Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
o 1981. december 24., csütörtök NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Szúdy Géza: Emberség menedékét Ne ezt a sistergő Kénbűzös kohót Valami tisztán Lángolót Ne e zöldesen kúszó Sunyi penészt Valami szűzen kifeslöt Virág szökkenést Ne e zajt a tépett Vásznakét idegekét Valami dalt valami Zenét Ne ezt az érzést amiben Bujkál a fájdalom . A világot nem ilyennek Remélem s vállalom Nem rajcsúros nyüszítő Pokolnak Melyben mint lovat Betörni lovagolnak Valami szelídet Egek és tengerek kékét A kihagyó szívre gyógyírt Emberség menedékét Dér Endre: Téli emlék Mezsgyepusztán születtem, immár negyven éve. Ahhoz képest jól tartom magam. Megfordulnak még utánam a • férfiak, ügyintézés közben tisztelettel viseltetnek1 irántam; aminő tisztelet a szép nőnek, az okos nőnek, s a tisztességes nőnek kijár. Azt az ember mindig tudja, mikor milyen szempontból tisztelik ... Mezsgye számomra még mindig a világ közepe. Nem közönséges falu. Minden utcasornak, dűlőrésznek, tagnak más neve van. Van Paprét, Kenderföld, Vátyo- nos, Hóstya, Alj, Cigányzug ... * Pusztát Mezsgyétől egy utca választotta el, Mezsgyén mindenki református, Pusztán mindenki katolikus volt. Pusztán élvezhetetlen emberek laktak. Mezsgyén mindenki röhögött. Ha végigmentünk a Fő utcán, már nevettünk. Mezsgyén mindenki káromkodott. Szegények1 voltak a mezsgyeiek, de vidámak. Annyi humor van a legegyszerűbb mezsgyéi parasztban is, hogy jut belőle mindig mindenkinek. Ahogy más beszél az időjárásról, a mezsgyeiek úgy be- szélnek-humorizálnak a bajaikról. Meg lehet ismerni a vonaton is a mezsgyéi embert. Már jártam úgy, hogy megkérdeztem egy-egy vidám utast: — Hallja-é! Maga nem mezsgyéi ? — Hogyne vaónék, mér’ ne vaónék! Onnan való vagyok én, a Vátyonosrul! Az én nagybátyám orvos volt. Sándor bátyám. Mezsgyén élt. Elment hozzá Julis néni. a falu bábája, aztán panaszolkodott néki rettenetesen, hogy őnéki mennyi baja van. Én azután beszéltem vele, miután megjött Julis néni Sándor bátyámtól. — Mit mondott Sándor bátyám Julis néninek, mi baja van? — kérdeztem. — Hát, azt mondta a doktor úr, biztosan az anyám kínja lehet... Elmentem Sándor bátyámhoz, megkérdeztem tőle, mi a baja Julis néninek. — Nincsen annak semmi baja, te. Az égegyvilágon semmi. Vén hipokonder... De hát azt nem érti meg, hogy nincs baja. Mondtam hát valamit. .. * * * Mennyi kettősség van az emberben. Például én is: undorodom a szegénységtől, közben szórom a pénzt. Elajándékozom a kávéfőzőmet, a nyakékemet, mindent. Ez természet dolga is. Meg az is bennem lehet, tán tudat alatt: így lehet megszerezni magunknak legkönnyebben az embereket. Én, ha kiszálláson vagyok is, mindig fizetek. A hentesnek fröccsöt, az állatorvosnak konyakot. S nekem mindent elmondanak. Persze, nem élek vissza vele. Csak azt az egyet nem tudtam megmagyarázni magamnak, mért maradtam én egyedül. Szép vagyok, érdekesnek mondanak, -jól keresek, becsületes vagyok, és sehol egy férj, sehol egy gavallér ... Még csak egy „bűnös szerelem” se! Tán leginkább az anyámra hasonlítok. Talán. Az anyám imádott olvasni, mindent megjegyzett, ami figyelemreméltó volt abban az időben, azokban a körökben. Imádta Jókait, Mik- száthot, Mórát, meg az újságolvasást. Apámmal úgy bánt, ahogyan a gyerekkel szokás. Az apám durva ember volt, goromba. Nem a családjához, hanem idegenekhez. A cigányok1 is azt mondták egymásnak, ha már túlzásba vitte valamelyik a káromkodást, „Hát tealább- való vagy a kőművesnél!” Apámra értették. Anyám meg apám mind- azáltaf nagyon szerették egymást. Ezért volt az, ha néha anyám másként akart tenni valamit, végül mégis ráhagyta apámra a tervét. Hihetetlenül türelmes volt, jóindulatú, olyan jó anyagból gyúrt. Soha nem volt beteg, soha nem fáradt el. Szokta is mondani: „Én még beteg se lehetek. Nekem mindent bírni keik” De bírt is mindent... * * * Elrendezem „őseim” képét a falon. Apám képét anyám képe mellé tettem. Az én jó anyám. Még az emléke is megríkat. Hogy