Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-01 / 257. szám
1981. november 1., vasárnap Surányi Sándor: Máthé, az eminens Többen megkérdezték már tőlem, hogy honnét, kitől szereztem földrajzi érdeklődésemnek azt az inspirációját, ami a turizmus, az utazás szenvedélye által a világ jobb megismeréséhez vezethet? Ebben a kérdésben térben és időben is vissza kell nyúljak az egykori petrozsé- nyi állami főgimnázium tiszteletreméltó földrajztanárához, a fess Rácz tanár úrhoz. Őróla nemcsak azt vélte tudni a diákfáma, hogy két órája közötti tíz percben is hazaszalad néha Maleja-parti garzonlakására, hogy másik nyakkendőt kössön, de a szakmáját, a földrajzot is hasonló pedantériával kezelte és tanította. Nála nem lehetett nem tudni, vagy megbukni. A felelet nála mindenkor a falitérkép előtt történt, a diáknak egyik földrajzi ponttól a másik pontig vezetett „utazása” közben Nála „fújni” kellett az akkori Magyarország mind a hatvanhárom vármegyéjének a székhelyeit, amit én is, máig is hibátlanul tudok. De azt még nem gondoltam, hogy valamikor még olyan „istenhátamögötti” helyekre is eljutok, valóságosan is, mint pl. Árvában Ál- sókubin, Goszpic vagy Ogu- lin, ahová köztisztviselő abban az időben csak büntetésből került áthelyezéssel. Például ha választáskor a kormány ellenzékére szavazott De Petrozsény is ilyen állomáshelynek számított, legalábbis a MÁV-alkalmazot- tak számára. Itt csak pályát lehetett kezdeni, de áthelyezéshez jutni, mással cserélni képtelenség volt a hegyi pályán való nehéz szolgálat, a nyáron is nagyrészben havas Páreng-csúcs (2546 méter) alatti Zsil-völgy klimatikus viszonyai, az ebből adódó nehéz ellátási körülmények következtében. Én azonban — mint külföldi turista — egy alkalommal mégis nagy izgalommal utaztam az újabban dinamikusan fejlődő Zsil-völgyi bányászvárosba. Régi emlékekkel, ifjúságommal, egykori önmagámmal, esetleg régi diáktársakkal akartam találkozni. Így találkoztam egyik osztálytársam, Máthé Sándor emlékével. Máthéval abban az időben, az ezerkilenc- száztízes esztendők közepén a petrozsényi gimnázium első osztályának padjait koptattuk, több-kevesebb- sikerrel. Ez a meghatározás azonban csak az én személyemre volt vonatkoztatható, mivel Máthé az osztály eminense volt. Az esze úgy vágott, mint a borotva. Személyére legfeljebb az vetett árnyékot, hogy sokgyerekes, ezer- bajú-gondú asztalosmester fia volt, és hogy olyan ágyon- foltozott ruhában, ormótlan bakancsban járt, hogy az már a komikum határát súrolta. Nem is volt senki barátja az osztályban. A petrozsényi úri fiúk száj biggyesztve húzódtak el tőle, de mások számára sem volt csak „Máthé”. De ezt is úgy mondták ki, hogy közben arcuk elé kapták a kezüket, hogy az önkéntelenül felvillanó vigyort eltakarják. Talán' csak mi, egy-két vasutasgyerek barátkoztunk vele. Időnként néhány napra távol is maradt az iskolától, amit úgy-ahogy próbált igazolni, de nem mindig sikerre. Különösen nem, ha osztályfőnökünk, az amúgy is Szokolay Károly: Hej, hajdanán... Sass Ervinnek Hej, hajdanán, hajdanán voltunk költők igazán! Csak mi tudtuk, senki más, mit zúg a szél, mit a sás. Nem tudtuk kiváltani, torkunk fogta valami. Félrecsúszott a vonónk, kínunk nevette a hold. De igaz volt, igaz-e, a látomás, a zene? A csupaszín ifjúság bennünk tombolta magát. Lehiggadva ugyan ki tudja azt elmondani? De akkor ki hiszi el, — pajtás, most erre felelj — hogy vers volt az életünk, tüzünk s minden elemünk, bennünk kelt s ment le a nap, és ez így ment napra nap. A hajam már csupa dér, de örökre bennem él, mit akkor nem mondtam el. Tán csak a sás zengi el. Szokolay Zoltán : Csitító Vesztett a bankos, új kártyát nem oszt. A két tenyér közt céltalan szavak. Talán jut még egy túlvilági poszt. Talán meglátja vigaszát a vak. A vékony füstcsík tán majd égre ér. A fényes búra végre megreped. Majd szerteszéled minden két tenyér. Aludj nyugodtan. Élek. Reszketek. ideges, Sztéhló tanár úrnak rossz napja volt. — Máthé, tegnap miért nem voltál iskolában? Megint miért* mulasztottál? — hangzott