Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
NÉPÚJSÁG 1981. november 7., szombat Vaszilij Suksin: A nap, az öregember és a lány Fehéren izzottak a napok. Forró volt a föld, a fák is. A fű szárazon zizegett talpunk alatt. Csak esténként hűlt le egy kicsit a levegő. És akkor a rohanó folyó, a Katuna partjára mindig kijött egy ősz öregember, mindig ugyanarra a helyre ült le — a fatönknél —, és a napot nézte. A nap a hegyek mögé bukott. Esténként hatalmas és vörös volt. Az öreg mozdulatlanul ült. Aszott, barna, ráncos kezeit a térdén nyugtatta. Az arca is csupa ránc volt, szeme könnyező, fénytelen. Nyaka vékony, feje kicsi, ősz. Kék vászoninge alatt kiálló lapockái meredeztek. Egyszer az öreg, amint így üldögélt, hangot hallott a háta mögött: Jó napot, bácsi! Az öreg bólintott. Egy lány ült le mellé, egy kis lapos kofferrel a kezében. — Pihenget? Az öreg ismét bólintott. — Pihenek — felelte. Nem nézett a lányra. — Megörökíthetem magát? — kérdezte a lány. — Az meg hogy megy? — Az öreg nem értette. — Lerajzolnám. Az öreg egy darabig hallgatott, szempilla nélküli vöc rös szemhéjaival hunyorogva a napot nézte. — Csúf vagyok én már — mondta. — Miért? — A lány egy kicsit zavarba jött. — Nem, maga szép, bácsi. — Ráadásul beteges. A lány hosszan nézte az öregembert. Aztán puha kezével megsimogatta az aszott, barna kezet, és így szólt: — Maga nagyon szép, bácsi. Igazán. Az öreg halványan elmosolyodott : — Hát akkor rajzolj le, ha már így áll a dolog. A lány kinyitotta a kis koffert. Az öreg a markába köhin- tett egyet-kettőt. — Városi vagy, igaz? — Városi. — Nyilván, fizetnek ezért. — Mikor hogy, többnyire igen. Ha jól megcsinálom, megfizetik. — Igyekezni kell. — Igyekszem. Elhallgattak. Az öreg egyre a napot néz- te. A lány rajzolt, profilból nézegetve az öregember arcát. — Maga idevalósi, bácsi? — Idevalósi. — Itt is született? — Itt, itt. — Mennyi most? — Hogy hány éves vagyok? Nyolcvan. — Ó! — Sok — ismerte be az öreg, és újra halványan elmosolyodott. — Hát te? — Huszonöt. Megint hallgattak egy kicsit. — Hogy milyen a nap! — kiáltott fel halkan az öreg. — Milyen? — kérdezte a lány értetlenül. — Nagy. — Aha ... Igen. Általában szép itt. — A víz meg amott, látod milyen ... A túlsó partnál... — Igen, igen. — Mintha véres lenne. — Igen. — A lány a túlsó partra nézett. — Igen. A nap elérte az Altáj csúcsát, és kezdett lassan alámerülni egy távoli kék világba. És minél lejjebb szállt, annál élesebben rajzolódtak ki a hegyek. Mintha egy kicsit közelebb jöttek volna. A völgyben meg — a folyó és a hegyek között — lassan kihunyt a vöröses félhomány. A hegyek felől mélabús, puha árnyék közeledett. — Lement a nap — sóhajtott fel az öreg. A lány beletette rajzlapjait egy dobozba. Egy darabig csak úgy ültek — hallgatták, mint csapdossák a partot a tovafutó, apró kis hullámok. A völgyre óriási ködfoszlányok telepedtek. A közeli kiserdőben tétova dalra zendített egy éjszakai madár. A túlsó part hangosan visszhangozta énekét. — Jól van — mondta halkan az öreg. A lány pedig arra gondolt, hogy hamarosan visszatér a kedvés, távoli városba, és sok rajzot visz majd. Közte lesz ennek az öregembernek is a portréja. A barátja pedig, aki igazi, tehetséges festő, rögtön dühbe gurul: „Megint ráncok!... Minek? Mindenki tudja, hogy Szibéria éghajlata milyen zord, és hogy milyen sokat dolgoznak ott az emberek. Na és aztán Akkor mi van A lány tisztában volt vele, hogy fogalma sincs saját tehetségéről. De ha arra gondolt, milyen nehéz élete volt ennek az öregembernek... Lám, milyen kezei vannak .. . Megint