Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-15 / 268. szám
1981. november 15., vasárnap Forgács Tibor, Nagy Mari, Felkai Eszter, Gálfy László és Petrozsényi Eszter a „Boldog születésnapot!” jeleneteiben Fotó: Somfai István Magyarországi bemutató Békéscsabán M. Camoletti: Boldog születésnapot „Szalon egy kényelmes házban, Párizshoz nem túl közel. Baloldalt három, jobboldalt két ajtó, hátul bejárati ajtó, jobboldalt üvegezett veranda, pamlag, karosszékek, bárszekrény, telefon, virágok. Szereplők: Bemard, a férj, Jacqueline, a feleség, Robert a (házi)barát, Brigitte 1., a szobalány, és Brigitte 11. Bemard, utóbb Robert szeretője.” Szociográfiák: idillt vagy küzdelmet ? Folyamatos jelen öten vannak tehát, kettővel kevesebben, mint a gonoszok, habár sok jóság, tisztesség, becsület egyikőj ükről sem mondható el. De ennek az ellenkezője is igaz, ugyanis rengeteg jóság, tisztesség és becsületesség mondható el róluk, a maguk módján. És, hogy Marc Camoletti, az író, a szülőatyjuk a valóságból mintázta alakjait és a helyzetet, amibe ebben a könnyedén szellemes, magabiztosan bravúros vígjáték során kerülnek, az sem kétséges. Habár a színlapon vígjáték helyett „bohózat” szerepel, a szerző eredeti szándéka kétségkívül a vígjátékhoz áll közelebb, még akkor is, ha az előadás könnyedén elvisel (mi több: igényel) bohózati megoldásokat. Ha mérlegelünk, márpedig a kritika dolga elsősorban ez, akkor a szerző szándékaiból kell elindulnunk. Marc Camoletti nem akar irodalmi Nobel-díjat kapni, nem törekszik a nagy színpadi szerzők panteonjába sem, Marc Camoletti szórakoztatni akar, izgalmat kelteni és kikapcsolni. Olyan ez a többszörösen megcsavart történet, mint egy jópofa mese, mint egy nagyotmondás; olyan, mint egy bódító virág, ami után vágyakozunk ugyan, de tudjuk, hogy soha meg nem kapjuk. De minek is? Ugyan, ki kívánkozik olyan helyzetekbe, mint Bemard, aki a saját házába hozza a szeretőjét, de a barátja nyakába varrná, hogy ügyesen halászhasson a zavarosban ? Vagy olyanba, amit szegény Robertnek kell átélnie, miközben a ház urának nejét áhítja, de a ház ura egy másik nővel szeretné „névleg” megajándékozni? Vagy a ház urának neje, aki... vagy Brigitte I., akit Robert összetéveszt Brigitte II-vel, amiből aztán még nagyobb bonyodalom támad ?... Mindez akkor az igazi, ha az ember beül egy színház nézőterére, azt mondja Marc Camolettinek, hogy voálá, itt vagyok, tessék engem szórakoztatni ! És ha a szerző kap még egy vele egy húron pendülő rendezőt is, akkor minden pompás. Nos, Ungár Tamás Camolettivel egy húron pendül, Camolet- tit és ezt az egész bulvárszínház-műfajt érti, érzi, képes arra, hogy idevaló színészvezetéssel végigbolondozza nekünk az egészet. Persze, jó színészekre is szükség van a produkcióhoz, olyanokra, akik akárcsak Camoletti, akárcsak a rendező értik és érzik a stílust, ahogyan egy bulvárszínházat játszani kell. Mert a kevesebb ezúttal éppen úgy unalmas, mint a sok, ha arra azt is mondanánk, hogy fárasztó. Az öt színész jó válogatás. Valamennyien hozzák azt, amit hozniuk kell; kavarog, sistereg, elandalodik és felsziporkázik az előadás, ahogy éppen dukál. Aztán szerepek is ezek a szerepek, a siker felé visznek, csak egy kis hókuszpókusz, egy kis komédia, könnyedség, báj, fri- volitás (ez utóbbi nagyon fontos!) és a siker máris elérhető. Színházunk stúdióelőadásnak szánta ezt a magyarországi bemutatót, és színhelyéül a színpadot választotta. Mindez persze nem is csoda, hol játszanának a színészek, ha nem színpadon, csak az a különbség, hogy itt most mi, a közönség is a színpadon kaptunk helyet négy sorban, a vasfüggöny előtt. A levegőben francia parfőm illata szálldos, valahonnan a zsinórpadlás rejtelmes magasából fények pásztáznak lefelé, izgalmas zene szól, ki tudja honnan, talán a „falból jön a muzsika”, tőlünk karnyújtásnyira üvegfalú italszekrény, finomabbnál