Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Hagyományok árhulláma Jegyzetek a 28. vásárhelyi őszi tárlatról 1. TÉNYEK. Huszonnyol- . cadik alkalommal nyílt meg óriási érdeklődés mellett a vásárhelyi őszi tárlat október 11-én. Soha ennyi mű még nem érkezett a seregszemlére, mint az idén. A zsűri válogatása alapján mintegy 110 alkotó 274 művét — 120 festményt, 41 grafikai lapot, 81 szobrot és érmet, valamint 32 egyéb műtárgyat — mutatják be három helyszínen, a Tornyai János Múzeum termeiben, a Petőfi Művelődési Központ kiállítóhelyiségeiben és a Medgyessy Teremben. Az idei Tornyai-plakett nyertese az orosházi születésű' vásárhelyi festőművész, Fűlöp Erzsébet. Munkajutalmat kapott Almásy Aladár grafikusművész, Csizmadia Zoltán festőművész, Mis- kolczi László festőművész és Szalay Ferenc festőművész. A Csongrád megyei Tanács alkotódíját Gyurcsek Ferenc szobrászművész, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának díját Németh József festőművész vehette át. Az idén első alkalommal tíz vásárhelyi üzem, vállalat és termelőszövetkezet ajánlott fel munkajutalmat, a díjazottak között van a Békéscsabán élő Tóth Ernő festőművész, aki a Gorzsai Állami Gazdaság munkajutalmát kapta. 2. KÉRDŐJELEK. Változott-e a Hódmezővásárhelyhez kötődő képzőművészet palettája, tartalma, színskálája az elmúlt években? Le- mérhető-e a negyedszázados jubileum alkalmával, a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállítás után kibontakozott szakmai-művészeti vita, és közönségértékelés tanulságainak tudatos asz- szimilálása? Tetten érhető-e az alkotók részéről az a sokat és sokszor emlegetett társadalmi kihívás, hogy minden művészetnek alapvető feladata és kötelessége a korunk által felvetett kérdésekre előremutató választ keresni? A Vásárhelyhez kötődő képzőművészetnek, mely elsősorban az úgynevezett plebejus áramlatok asszimilálója, van-e érvényes mondandója a XX. század 80-as évtizedének elején? Az ide tudatosan kapcsolódó vagy a műtörténeti skatulyaszemlélet által idekötött művészek képesek-e a mezőgazdaság nagyarányú életformaváltásának nem csak felszíni jelenségeit, de mélyrétegeit is tetten érni alkotásaikban? Jelen esetben igaz-e, hogy a mennyiség minőségbe csap át? 3. FELKIÁLTÓJELEK. Az első pillanatban, úgy tűnhet, hogy a kérdésekre akár pozitív válaszokkal, netalántán örömteli felkiáltásokkal is reflektálhatunk. A 28. képlet persze sokkal bonyolultabb. A „minden eddiginél több” mű elsősorban a táblakép térnyerését jelenti, ami éppúgy lehet a meghívások manipulációja, mint a zsűri válogatásának sajátos szempontja. A hatalmas anyag szürke masszájából viszont csak itt-ott villan meg néhány alkotó meghatározó világítótornyának fénye, egyegy művészi csúcsteljesítmény. Ez pedig évek óta újra és újra alapos elemzésre, a gondok felmérésére, a művészi feladatok változó tartalmának körvonalazására kell, hogy serkentsen alkotót, művészetpolitikust, kritikust, felelősen gondolkodó nézőt egyaránt. 4. SZUBJEKTÍV VÉLEMÉNYEK. Szerintem túlságosan kevés ekkora anyagban odafigyelni pusztán az ifjú Kollár György színélményekre épülő, tartalmaiban elkötelezett, s e tájhoz kötődése ellenére is egyetemes érvényű és hatásos festményeire; Fejér Csaba bravúros Fogat című képére, mely előtt az emberben jogosan fogalmazódik meg a kérdés, nem bosszantásként fest-e ez a zseniális művész ilyen virtuóz képeket; Almásy Aladár immár kiforrott, érett, sajátos grafikai és szemantikai nyelvet teremtő groteszk rézkarcaira; Kotsis Nagy Margit gondolat- és érzelemgazdag terrakotta plasztikáira; Fritz Mihály finoman rajzos érmeire; Tóth Ernő gazdag asszociációkat ébresztő, sok forrásból táplálkozó műveire; Koszta Rozália sugárzó, végsőkig letisztult Menyasszonyára, vagy Fűlöp Erzsébet vallató mikrovilágára. A többi mű meglehetősen szokványos, az egyéni teljesítményekhez képest inkább hátrálást, mint előrelépést jelent. A hagyományok folytatói valóban kizárólag az örökséget idézik egyre