ragaszkodott hozzánk. Még ahhoz a durva apámhoz is. Milyen jó, hogy írom ezt a naplót. Lehetséges, hogy az én modorom is durva? Lehetséges, hogy az apámra hasonlítok? Én is könnyen föltüzesedem, és akkor nem nézem: főnök-é vagy beosztott az illető, le- gorombítom cefetül a legnagyobb plénum előtt... De abban semmiképp nem hasonlítok apámra, ami a föld- hözragadtságát illeti. Mert ő az istennek se akart . mozdulni a falujából. Azt hitte, ha ő ott született, ott is kell meghalnia. A harmincas években munkája se volt, anyám eladta a földünket, a házunkat, és amikor már semmink nem maradt. Pestre költöztünk. Apám Pesten se tudott belenyugodni abba, hogy kénytelenek vagyunk távol élni a falunktól. Volt egy unokatestvére, aki kiment Amerikába, és hívta apámat oda. De ő oda se mént. Én akkor alig voltam tíz éves, de elhatároztam, hogy én nem leszek annyira földhözragadt. Például Amerika mindig vonzott. A lehetőségek hazájaként élt bennem. Végre, 1973-ban volt alkalmam megtapasztalni, milyen lehetőségek várnak ott az emberre. A nővérem fia hívott ki oda engem, aki New Yorkban él, egyszerű tisztviselőként. Milyen érdekes, hogy amíg apám nem mozdult megszokott helyéről, addig mi, a gyerekei — talán tanulva az ő példáján — vágyakozva gondoltunk mindig a külhoni tájra. Hát elmondhatom, hogy Amerika, az — Amerika! Nem hasonlít semmihez. Keresni jól lehet ott, de élni — kiteljesedni — azt nem. Igazi fa- larisztervilág... Anyám képe bölcsen, megadón néz apám képére, ott, a falon, apám a képen önmagába mélyedve dacol. Lehetséges, hogy rá hasonlítok? De hiszen mindenki mondja, hogy a vonásaim, a jószívűségem ... Anyám munkabírása — pontosan olyan, mint az enyém. Mégis ' — kettőjükből vagyok gyúrva. Én is úgy dacolok, mint apám, csak én — mosolyogva. A mosolyom megtévesztő ... V Anyám érdekes légkört tudott árasztani maga körül, olyan otthonlégkört. Mi legjobban otthon szerettünk lenni. Meg nagyon szerettünk betegek lenni. Persze, tudta ő, hogy huncutok vagyunk, de azért bevitt bennünket a fehér padlójú, nagy szobába — ez mindig kijárt, ha betegek voltunk —, és tyúkot főzött, meg befőttet bontott. Délben, ha hazajött apánk, behívta őt is a nagyszobába, és éktelen kézcsapkodások közben mondogatta: „Jaj, de beteg ez a gyerek! Te, apja, nézd mán, milyen beteg ez a gyerek!” Persze, jóformán semmi bajunk se volt. Karácsonykor apám jégpályát ügyeskedett össze nekünk, s kiszöktünk az udvarra csúszkálni egyet. Hát, akkor meg-megfáztunk kicsit. És akkor bemehettünk a fehér padlójú szobába, a pufók dunnák közé, urizálni, tyúkot enni, meg kompótot. Ilyenkor aztán nagyon csinálta anyám a járást körülöttünk'. Milyen jó is visz- Szaemlékezni rá. S mostanában milyen gyakran jut eszembe. Kár, hogy már nem él.. Karácsonytájt, amikor a tócsák becserjedeznek, s nagy pelyhű hó pillangóz alá az ólómszínű égből, minduntalan elém'rajzolódik anyám keze, ahogyan elé- bünk tálalja a karácsonyi kompótot, a „betegágynál”. Ám az idő kerekét vissza nem forgathatja senki emberfia. Karácsonyi meditáció Annak, hogy az ünnepek a történelem szükségleteinek megfelelően alakulnak, talán éppen a karácsony a leglátványosabb példája. A téli forduló pogány ünnepét csak a negyedik században választották az egyházatyák Jézus Krisztus születésnapjává. A niceai zsinat után alakították át a Sol invictus (legyőzhetetlen nap) ünnepét a Sol Salutis- nak (az üdvösség napjának) ünnepévé. Az évszázadok a keresztény Európa legnagyobb ünnepévé érlelték, mely még a mai napig is legyőzhetetlen. Éppen mert a téli napfordulóra esik, a mezőgazdaságban szinte egyedül biztos pihenőidőre, a legtermészetesebb módon vált a szent család ünnepéből minden család ünnepévé. A mi hagyományaink szerint is ez az a nap — vagy a szükségletek miatt több napos ünneppé válva —, ezek azok a napok, melyekre a családtagok messze földről is összejönnek, meglátogatják a sokszor egész esztendőben elhagyott és elhagyatott nagyszülőket, s közösen fogyasztják el a hagyományos ünnepi ételeket. A hitet ebben az évszázadban már sokan elhagyták, sokakban csak megingott, elhalványult, de a karácsonyt mégis megünneplik. Megünneplik, mert az embereknek továbbra is szükségük van a szeretet, a család, az emberi kapcsolatok akol-meleg ünnepére. így akik évtizedek óta nem hisznek a szeplőtelen . fogantatásban, nem hisznek Jézus Krisztus isten voltában, de hisznek az ember ember voltában — ma is karácsonyfát állítanak, gyertyát, csillagszórót gyújtanak, megajándékozzák egymást a szeretet jeleként, vagy néha már csak elhagy- hatatlan szokásból ünnepük a karácsonyt. A béke, a család, a szeretet ünnepét. Pedig nemcsak a felvilágosodás növekedett, nemcsak a nézetek változtak meg, hanem az élet módja is átalakult. Ügy látszik, az ünnep tovább tart, mint maga a család. Mert hol van már az elmúlt évszázadok népes keresztény családja, melyben a hatodik, vagy a tizedik gyermek is istenáldás volt? Ma már a három gyermek is csak az ország felelős vezetőinek,'vagy a nemzeti lét felelősségét lelkiismeretük szerint hordozóknak a vágyálmaiban létezik. Hiszen évtizedek óta csökken a munkába lépő fiatalok száma a munkát abbahagyó, nyugdíjba vonuló öregekhez képest. Persze, ahol egy gyerek van, ott is felállítják a karácsonyfát. meggyújtják a gyertyákat. Sőt, ott az ajándék sokkal több is, mert szülők, nagyszülők — sokszor rokonok, barátok — azt az egyetlenegyet ajándékozzák még. A karácsony hosszú évszázadok alatt kialakult, öröklődött szelleme még ott lebeg az emberek lelke körül. De a közösségben élő, közösséghez tartozó ember mindinkább átadja a helyét a magányos, a mindenünnen kiszakadt embernek. Soha ennyi magányosság. Soha ennyi válás; a holtomiglan-holtodiglan helyett új meg új sikertelen párkereső próbálkozások, alkoholmámorba, öngyilkosságba menekülők, akik kimaradtak a szeretet ünnepéből. Néha már azt gondolnánk, jobb volna nekik a régi, naiv nyáj-hit, mint a mai, felvilágosult magányosság. Átmeneti korban élünk. A kőtáblákat összetörtük; már nem tudunk, és nem akarunk a régi módon élni. De az élet új módját, új rendjét még nem tudtuk kialakítani. Ebben az átmeneti állapotban fokozott erővel kell megkapaszkodnunk mindabba, amit már sejtünk a nekünk való, új világból. De abba is, amit még érdemes továbbvinnünk magunkkal a régiből. Amit a karácsony emberiként őriz: a családot, a gyermeket, a közösséget, a szeretetet semmiképpen ne dobjuk el, ápoljuk. A mi jövendő új, emberibb világunknak is szüksége lesz a család melegére, a szeretetre. Az ilyen karácsonyi alkalmaknál jobbat nem is találhatunk egy kis meditálásra, gondolkodásra, töprengésre. Hogyan is alakíthatjuk jobban, okosabban a mi jövendő életünket, életformánkat, életünk módját, mely nemcsak termelés, nemcsak termelési szervezet, hanem az együttélés szokásai, rendje, az élet újratermelésének hogyan- ja-mikéntje is. A társadalom sűrűjében magányosan didergőket is új melegbe, közösségbe, családba kell elvezetnünk. Ügy kell elrendeznünk az életünket, hogy mindenki hazataláljon benne. De még aki jobban, elviselhetőbben él, az is élhet még jobban, még hasznosabban, még elégedettebben. Lehet, hogy a jövendő karácsonyainkra még többen elfelejtik a krisztusi üdvösség napját, mint ahogy elfelejtették elődeink a legyőzhetetlen Nap ünnepét is. De az ember legyőzhetetlenségének, egymás által emberré üdvözülésének, a családnak, a szeretetnek az ünnepét nem felejthetjük el, hanem új módon, új formában fel kell- támasztanunk. Ajándékozzuk meg egymást, szaporodó gyermekeinket, unokáinkat — önmagunkkal, a család, és általa a nagyobb közösség erejével, szeretetével, mind emberibb életével, különösen ilyenkor, a munka elcsendesedésének idején, a téli napfordulón. Molnár Zoltán Sass Ervin: Emlékkönyvből szánkók csilingelnek onnan a szomszéd' utcából talán az ablakban esik a hó rádiót hallgat az anyám virágos lámpánk fényesül ezüsttel tele a szoba pásztorok jönnek subában puskával meg egy katona az ablakban esik a hó megszületett a szeretet roham kiált a katona s megöli azt a gyereket