ráncok! „Dolgozni kell, dolgozni, dolgozni...” — Holnap is eljön ide, bácsi? — kérdezte az öregtő'.. — Eljövök — válaszolta az. A lány felállt, és elindult, vissza a faluba. Az öreg még üldögélt egy kis ideig, aztán ő is útnak indult. Hazaért, leült a kuckójába, a kályha mellé. Csendesen üldögélt, várta, hogy mikor jön haza a munkából a fia, és mikor ülnek vacsorához. A fia mindig fáradtan, mindennel elégedetlenül tért haza. A menye is mindig elégedetlen volt valamivel. Az unokák felnőttek, és kirepültek a városba. Nélkülük üres volt a ház. Vacsorához ültek. Az öregnek kenyeret aprítottak a tejbe, ő az asztal sarkán ülve kanalazta. Óvatosan evett, igyekezett nem csörömpölni a kanállal. Hallgattak. Aztán nyugovóra tértek. Az öreg felmászott a sutba, a fia és a menye pedig bementek a szobába. Hallgattak. Miről beszéltek volna? Minden szót rég elmondtak már. Másnap az öreg meg a lány újra ott ültek a parton, a fatönknél. A lány sebesen rajzolt, az öreg meg, miközben a napot nézte, mesélt: — Mindig jómódban éltünk, bűn lenne panaszkodni. Én ács voltam, mindig akadt elég munkám. A fiaim is mind ácsok .lettek. Sok meghalt a háborúban — négy. Kettő maradt. Én most az egyikkel, Sztyepánnal lakok. Ványka meg a városban, Bijszkben. Munkavezető egy új építkezésen. Azt írja: semmi baj, jól élnek. Eljöttek ide is, vendégségbe. Sok unokám van. Szeretnek engem. Most különböző városokban élnek.. . A lány az öreg kezeit rajzolta, kapkodott, idegeskedett, gyakran törölt. • — Nehéz élete volt? — kérdezte, elárulva, hogy nem figyelt. — Hogy lett volna nehéz? — csodálkozott az öreg. — Hát épp azt beszélem: jól éltünk. — Sajnálja a fiait? — Hát hogyne! — lepődött meg a kérdésen újra az öreg. — Négy ilyen fiút eltemetni — nem tréfadolog! A lány maga sem értette: hol sajnálta az öregembert, hol pedig csodálta különös nyugalmáért és megbékéléséért. • A nap ismét a hegyek mögé bukott. ŰJra felragyogott az alkonypír. — Rossz idő lesz holnap — mondta az öreg. A lány a ragyogóan tiszta égboltra nézett: — Miért? — Szaggat mindenem. — Pedig az ég teljesen tiszta. Az öreg jó ideig hallgatott. — Holnap eljön, bácsi? — Nem tudom — hangzott a kissé megkésett válasz. — Valahogy mindenem szaggat. — Bácsi, hogy hívják errefelé az ilyen követ? — A lány elővett a kabátzsebéből egy fehér, aranyszínárnyalatú kavicsot. — Milyen követ? — kérdezte az öreg, de továbbra is a hegyeket nézte. A lány odanyújtotta neki a követ. Az öreg, anélkül, hogy megfordult volna, tartotta a markát. — Az ilyet? — kérdezte egy futó pillantást vetve a kőre, és megfogta azt aszott, görbe ujjai között. — Ez kovakő. A háborúban, amikor nem volt elég gyufa, ezzel csiholtunk tüzet. A lányt meglepte egy különös felfedezés: úgy tűnt, az öreg vak. Hirtelen nem is tudta mit mondjon, hallgatott, és oldalról nézte az öreget. Az pedig arrafelé nézett egyié, amerre a nap leszállt. Nyugodtan, elgondolkodva nézett. , — Nesze... — mondta, és visszaadta a lánynak a követ. — Nemcsak ilyenek vannak. Van olyan, amelyik egészen fehér, sőt, átlátszó, a belsejében pedig mintha apró pontocskák lennének. Aztán van, amelyik egészen olyan, mint egy tojás, alig lehet megkülönböztetni őket. Olyan is van, amelyik szarkatojáshoz hasonlít — kívül pettyes, meg olyan is van, mint a seregélytől ás — kékes színű, szintén foltos. A lány egyre az öreget nézte. Nem tudta rászánni magát, hogy megkérdezze: valóban vak-e. — Hol lakik, bácsi? — Itt, nem túl mess2e. Az ott Iván Kolokolnyikov háza — az öreg a folyó túlsó partján levő házra mutatott —, odébb Bedarevéké, azután Voloki- tyinéké, azután Zinovjevéké, az ott meg már, a kis utcában — a miénk. Gyere el, ha kell valami. Amíg itt volt az unokánk, vidám élet volt ám nálunk nagyon. Az öregember felállt, és elindult a hegynek vezető ösvényen. — Megyek. Mindenem szaggat. A lány egészen addig nézett utána, amíg be nem fordult a kis utcába. Az öreg egyetlenegyszer sem botlott meg, meg sem torpant. Lassan ment, a lába elé nézett. — „Nem, nem vak — gondolta a lány. — Csak gyengén lát.” Másnap az öreg nem jött ki a partra. A lány egyedül üldögélt, és rá gondolt. Volt az öreg egyszerű, hétköznapi életében valami bonyolult, valami nagyszerű, valami jelentős. „A nap — az is egyszerűen csak felkel és lenyugszik — gondolta a lány. Ez talán egyszerű?!” És hossza'mi. Szalay Ferenc: Amikor a búza érik san nézegette a rajzait. Szomorú volt. Nem jött el az öreg harmadnap, nem jött el negyednap sem. A lány elindult, hogy megkeresse a házát. Megtalálta. Egy nagy faház udvarán, a sarokban, az eresz alatt egy tagbaszakadt, ötven körüli parasztember fenyődeszkát gyalult éppen. — Jó napot — köszönt a lány. A férfi felegyenesedett, ránézett a lányra, mutatóujját végighúzta izzadt homlokán, és bólintott: — Aggyisten. — Mondja, kérem, itt lakik az öreg ... A férfi figyelmesen, és valahogy olyan furcsán nézett rá, hogy hirtelen elhallgatott. — Itt lakott — felelte. — Éppen a koporsóját csinálom. A lány alig nyitotta ki a száját, úgy kérdezte: — Meghalt? — Meg. — A férfi újra gyalulni kezdte a deszkát, de pár mozdulat után megint a lányra nézett: — Mi kellett volna? — Csak úgy... Én lerajzoltam _őt... — Aha. — A férfi hirtelen újra munkához látott. — Mondja, vak volt? — kérdezte a lány hosszas hallgatás után. — Vak. — És régóta? — Már vagy tíz éve. Miért? — Csak ... A lány kifelé indult. Az utcán a sövényhez dőlt, és elsírta magát. Sajnálta az öreget. És azt is sajnálta, hogy nem tudott róla beszélni senkivel. De az emberi élet, az emberi hőstett valami mélyebb értelmére és titkára érzett most rá, és — jóllehet maga sem tudott róla — sokkal felnőttebbé, érettebbé vált. Somi Éva fordítása Raisza Ahmatova: A Tisza Folyó: szerelemé, folyó: bánaté, láthatlak végre, ahogyan kanyarogsz! Bár idegen partokra jöttem én, otthonos vagyok itt mindjárt valahogy. Azt mondják: a folyók mind hasonlók: embernek, hajónak mind vizet ád ... E gyönyörű napon izgatott mód fülelem a te szíved dobaját. Fülelek, hogy — habár egy pillanatra — meghalljak egy ismerős morajt, az én Argunom csapását a partra, a kitörőt, a féktelen szilajt. A szemedbe nézek, hogy a csecsenc folyók szeme kéküljön át rajta, hogy kezdjen énektől elmúlni a csend, s hallhassam a forrásokat újra. Ó, szelíd Tisza, folyó: bánaté, ki játszanál minthogyha húrokon, csobogj hazámról, hisz már éjtenéj — de csak csöndesen! — róla álmodom. Eljöttem hozzád meghitten beszélni. Üdvözölnek a csecsenc szurdokok. Hordozd az örömöt, akár a déli nap, — holdfényben tükrözd a bánatot. Kaukázusi erős sziklafészket régóta ül egy aul, a szülői. A felhők ott tenyéren üldögélnek, még a nap is onnan kezd röpülni. A büszke asszonyok, mint királynék, a forrásokhoz mennek az ösvényen, hogy korsajuk színültig merítsék ős énekszóra az alkony tüzével. Bennem most az emlék nagy hullámokat vet, boldog vagyok, mint valaha. E boldogságon — olyan, mint a nap — ketten osztozunk: én és a Tisza. Győri László fordítása Bencze József: Nyergeltem.. Nyergeltem, megnyargaltam bodzavessző-ménest, soha, soha nem felejtem nagyanyát, az édest. Éji érkezésem nem lesi már senki, kettőnk otthonául csillagot bérelj ki. Fontos Sándor: Üllési napáldozat
