyőn... — A cím azonos, műso­runk jellege azonban válto­zott, így annak szellemében a szereplőgárda is. Ez viszont nem azt jelenti, hogy aki nem itt dolgozik, az alkal­matlan. Valóban, a műsor­ban sok a fiatal. Meggyőző­désem: az emberek csak akkor tudnak helyet cserél­ni, ha időben adnak nekik lehetőséget. Elvünk az, hogy nem a műsorban szereplők A rendezői szobában a trükkök beállításánál... ritkán élőben is megy a mű­sor. — Most azért tűnik nagy­nak a zűrzavar, mert az éj­jel jött haza Lengyelország­ból Forrai Tibor operatőr, s friss anyagot hozott, amit nem terveztünk — magya­rázza a műsorvezető. Az új anyagot senki sem látta még, csak a film elő­hívása, a hang meghallgatá­sa után döntenek: adásba kerül-e, vagy sem. Biztosra senki sem mehet, mert az alkotókat a technika mindig megtréfálhatja ... Közben a stúdióban három kamera segítségével elkészült a kártyatrükk, a karikatúrák felvétele, s időközben megér­kezett Hajdú János is. a fontosak, hanem az ügy, a közösség, amit, akiket kép­viselnek. — Hogyan készül A Hét? — Vannak nagy témák, amit szerkesztőségünk már hetekkel az adást megelőző­en napirendjére tűz. Ilyenek például az idősekkel, a kis vállalkozásokkal foglalkozó témakörök, amelyek nem ritkán több napos forgatást igényelnek. Egy-egy fajsú­lyosabb téma feldolgozására tanulmányt készíttetünk szakemberekkel. Persze a friss, aktuális témákat is szem előtt tartjuk, az ese­ményekről nem maradunk le, még akkor sem, ha az egész műsortervünk az utol­só pillanatban fel is borul. A műsorvezető, mellette a rendező és az egyik operatőr A műsor készítésében a kamera, a díszletek mögött pedig közreműködők derék­hada segít, őket a nézők nem látják, nevükkel is csak ritkán találkoznak. Pe­dig — ahogyan Hajdú János fogalmazott — nélkülük el­képzelhetetlen lenne a mű­sor. Közben megcsörren a telefon' előhívták a lengyel filmet. Irány a vágószoba. Készenlétben a tolmács, az interjút egyenes fordításban hallgatjuk. — Remek, gyors munka — dicsérik a jelenlevők For­rai Tibort. Rövid megbeszé­lés: kevés vágással, jöhet! A szerkesztőségi szobában ismét együtt a csapat. — A műsor eddig 59 perc, és én még nem nyitottam ki a számat — aggodalmasko­dik Sándor István. — Rövidíteni kell az anyagokon, nem úszhatunk — nyugtázza Hajdú János. S együtt nézik át a műsorter­vet: mit lehet vágni, mit lehet rövidíteni. Közben be­fut Láng András, a naptár állandó gazdája, aki több nyelven beszél, s munkatár­sai szerint ő ért legjobban a tévé elektromos apparátusá­hoz, mindent fejben archivál, mindent tud. — Négy perc 50 másod­perc a naptár — teszi le a kéziratot. — Sok! Három és fél percnél ne legyen hosz- szabb — s megkezdődik a harc a másodpercekért. Közben a stúdióban befe­jezik a díszleteket. A Hét kék dekorációja az egyik sa­rokban, szemben vele pedig már a Kapcsoltam műsor te­lefonjait szerelik. Délután 3 óra. Sándor Ist­ván átöltözik, majd rohan a sminkszobába, ezután a ka­merák elé ül. Gépelt szöve­gét olvassa, memorizálja. A súgógépbe — írásvetítőbe — befűzik a 10—12 centiméte­res, széles papírcsíkot, raj­ta az elmondandó szöveggel, ami a kamerával egybeépít­ve működik. Megjelölik a végszavakat, a rendező egy­más után adja utasításait, s röviddel fél 4 után megkez­dődik a műsor adásszerű rög­zítése. Amíg a a filmek pe­regnek, Sándor Istvánnal beszélgetünk. — Tíz éve kerültem az MTI-be, majd röviddel utána Varsóban helyettesítettem, s öt éve Bonnba kerültem tu­dósítalak. A tv-híradónak onnan küldtem anyagokat, s kiküldetésem leteltével a te­levízióhoz kerültem — hal­lom, miközben megszólal a rendező erélyes hangja: „Fel­vétel!” A stúdióbein ismét minden elcsendesedik, a jupiterlám- pák fényében, a magasított széken helyet foglal a mű­sorvezető, szemben vele a kamera, a „segédeszközök­kel”. Felhangzik a műsor szignálja, s máris pereg az első ‘blokk. Röviddel 7 előtt összeáll A Hét, s a film a vetítőgépbe kerül. Karácsony másnapján is, mint minden vasárnap este 7 órakor felhangzott a most már jól ismert, kellemes dal­lam, a képernyőkön feltűnt A Hét emblémája, a műsor­vezető, s pergett az adás. Ez­úttal az ünnepi műsor majd­nem hat perccel volt hosz- szabb, mint máskor. Kép, szöveg: Szekeres András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents