Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
V 1981. december 24., csütörtök NÉPÚJSÁG Mechanikus, csuszkaládás, billentyűrekeszes, 10 regiszteres... Fél évszázad az asztalon Egy szóval: orgona Képeslapok, képeslapok ... Az asztalon a huszadik század első fele. Kilencszáztól kilencszázötvenig. Az asztalon képeslap-történelem, sorsok, még élők és már halottak; vágyak, örömök, szenvedések, mókás üdvözletek. Amilyen az élet. Egy rózsaszín lapon dörögnek a betűk: „Elfogatási parancs! Miután alanti személyleírás után pontosan megismerhető vádlott nagy bűnt követett el azzal, hogy szívemet elrabolta, miért is ezen elfogatási parancs ki- ádatik, melynek értelmében szigorú büntetés terhe alatt köteleztetik, cserébe elrabolt szívemért az ő szívét nekem adni ...” A képeslaphalmazt középkorú férfi rendezgeti. A szo- • ba körülötte kényelmes, a meleg is kellemes, a színes tévé adásra vár, a szekrénynek támaszkodva tablók sora. Azokon is képeslapok: csendéletek, tájak, portrék, városképek. Gyomáról külön tabló, hiszen Gyomán vagyunk, a Hősök útja 55-ben, Krucsó László kőművesmester otthonában. — Ez itt, ez különösen érdekes — mutat egy képet a gyomai tablón. — A harangok levétele 1917. május 26- án. Hogy ágyú legyen belőlük ... Rengeteg a háborús képeslap. Mintha az emberek mindig csak háborúztak volna. A karácsony, az újév, a húsvét is itt vannak ugyan, meg a századforduló utáni egy-két évtized legszebb színésznői, korabeli község- és városképek; a két háború üzenetei azonban elborítják a többit. Krucsó Lászlót ugyan nem különösebben izgatják a szövegek, inkább a helyszín, a bélyeg és más egyebek, de azért mostanában — vallja be — már előfordult, hogy órákig olvasgattak együtt a feleségével, olyannyira, hogy észre sem vették: éjfélt üt az óra ... Furcsa, szép szenvedély képeslapokat gyűjteni. Meg régi leveleket, borítékokat. — Van itt valahol egy. Az első világháborúban írta egy baka, és könyörög a cenzornak, hogy engedje el a levelét, mert úgy érzi, ez lesz az utolsó híradása. Sorsok, ünnepek, pusztulás. Egyik nap a másik után. Bevallom vendéglátómnak, hogy engem a képeken kívül az is érdekel: mit írtak, akik azokat a lapokat írták? Akik már nem írnak, nem olvasnak, akik most mégis itt vannak körünkben, néhány ceruzasoruk által. Krucsó László érti. Már ő is érti, hiszen mesélte az imént, hogy újabban órákig belefeledkezik ebbe a különös történelemkönyvbe, és nem egyszer gondol arra: kik lehettek azok, akik feladták és megkapták ezeket? Évekkel ezelőtt kezdődött. Idős nagynénjük rakosgatta el a képeslapokat, aztán a házigazda Erzsébet nevű kislánya rátalált. A legszebbeket kitette a falra, nézegette a múlt üzeneteit, és kérdezősködött. Addig-addig, hogy Krucsó László is örömöt talált benne. Mivel pedig bélyeggyűjtő volt, illetve most is az, előbb a bélyegeket vette sorra. Aztán a bélyegzéseket nézte meg nagyítóval, aztán magát a lapot. És nem szabadult többé tőlük. — A minap hirdetést adtam fel a Népújságban: „Régi képeslapokat, újságokat, leveleket keresek megvételre.” Jöttek a levelek, többekkel már találkoztam is, és nyélbe ütöttük az üzletet. A nyugdíjasok, akik féltett kincseiket rábízzák, örülnek a pénznek, amit kapnak, mert Krucsó nem kívánja ingyen. „Értéke van mindennek, meg kell adni. Így a tisztességes.” Ahogy elkanyarodunk kissé a bélyeggyűjtés irányába, szerényen megjegyzi, hogy évek óta vezeti a művelődési ház gyermekszakkörét, és azzal teszi érdekesebbé a foglalkozásokat, hogy bevisz egy csomó képeslapot, a gyerekék megkeresik a térképen a várost, a községet, a katalógusban a bélyeget, és még az is szóba kerül, ki mit tud- a korról, amikor feladták, az emberekről, akiket ábrázol, a helyről, amit bemutat? A másik szobából rádiózene szűrődik át, ha jól hallom Beatlesék énekelnék. A kezemben hatvan-hetven éves karácsonyi, újévi lapok. Angyalszárnyú jó tündér 1911-ből, Fedák Sári 1910- ből, 1938-ból pedig egy idilli falucska- színes képe, mintha az örök béke kellős közepéről érkezett volna az üzenet... Nyílik egy levél, hetven éve írták. S benne aranyszőke, megfakult haj- tincs: maradjon titok, hogy kié. Később egyre szakszerűbben beszélgetünk. Kiderül, hogy a képeslapgyűjtés nem valami szervezetlen dolog, úgy nincs semmi értelme. AkL csak magában gyűjt, Ekkor érte a nagy szerencse — meséli tovább ifjabb Hajdú Gábor. Kiderült, hogy Tárnái mesternek van néhány elég rossz állapotban levő háziorgona-alkatrésze, ezeket megvásároltam tőle.Négy éve, 1977-ben elkezdte a nagy munkát. Természetesen rengeteg szakkönyvet és orgonát „bújt át”; tervet készített. Mert — mint vallja — terv nélkül nem lehet csak úgy belevágni. Bement a budapesti orgonagyárba is. Nem rúgták ki, de felajánlották, hogy 150 ezer forintért egy év múlva vehet tőlük egy három regiszteres orgonát. Amikor , közölte, hogy maga lát neki, minden segítséget megtagadtak tőle: nehogy azzal dicsekedjen, hogy tőlük akár egy szeget is kapott a „kontár orgonájába” ... — s ezzel rontsa a gyár hírnevét... Mégis nekikezdett a tízváltozatos hangszer építéséhez: nem tud cserélni, és azt sem tudja, hogyan rendezze az anyagát. Egyszóval: egy nagy halom lap, az nem gyűjtemény. — A MABÉOSZ (a bélyeggyűjtők országos szervezete) már régen megalakította a képe$)apgyűjtők szakosztályát. Minden héten, szerdán találkozik a társaság. A fiam Pesten^ dolgozik, így én is eljutok néha ide, náluk megaihatok. Van, aki a bélyegzést gyűjti, van, aki városokat, községeket, vagy a táj- és portrélapokat, csendéleteket. Különösen sokan a két háború tábori lapjait. Nekem is ilyen van a legtöbb. Karácsony előtt pár nappal látott vendégül a gyomai gyűjtő. Már mindenütt éreztük a karácsony, a szeretet, a béke ünnepének szárnysuhogását. * Kezemben sárga, porló szélű postai lap. Agyonbélyegezve német nyelvű cenzorpecséttel. Gyomára érkezett 1916 márciusában. Börner Andrásné címére. A férje írta. Talán ennyi év távlatából már nem tiszteletlenség beleolvasni. „Kelt 1916. III. hó. 6. napján. Kívánom az Istentől, hogy e pár Sor írásom a legjobb egészségben találjon ... Szerető férjed. Csókolom a kis lányomat.” Egy másik, megjárva a harctereket, á címzettel együtt érkezett vissza. 1942. XI. 30 ..........,Édes kis apusk ám, soraim friss jó egészségben találjon, mi elég' jól vagyunk, csak az a baj, hogy ilyen messze kell élni tőled, pedig már nagyon jó volna karjaidban lenni és csókjaid közt elaludni. Kedvesem idehaza semmi újság nincs. Számtalan csókot és ölelést küld anyuskád. írjál édesem.” Felolvasom, hallgatunk, valami orgonamuzsika jön már a másik szobából. Ki érti ezt? Ki érti, hogy miért a csend, a nincs több szó, és miért szed elő Krucsó László néhány pajkosabb újságot, hogy olvassunk bele azokba is. Meg egy száz év előtti Ország-Világot, éppen a karácsonyi számot. Másról beszélünk régen,' de bennem még mindig ott rezegnek a sorok, a ki nem mondott jaj: „Csak az a baj, hogy ilyen messze kell élni tőled...” Karácsony van. Most igazán érteni, mit jelent ez a mondat. Hogy ne írjon ilyet senki, soha többé. Sass Ervin Martin Gábor felvételei A Hidasháti Állami Gazdaság bélmegyeri vadászháza és a mellette álló szolgálati lakások gondos kezekre vallanak. Az egyik otthonban többet is felfedezhetünk ennél: az előszoba L-alakú szobába vezet. A hátsó részben egy épülő orgona áll. Ifjabb Hajdú Gábor, a vadászház gondnoka szabadkozik; nem olyan nagy dolog, amit csinál, nem akar magának reklámot... Az első kérdés mégis lázba hozza: hogy jut valakinek eszébe orgonát építeni a lakásában ? Szenvedélyesen sorolja az érvelt: — Az első az, hogy az ember igazán szeresse az orgonazenét. A másik: nem vagyok vallásos, és azért,. hogy élőben hallhassam, nem szívesen megyek templomba. Mint mondja, gyerek korától vonzódik a régiségekhez,' a műemlékekhez, és úgy érezte, ezek hangulatához hozzátartozik az orgona hangja is. Húszas évei közepén, 1975-ben döntötte . el, hogy szert tesz egy saját orgonára : —■ Először egy régit akartam felújítani, de az túl nagy és drága volt. Egy új, gyári készítésű orgona most három vagy négymillió forintba kerül. Hozzáteszem, 10—20 év múlva ezt senki nem kérdezi, csak azt hallják az emberek, hogy gyönyörűen szól... — Később egy harmóniu- mot próbáltam venni, de az is nagyon drága volt. Majd Pesten, egy illető felajánlotta, hogy segít felépíteni egy három regiszteres, azaz: sípsoros orgonát. Kiderült, hogy nem komoly üzletember, ugrott a dolog. Majd összeismerkedtem Tárnái Endre orgonaművész, orgonaépítő mesterrel. Először ő is le akart beszélni róla, de látta, hajthatatlan vagyok és felajánlotta a segítségét. Beszerelésre váró sípsor És máris az építés fur- fangjairól beszél: a fasípok esztergálása tizedmilliméter pontosságot kíván; legnehezebb volt a 6—7 éves vörösfenyőfa beszerzése. A fiatal nem jó, mert összeszárad, változik a terjedelme és természetesen a hangja is. A fémsípok anyagának 92 százaléka ón, fennmaradó hányada ólom. Amikor a költségekről faggattuk, és hogy eladná-e a kész orgonát, ta- gadóan rázza a fejét: — Szó sem lehet róla, anyagilag nem is érdekes, hogy mennyibe kerül. Apránként szerzem be a hozzáhangzást az 1 egész 1/3 lábas mixtúra sípsor szolgáltatja. A négylábas prinzipál mögött a 8 lábas fafödött sor van, a három szélládát hangtalan villany- motor működteti... Az egész orgonába 567 sípot épít be készítője, tíz ujjá- val és egy pedállal egyszerre 120 hangot szólaltathat majd meg ... — Nem tanultam én zenét, szinte magamtól jöttem rá a kottaolvasásra, önképzéssel és egy kis segítséggel tettem szert az ismereteimre. Ha meghallom, hogy valahol orgonaverseny van, szólok a feleségemnek, hogy pakoljunk, és máris indulunk. Szerencsére, ő is szereti a zenét, részben miattam kapott rá. Pihentet, megnyugtat, ha hallom az orgonát. Szenvedélyesen sorolja, hogy kit tart a legnagyobbnak az orgonáművészetben. Elsőként Bach-ot említi, de szereti Beethovent, Lisztet. Az előadók közül Karl Richter a kedvence. — Kezdetben sok olyan hangot felfedeztem Liszt darabjaiban, ami bántotta a fülemet. Rájöttem, hogy az alapoknál kell kezdeni, a komplikáltabb műveket fokozatosan lehet megérteni, megszeretni. A lányom hétéves; remélem, orgonaművész lesz belőle. Először égy zongorát kap, hogy tanulja az alapokat, és később jöhet az orgona... Közben lemezt szed elő, a szobát Mendelsshon d- moll szonátájának hangjai — Soha nem bántam meg. Talán most még jobban szórakoztat, mint az elején. De azt mondom, jól, gondolja meg, aki erre vállalkozik. Amikor azt tudakoljuk, ismer-e valakit az országban. aki hozzá hasonló hobbit űz, tagadban rázza a fejét. Házi orgonakészítőről nem hallott, de az utóbbi években szert tett rengeteg barátra, ismerősre, a szenvedélyes orgonarajongók, művészek közül. Egyikük Lehotka Gábor, a mai orgonaművészet kétségtelenül legnagyobb egyénisége. valókat, szerencsére sok segítséget kapok. Megvehetek bontásból származó alkatrészeket és még mindig tartom a kapcsolatot Tárnái mesterrel. A készülő orgona egyik regisztere, sípsora már a helyén van. Mint megtudjuk, ez a prinzipál, a 4 lábas változat. Egy láb az angolszász mértékegység szerint 30,5 centiméter, ennek négyszerese a síp hossza. A prinzipál sípjai adják az Orgona ércesen szóló, jellegzetes hangját. A magas' töltik be. Ifjabb Hajdú Gábor búcsúzóban megjegyzi; — Májusra elkészül a hangszer; remélem, akkorra túlesek a legnehezebben, a hangoláson is. Mindent megtettem a siker érdekében, s a zene szeretete segít abban, hogy gyakran késő éjjel is az orgonán dolgozzak. Meg tudom érteni, hogy valaki nem az orgonát szereti a legjobban, de aki magát á komoly zenét nem élvezi, azt sajnálni tudom. M. Szabó Zsuzsa „Bach a legnagyobb” Fotó: Veress Erzsi