finomabb italokkal, jó pár ezer forint lenne, ha igaz lenne... No de csak az üveg az igazi, a többi minden más csak kitalá- ció, még a telefon is, csengeni sem tud, csak kiabál, hogy „vegyél fel”, közben a kagylóhoz nem vezet zsinór ... Ez ugyan kicsit meg- gabályítja a nézőt, hogy Jacqueline mégis tud telefonálni, és mégis megjön a takarítónő, vagy alkalmi szobalány, akiről Robert azt hiszi, hogy Bemard szeretője, és aki nem tud semmit, de gyorsan tanul... Szóval ülünk a nézőtéren, illetve a színpadon, és pompásan szórakozunk. Gyorsan kiderül, hogy profiszínházat is tudunk csinálni, illetve olyat, ahol létkérdés a siker, és anyagi nullapont a bukás, tehát mindent a sikerért. bele a közepébe, itt csak nevetni, röhögni, és kuncogni szabad. De ez mégsem az a színház, ami mellé nem kellene másmilyen, ez nem olyan irodalom, ami mellé ne kellene az igazi. De: ki állítaná, hogy szórakozni rossz? Hogy kellemesen szórakozni elherdált időtöltés? Hogy aki tud szórakozni, az felüdül. felfrissül, és jobban teszi az igazi dolgát. Marc Camoletti csak a szórakoztatásra esküdött fel. Nem baj, a szíve rajta, nekünk is tetszik. Különösen így, amikor öt jó színész társul egy rendezővel, egy díszlet- és jelmeztervezővel, hogy most jól megnevettetik a nagyérdeműt. Megnevettették! Nevettünk, vihogtunk, szórakoztunk. És tapsolhattunk öt más-más, de egyben egységes alakításnak: mind az öt a legjobbak között említhető. Ha azt mondjuk, hogy Nagy Mari szobalányának tenyeres-talpas bája nagy sikerek hangulatát idézte, azt is hozzá kell tennünk, hogy Felkai Eszter régen volt ennyire elemében, eny- nyire könnyed és ennyire koncentrált, hogy a Békéscsabán Brigitte II. szerepében debütáló Petrozsényi Eszter érdekes egyéniség és tehetséges színésznő, hogy Gálfy László, a mi kedves, „kettős életű” Bemardunk milyen otthonos ebben a bulvárvilágban, és végül, hogy Forgács Tibor, a szegény Robert átjátssza a vígjátéki helyzetek széles skáláját, mindig hiteles, nem engedélyez magának egyetlen laza pillanatot sem. És a díszlet, a jelmez? Fábián Gabriella tudja, hogyan kell jellemezni a jelmezzel, és azt is, hogyan kell találó játékteret kialakítani, mely nemcsak meglepő, hanem praktikus is. így utólag látom, talán sok is ez a jóból, hiszen nincs olyan előadás, amiben valamit ne lehetne elmarasztalni. Hogy aztán ilyet most keresgélni kellett volna, esetleg a „hajánál fogva előrán- cigálni”, akkor meg minek? Tapsoltunk, szórakoztunk és hazafelé a színházból, csak annyi maradt bennünk, hogy: tapsoltunk, szórakoztunk. Meg annyi, hogy ilyen este is kell. Apropó! A cím, a „Boldog születésnapot!” onnan van, hogy Brigitte II. a születésnapját ünnepelte volna ezen a bolondos estén Bernard- dal. De, hogy a végén Ro- berttel ünnepelte, ez Camo- lettire vall. És azt példázza, hogy a szerelmesek a legteljesebb bonyodalom közepette is egymásra találnak. Legalábbis másnap estig... Sass Ervin Kevesen tudják... Hírlapbolt, ahol olvasni 15 lehet A minap az egyik békéscsabai Hiúbban régi újságok között lapozgattam, mikor is az egyikből kiesett egy st?n- cilezett kis cetli. „T. Ügyfelünk!” — hangzott a száraz és hivataloskodó megszólítás. De a folytatás mégis figyelemreméltó volt. Arról szólt a tavaszi, áprilisi keltezésű, ki tudja eleddig miért megmaradt papiros stencilé, hogy a csabai hírlapboltban „kulturált körülmények között a hírlapkiadványok bő választéka áll rendelkezésére”, nevezetesen bel- és külföldi napilapok, folyóiratok, kiadványok. És arról is, hogy mindezeket a lapokat', tehát az árut előzetesen meg lehet tekinteni, sőt átböngészésre is odaadják. Régi már ez a felhívás, gondoltam, de aztán mégis arra vettem a lépéseket, a Tanácsköztársaság és a Tre- fort utca sarkához. A jókora üzlethelyiségben — amelynek sajnos még párja nincs, belső kialakítását Szászfalvi Ilona építész tervezte — temérdek újság és folyóirat, megannyi külföldi kiadvány csalogatja az arra járókat a hatalmas kirakatüvegen keresz- | tül is. Megtalálható itt valamennyi szocialista ország központi napilapja (a kubai is), az összes környező ország magyar nyelvű kiadványa, a legismertebb nyugati képeslapok, folyóiratok, a Piftől kezdve az Éltemig, az olasz és a Francia Kommunista Pártok napilapjai és a hazai barkácsolók előtt nem ismeretlen Hobby legfrissebb számai. No és persze a hazai ki- adásúak. Rövid közvéleménykutatás az ismerősök között. Nem is tudnak erről a maga nemében megyénkben egyedülálló hírlapboltról. Ahol tényleg le lehet ülni, a nem éppen olcsó külföldi folyóiratokból ki lehet jegyzetelni, át lehet azokat lapozni. S hogy kik járnak ide vásárolni? A kedves elárusítónő szerint a külföldi lapokat diákok és tanárok, a nyelvet már tudók, vagy most tanulók veszik. Ezzel végeredményben mással nehezen pótolható gyakorlási lehetőséget kapnak ... „Csak azt is írja meg — kéri az elárusítónő —, hogy alig fűtenek. Pedig még kint nincs is olyan hideg, itt bent meg nincs még húsz fok sem. Mi lesz a télen, a zimankóban?” Megígérem neki, megírom. Valóban ezen a nem kis dolgon nem múlhat, hogy ha betér ide valaki, a vacogó időjárás miatt ne üljön neki böngészni... N. L. November 16-tól 22-ig a magyar népdal hete alkalmából a rádió zenei főosztálya igen gazdag zenei programot állított össze. A néphagyomány őrzőinek felvételeiből, legszebb ballada- és népdalfelvételeiből sugároznak 16-án. Kodály „Székelyfonó” és „Háry János” című daljátékából hallhatnak részleteket, s az Alföld zenei néphagyományával ismerkedhetnek a népzene kedvelői 17-én, kedden. Laj- tha László népzenei feldolgozásai, a népművészet mestereinek és ifjú mestereinek találkozója kerül a mikrofon elé 18-án. Van, aki a versekkel kezdi az irodalmi folyóiratok olvasását (mint mások a sporttal a napilapokét), e sorok írója mindig a riportokkal és szociográfiákkal. A vers ugyanis mindenkor párlat, már megformált, átszűrt élmény, míg a szociográfián — ha jól van megírva — átsüt az élet melege, szinte tapinthatóvá teszi a valóság. Márpedig nincs semmi izgalmasabb, mert nem szolgál annyi meglepetéssel, mint az állandóan változó, új alakját mutató valóság. Valóságot mondok, s nem életet, a sajátunkét, mert ennek megítélése mindenkinél szubjektív. Végig lehet unatkozni, fanyalogni, nyafogni a királyi palotában is 80 évet, s lehet színes, értékes, tartalmas élet egy vályogkunyhóban is. De mitől válik azzá? S egyáltalán, nem a romantika illúziója és ábrándja volt az e „boldogság a kunyhóban”? Miért van az, hogy a küzdelmes élet (munka, szegénység, megaláztatások) irodalomban, filmen is érdekesebb, mint a konfliktusmentes idill? S miért van az, hogy ezek a nehéz sorsot megélt emberek mégsem olvasnak szívesen a saját sorsukról? Miért van az, hogy a közvélemény (a politikai is) óvakodik a valóság érde- sebb felületeinek, sötétebb színeinek megismerésétől? S végezetül — de ez már Ber- kovits György kérdése a kötet utószavában —, miért van ma olyan kevés (jó) fiatal szociográfus? Nos, sem a fentebbi, sem az utóbbi kérdésre nem könnyű a válasz. Ha a szociográfus (egyik) legnagyobb erénye a problémaérzékenység és a szociális érdeklődéshez társuló erkölcsi bátorság, akkor joggal tehetnénk fel néhány kérdést az elmúlt évtizedek oktatásával kapcsolatban is. De hiszen már meg is fogalmazták ezeket a kérdéseket (és részben a válaszokat is) a kötet szerzői közül is néhányan a Mozgó Világban. Abban a lapban, amelyben a most közreadott szociográfiák csaknem fele napvilágot látott. Jó tudni (és olvasni is), hogy van még néhány lapunk (a Mozgó Világ, Forrás, Valóság), amely pártolja, ösztönzi, s ami a legfontosabb publikálja is a valóságirodalmat. Vállalt szerepük korántsem olyan hálás, mint amilyen dicséretes. Az okait Berkovits György sorolja fel utószavában, megindokolva a válogatás szempontjait is. Ez a 15 írástudó abban rokonítható, hogy azonos korúak (a legidősebb 1935- ben, a legfiatalabb 1951-ben, a zömük a negyvenes évek közepén született), és mind a szociográfia feltáró változatait művelik. Csaknem mind egyetemet, főiskolát végzett, tehát (potenciálisan) rendelkeznek azzal az elméleti felkészültséggel, amely megóvja őket attól, hogy elvesszenek az észleletekben. „Találkozásom a népzenével” címmel sorozat készült, melyben Dömötör Tekla, Berki Viola, Béres Ferenc, Petrovics Emil, Sándor Judit és Somogyi József mondja el személyes élményeit. Járdányi Pál népzenei feldolgozásaiból, s a Dunántúl zenei néphagyományaiból állítottak össze műsort 19*ére. Ekkor sugározzák a 22-es stúdió esti hangversenyét is, melyen Andor Éva és Pál- csó Sándor énekel. A következő napokon Szervánszky Endre és Ádám Jenő feldolgozásaiból közvetít a rádió. A szövetkezeti pávakörök II. Mert igaz ügyén — fejtegeti Berkovits az utószóban —, hogy a szociográfia csak a rész feltárására vállalkozhat, de szemléletében mindenkor az egészet kell szolgálnia. Azaz a részben felmutatni a tipikusát, vagy éppen a tendenciát, s ez nem könnyű feladat. Nem a szerzők kora miatt (hiszen az a fiatal íróság több mint komikus, a legifjabb is harminc éves, és már kész ember!), hanem mert ezernyi tényező gátolja a valóság tendenciáinak felismerését, de még inkább az ábrázolását. Nos, ez a 15 szerző csupa olyan témákhoz nyúlt, amelyek valamilyen módon „rázósak". Három írás érinti valamilyen aspektusból a gyerekek, fiatalok helyzetét. A szélső, a peremhelyzeteket vizsgálják, ám az ott tapasztaltak nagyon is jellemző adalékokat szolgáltatnak a „normálisra”, az átlagosra is. Darányi Marianna: Juliska néni iskolájában nemcsak egy szadista hajlamú vénlányt ismerünk meg (az egyik tanítványa öngyilkosságot kísérelt meg kétségbeesésében), de a szülői közönyt és nagyravágyást is, a gyereket a jegyekkel mérő iskolát is. Vidra Szabó Ferenc: Állami gondozottak című írása igen egyszerű metódussal készült: interjút készített néhány gyerekkel, akiknek felrobbant a családja, s azóta intézetről intézetre hányódnak. A jelenség: a „hátrányos helyzetű” gyerekeké, nagyon is közismert. Mégis megdöbbentő ezeket a történeteket a szenvedő alanyok szájából hallani. Mint ahogy a megdöbbenés íratta meg Győrffy Miklóssal is a „Mert mi csak gyeptéglák vagyunk” című naplót, dokumentumot. A Sípoló macskakő forgatókönyvírója azon döbbent meg, hogy a filmben szereplő kamaszok a valóságban még „olyanabbak”, mint a filmben. Már túl vannak minden eszmény tagadásán, ám lázadásuk lényegében csapda, amelynek a mélyén a jól beszabályozott konformizmus várja őket. Anóka Eszter: IX., Illatos út 5-je szubjektív visz- szaemlékezés, mégis fontos és elgondolkodtató történelmi adalék az ötvenes évekről, amelyről (hogy ismételjünk egy únt közhelyet) „még nem született meg az összegző társadalmi regény”. Nincs terünk itt minden írásról szólni. A kötetet három ciklusban (Ügyek, Helyzetek, Vallomások) szerkesztették, ám ez el is maradhatott volna, akár. Ámbátor meddő és „illetlen” is egy antológia szerkesztőjével, válogatójával vitatkozni. Kérdésére, hogy van-e szociográfiai irodalmunknak utánpótlása, egyértelműen igennel kell válaszolnunk. Jó tudni, hogy vannak, néznek és látnak is. (Magyar- ország felfedezése-sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.) országos találkozójának programját is sugározzák. „Arról szól a régi ének” címmel Móser Zoltán kétrészes összeállításában arról hallhatnak az érdeklődők, hogyan jelentkeztek a népdalemlékek Erdélyi József verseiben. Csak néhányat ragadtunk ki a programok sorából, melyekkel a Magyar Rádió megörvendezteti a népzenekedvelők népes táborát, hisz ez alatt az egy hét alatt jóval több színvonalas zenei és prózai műsorban lesz része a hallgatóságnak. Horpácsi Sándor A magyar népdal hete a rádióban