nosz- talgikusabban, egyre görcsösebben — Csizmadia Zoltán, .Csikós András, Holler László, Fontos Sándor, Szalay Ferenc, Zombori László, Fodor József, Németh József, Kurucz D. István, Szúr esik János. Ehhez a szálhoz kapcsolódik, s mégis mennyi tartalmat, új érzést és gondolatot hordoz a szűkszavúságában is beszédes Lóránt János, a bravúrosan festő Pata y László, a minden ecsetvonásában mélyen humánus Ve~ csési Sándor, s az új, meseszerű, áttételesebb, líraibb és szürrealisztikusabb világot teremtő Kárpáti Tamás, Somos Miklós, Gara- buczy Agnes, Lieber Éva, Brankovics Éva. S velük szemben is érvényes Szakáll Ágnes precíz, újnaturalista festménye, Végvári I. János jelképes konstrukciója, Kéri László kritikus hangú, több síkú műve. A grafikai mezőny jóval szürkébb az előzőeknél, s Almásy Aladár kiugró teljesítménye még Sulyok Gabriella, Kéri Imre, Czinke Ferenc, Lacza Márta és Engel Tevan István szokásosan magas színvonalát is elhomályosítja. A szoboranyagban Gyurcsek Ferenc erőt sugárzó dinamizmusa, Vasas Károly lendülete, Kutas István bravúros eleganciája, Lantos Györgyi megejtő lírája, Sebestyén Sándor ötletgazdagsága, Nagy Sándor tömörítő készsége és Tóth Julianna elkötelezettsége érdemel figyelmet. Az „egyéb műfaj” képviselői közül a kerámiaanyagot meghatározza Schrammel Imre jelenléte, aki mögött jó tanítványként sorakozik Ambrus Éva, Orosz Mária, Pagony Rita, Szelényi Attila és Tuza László. Csak sajnálhatjuk, hogy a textilek és falikárpitok készítőinek sorából olyan helyi nevek hiányoznak, mint például Németh Éva vagy Landgráf Katalin. A 28. vásárhelyi őszi tárlat november végéig látható, s bizonyára nem csak élményekkel, de tanulságokkal is szolgálhat a Békés megyei művészetszerető * közönségnek is. Tandi Lajos Tanúvallomást tenni Beszélgetés Vidor Miklós íróval Biró előrevágja a labdát Zsengellérhez, majd egy meredek szöktetés Cseh Matyi felé, aki igazít egyet a labdán, aztán lő: gól, gól, góóól!!! — Ilyen esetekben magasba lendülnek a karok, s örömmámorban úszik a lelátó, ám most mindössze öt fiú veszi körül a játékteret. Gombfocimérkőzést vívnak. Keményen, vérre menően, éppen úgy, mint a felnőttek. Csak sokkal sportszerűbb keretek között, hiszen a „nagyok” most háborúznak. 1944-et írunk. Német bevonulás, razziák, légitámadások. Ám a fiúk — hódolva szenvedélyüknek — mintha egy másik, eljövendő világban élnének, ahol a játék fontosabb, mint az óvóhelyre búvás, és egy-egy jól megtermett kapusért (kabátgombért) érdemes vállalni a veszélyeket. Vidor Miklós „A hátvéd halála és feltámadása” című filmjének vetítése után rövid, döbbent csend, majd a felcsattanó taps jelzi, hogy a mű közeljutott a nézők leikéhez. Szarvason, a Körös- táj-esten volt vendég az író és a televíziósok egy kis csoportja. Egy értékes nap délutánján adódott alkalom, hogy Vidor Miklóssal félrevonuljak egy csendes zugba, beszélgetni: — Az elmúlt télen voltam utoljára Békés megyében — mondja Vidor Miklós. — Gyulára, író-olvasó találkozóra hívtak és nagyon sajnálom, hogy akkor nem találkozhattam Simonyi Imrével. Most, Szarvason, viszont meglátogattuk Ruzics- kay György csodálatos kiállítását és alkalmam nyílt találkozni- a Köröstájhoz kötődő alkotók népes táborával. Jó érzés, hogy Békésben ilyen pezsgő a szellemi élet. Számomra pedig külön öröm, hogy még mielőtt a tv képernyőjére került, ennek az értő közönségnek mutathattam be a filmem. — Kamaszokról, játékban önfeledt fiúkról szól a műve. Személyes élményei adták a témát? — Természetesen. A háború idején pont annyi idős voltam, mint a filmem hősei. Akkor semmi másra nem gondoltunk, mint hogy megszervezzük a BAJNOKSÁGOT, hogy egy-egy új „játékost” - leigazolhassunk, s hogy győzzön a csapat. Felnőtt fejjel — íróként — gondoltam csak végig, hogy a régi játékoknak milyen lélekformáló ereje volt. A diadalmámor, a férfiasán elviselt vereség, a meg nem alkuvó céltudatosság mind-mind olyan magatartásformák, amelyekre később, a felnőttek világában is szükségünk lehetett.- Ráadásul a hasonló szenvedély közösséggé formált, összekötött bennünket. — Milyen volt a diákok élete a 40-es évek elején, a háború árnyékában? — Csodálatos iskolába, a fasori gimnáziumba jártam. Tanáraim humanista műveltséggel felvértezett, igaz emberek voltak, s bennünket is hasonló irányba segítettek. Gombfocizó társaságunkhoz hasonlóan volt az osztályunkban egy másik csoport, amelyet műszaki érdeklődé-- sű fiúk alakítottak. Rádiót építettek, barkácsoltak. Érdekes módon ők szinte valamennyien később is a műszaki pályához vonzódtak. Mivel engem az irodalom érdekelt, inkább magyarból és latinból jeleskedtem. Amikor felsős lettem, biratkoz- hattam az irodalmi önképzőkörbe, ami számomra legalább annyit jelentett, mint most az írószövetségi tagság. Értékeltük, bíráltuk egymás munkáit, és ott is nagyon komoly díjak voltak. A zsenge művek után csak any- nyi hangzott el: „napirendre térünk felette”. A „mél- tányolásra” már büszke lehetett az ember. A „jegyző- könyvi dicséret” komoly elismerés volt, s ha valaki „érdemkönyvi dicséretet” kapott, az talán boldogabb volt, mint ma egy Kossuth-díjas alkotó. Hetedikes gimnazista voltam, amikor a Népszavában Szakasits Árpád leközölte egyik versem. Ez végképp tekintélyt adott társaim előtt. — Első kötetei verseskönyvek voltak, később tért át a prózára. Miért? — Közben azért volt életemnek egy szakasza, amikor műfordítással foglalkoztam, s Heine, valamint Goethe remekeit ültettem magyarra. A háború után egészen rövid ideig hivatalt viseltem a Magyar Művészeti Tanácsban, amelynek tanítómesterem, Kassák Lajos volt az alelnöke. Ami pedig a verseskönyveket illeti, az a véleményem, hogy számomra a költemény vagy jön, vagy nem jön, arra életet alapozni nem tudok. A próza, a regény, bár tudatos építmény, annak művelése jobban igazítható az életvitelemhez. — Eddig 22 kötete jelent meg. 1955 óta József Attila- díjas. Miként látja az író szerepét a világban? — Hitem szerint az író dolga, hogy tanúvallomást tegyen a megélt történelmi korról. Magamra eszmélé- sem legérzékenyebb idején — fiatalkoromban — háborút, „történelmi időket” éltünk. így aztán témahiányban aligha szenvedhetek. Közeledve 60. évemhez, néha inkább egy kis nyugalomra vágyom, s rábíznám feszültségeimet az energiákkal dús, mai fiatalokra. Persze, nem azon az áron, hogy nekik is át kelljen élni mindazon szörnyűségeket, amelyekben nemzedékemnek része volt. Andódy Tibor NÉPÚJSÁG h ____ r®1*. K oszta Rozália: Menyasszony Vlagyimir Lugovszkoj: Lenin Szülőhazám ezer folyója csontig fagyott e zord napon. A könny az arcokat befolyta, míg olvasták a mondatot. Nem, nem. Csodát mi nem reméltünk, kimúlt a fény a Kreml felett, de az, kiért úgy sírt a népünk, nem halt meg: el nem feledett. 0 friss erő, a fényé józan, ilyent nem tör halál se meg. Orosz hazám! Sok nemzetedben nincs még fiad hűségesebb. Benne dalolt e nemzedéknyi tudás, a szív, szem, értelem, nagy neve, ím, Vlagyimir Lenin, maga: élő történelem! Teremtve pártot választott ő egy addig még nem járt utat, az ész, a hit, az akarás, hogy mind egy reménnyé forrjanak. S a párt, mint kézről-kézre fáklya, szent tűz, hős, férfias dolog, s ő él. A pártigazolványban Leninnek szíve ott dobog. Elsárguló lapok közt csönd van, a könyvespolc, akár a por. Időnk tüzes villáma csillan, dörejjel elvonult a kor. 0 — rajzban él és fémszoborban, de vérlökés és mozdulat, ő él: a tettel, hittel, szóval alkot — teremtő gondolat. Az álmai — mint szárnycsapások, időnk kiáltó hangja száll, nekünk bőséget, boldogságot hoz jókedvű munkánk ma már. Sok eljövendő nemzedék is mint fényt fogadja majd szavad, te nagy Lenin, mester, zseni, a szívben élsz, mint akarat! Elment. Jégzajlás hírhozója, a ködbe fénysugárt vetett. Mint virágok a napkorongra, fordulnak rá emberszívek. Velünk van ő, élők közt járó, mert nemzedékekből beszél. E drága név vöröslő zászló. Világ fölött száll. Szítja szél! Konczek József fordítása