a számonkérés. — Tanár úr, kérem, én akartam jönni, de az apám ... — Nem az apádról kérdeztelek, arra felelj, amit kérdeztem! Tegnap miért hiányoztál ? — Mert... mert az apámnak a fadepóba kellett menni deszkáért, és ... és a bakancs, tetszik tudni... — Talán nem azt akarod mondani, hogy a bakancsod nem akart elhozni? — vi- gyorodott most már el Sztéhló tanár úr is. — Igen, olyasmi... tetszik tudni, a bakancs közös ... tegnap az apámnak kellett ... Egyszer azután mégis olyasmi történt, ami megalapozta Máthé Sándor tekintélyét. Várkonyi János: Falusi megálló Egyik délelőttön — nem emlékszem már rá, milyen óra volt — a pedellus azzal jött be az osztályba, hogy Sztéhló tanár úr a nyolcadikosok osztályába kéreti Má- thét. Ugyanis osztályfőnökünk, aki magyar—latin szakos voLt, más osztályokban, így a nyolcadikban is tanította a latin nyelvet és irodalmat. Máthé hatalmas bakancsaiban eltrappogott a folyosón, de néhány perc múlva vissza is tért, és csendben beült a hátsó padsorok egyikébe, ahol a helye volt. Mi pedig — az egész osztály — alig vártuk, hogy vége legyen az órának, hogy megtudjuk, mi volt az a nagy esemény, amihez a Máthé kellett a nyolcadikosok osztályában? Tízpercben a folyosón nagy zajongással vettük körül: — Na, mondd már, Máthé, mit akart tőled Sztéhló' tanár úr? Miért hívatott a nyolcadikosokhoz? Talán a bakancsaidra voltak kíváncsiak? Máthé szerényen mosolygott, miközben szégyenkezve nézegette a bakancsát. — Nem volt semmi különös. A tanár úr a kezembe adta a nyolcadikosok latin- könyvét, a Liber Sextit, megmutatott benne egy mondatot, hogy hangosan olvassam el, úgy, hogy az osztály hallja. Amikor ez megvolt, a nyolcadikosokhoz fordult, és azt mondta: látják, ez egy elsős ... maguk meg szégyelljék magukat... ! Nekem meg azt mondta azután a tanár úr: jól. van, Máthé, nem csalódtam benned. Köszönöm, elmehetsz. Hát csak ennyi volt az egész ... Vagyis az történt, hogy a nyolcadikosok egy latin mondatot nem tudtak helyesen elolvasni, mire Sztéhló tanár úr — aki jól ismerte Máthé képességeit —, hogy a nyolcadikosokat megszégyenítse, vele olvastatta el az ominózus szöveget. / Amikor néhány egykori petrozsényi osztálytársammal találkoztam, felelevenítettük, hogy tanáraink, diáktársaink közül kivel mi történt, kit hogyan, hová sodort el az idő? Máthé Sándorra is így került sor. Egyik társunk — miközben köszvénye miatt minduntalan fel-felszisszent — olyasmit is elmondott róla, amit én már nem ismerhettem. — Te korán elmentél innét, nem is tudod, milyen nagy ész szorult abba a Mátkába! Még költő is volt, versei jelentek meg az újságokban. Kár, hogy olyan hamar végzett vele a halál. Elvitte a szegénység, a tüdőbaj. Elvitte a bakancsa... Ez volt ennek az utamnak a legszebb, és mégis a legszomorúbb élménye. Hogy találkoztam — találkozhattam — egykori osztálytársam emlékével. Várkonyi János: Hazatérés Herceg Árpád: Ősz se, köd se Akár a tegnapi hajnal, a tegnapelőtti, talán már évek óta bandukolok így a városon át, egyetlen utcában, kettéfűrészelt jegenyék között — • öregesen ma is, mintha valóban ezeréves lennék s már nem tiltakoznék, nem lennék szolidáris az ősz kivégzőosztaga előtt vonagló nyárral, de nem lenne ősz se, köd se, vacogás se, bsak a vibráló idegekben a sejtés, hogy magunkra maradtunk megint: én és az ezeréves hajnal a visszavonuló éjszaka szorításából kiszakadva. Képeink Várkonyi János pedagógus-festőművész képeinek reprodukcióit 1972- ben közöltük először lapunk kulturális mellékletében. A festő 1970 óta szerepel az országos hírű alföldi tárlatokon, 1980- ban ott volt a dél-alföldi tárlaton, a pedagógusok országos kiállításán 1973- ban Pécsett, 1976-ban Szolnokon, 1979-ben Debrecenben; szerepelt Aradon és a jugoszláviai Zrenjaninban is, gyűjteményes kiállításokon. Üjabban kultúrtörténeti emlékek foglalkoztatják, ugyanakkor a letűnt múlt emberének élete, bánata, öröme is termékenyen befolyásolja fantáziáját. A napokban zárult szép sikerrel kiállítása a Békéscsabai Konzervgyár klubjában. Várkonyi János: Újra elmegy
