Békés Megyei Népújság, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
1981, október 11., vasárnap o Csukás István: A lesből támadó ruhaszárító kötél Pom Pom ült egy ágon, egy szép hosszú ágon és várta Bogyót. Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját. Most milyen? Most olyan, mint egy szőrsapka, mint egy kíváncsian figyelő szőrsapka. Végre jött Bogyó, elhaladt az ág alatt, Pom Pom gyorsan leszólt: — Szia, Bogyó! Hova rohansz? — Iskolába! — mondta Bogyó mosolyogva. — De egyáltalán nem rohanok! — Elkísérhetlek? Veled mehetek? Repülhetek? Ugorhatok? — kérdezte Pom Pom izgatottan. — Gyere nyugodtan — csitította Bogyó. Pom Pom leugrott az ágról, Bogyó fejére ült, elhelyezkedett kényelmesen, majd megkérdezte. — Elég nyugodtan jöttem? Majd meg se várva a választ, dudorászott, meg düny- nyögött. — Ma jó napom-pom van, ma pompom-pompás jó napom! Így ballagtak, meg dudo- rásztak, mikor arra futott egy kutya. — Fussatok, ha kedves az életetek! — kiáltotta, s eltűnt. Alighogy eltűnt, arra loholt egy macska, s így kiáltott : — Meneküljetek, ha kedves az életetek! Alighogy eltűnt, arra isz- kolt egy egér, s rémülten cin- cogta: — Pucolás! Ne nézz hátra, ott jön mögöttem! Bogyónak éppen csak any- nyi ideje volt, beugrott egy nagy fa mögé, s onnan hallották, hogy valami így csinál, hogy sziiuu, sziiuu, ssssty! S még azt is látták, de csak futólag, hogy valami elsuhan. — Mi ez? Mi volt ez?! — kérdezte Bogyó rémülten. De Pom Pom csak azt hajtogatta, hogy kapaszkodj, kapaszkodj ! — Nem elég, ha csak te kanaszkodsz? — kérdezte Bogyó. — Nem, nemi — hadarta Pom Pom. — Te is kapaszkodj ! Mindenki kapaszkodjon! Bogyó átölelte a fa derekát, s megkérdezte még egyszer. — Mi volt ez? Pom Pom idegesen hadart. — Nem mi, hanem: ki! Nem ki, hanem: be! Nem be, hanem: el! — Nem beszélnél kicsit világosabban? — szólt rá Bogyó. — Jó! — mondta Pom Pom. — Akkor világosan megmondom: ő volt a Lesből támadó ruhaszárító kötél! Gyerünk gyorsan, keressünk egy sötét rejtekhelyét, ott majd elmesélem világosabban! — A kapaszkodás nem jó? — kérdezte Bogyó, akinek már kezdett elzsibbadni a keze. — Jó, csak nem elég! A kapaszkodás csak ideiglenesen jó, hogy el ne sodorjon a huzat! A Lesből támadó ruhaszárító kötél ellen rejtekhely kell! Bunker! Légó- pince! Bogyó körülnézett, s meglátott egy szemetes kukabö- dönt. — A kuka jó lesz? — Jó! — rikkantotta Pom Pom. — Futás a bombabiztos kukába! Belebújtak, magukra húzták a fedelet, a kuka szerencsére üres volt. Pom Pom nyugodtabban vette a levegőt, majd így szólt. — Nincs valami szalagod vagy valami hajrái? Átköthetnél, hogy ne veszítsük el egymást! Bogyó átkötötte egy szalaggal Pom Pomot, s megcsomózta az álla alatt, olyan volt, mint egy tavaszi kalap, amit lekötöttek szél ellen. — Meséld már! — sürgette Pom Pomot. — Mesélem .... És hogy az elején kezdjem, a Lesből támadó ruhaszárító kötél valamikor egy közönséges kötél volt, és egy nyugdíjas harangozó kertjében volt kifeszítve. A harangozó semmi mással nem törődött a világon, csak a harangzúgást hallgatta. A szárítókötelet is rossz helyre feszítette ki, éppen keresztbe az út felett. Jött a postás, nekiment és dühösen így szólt: A nyavalya törje ki ezt a kötelet! Jött egy kéményseprő, beleakadt, s dühösen így szólt: A frász essen ebbe a kötélbe! Jött egy macska, belebotlott, s így fújtatott dühösen : Rúgja meg a tehén ezt a vacak kötelet! A kötélnek a nagy megbotlásoktól meg beleakadásoktól kioldódott az egyik vége. Jött egy játékos kiskutya a foga közé kapta, és ráncigálta morogva. Ezt morogta: A mennykő csapjon ebbe a madzagba! Hát ki az erősebb? És ezzel betelt a pohár! Vagyis ez már több volt a kelleténél! A ruhaszárító kötél iszonyú dühös lett! Megrázta magát, aztán kioldotta a másik végét is. Sziszegett, susogott félelmetesen: Majd adok én nektek madzagot! Majd adok én nektek rángatást! Elég volt a gyalázatból! Most én jövök! Resszkessetek! Reszkessetek! Támadááás! A kutyát átdobta a kerítésen, hogy csak úgy nyekkent, majd ő is kisurrant az utcára. És azóta senki se bír a Lesből támadó ruhaszárító kötéllel! Itt is ott is lecsap a gyanútlan járókelőkre. Az apróbb áldozatokat egy csatorna könyökcsövébe hurcolja ... Bogyó megborzongott, és remegő hangon megkérdezte. — És mit csinál a nagyobb áldozatokkal? — összevissza kötözi őket, hogy moccanni se bírnak! — Mi aprók vagyunk vagy nagyobbak? Pom Pom elgondolkozott, majd így felelt: — Ketten biztosan nagyobbak vagyunk! Épp ezért sose váljunk el! Legjobb lenne még a kukát is hozzánk kötözni! Majd felrikkantott éles hangon. — Jön! Itt jön! Fedezékbe,! Gyorsan lebújtak, s csak a fedél résén lesekedtek kifelé. Látták, hogy félelmetesen tekeregve meg suhogva a Lesből támadó ruhaszárító kötél egy csapat verebet kerülget. Félelmetesen ezt sziszegte: — Áhá! Itt vagytok! Sokan vagytok! De hiába vagytok sokan! Mindnyájótokat elkaplak! Azzal sok apró hurkot csinált, és elkapta a verebeket. — Ugye mondtam! — sziszegte. — Ez jó kis sorozat volt! Majd betuszkolta a verebeket a csatornanyílásba. — Befelé, befelé, csipogó banda! A verebek betódultak a csatornába, de szerencsére, a csatornát felül elfelejtették bedugaszolni! Bogyó nem bírta tovább nézni, mérgesen kifakadt. — Ezt nem tűrhetjük tovább! Valamit csinálni kell! Garázda huligán! Bántja a kisebbeket! Gyere, felhívjuk a tűzoltókat! Óvatosan kibújtak a kukából, s egy telefonfülkéhez mentek. Ott a padlóra kuporodva felhívták a tűzoltókat. — Halló! Jöjjenek ide gyorsan egy nagy létrával, meg fecskendővel, meg egy nagy csipesszel! — Hol a tűz? Mekkora a tűz? — kérdezte egy borízű hang. — Tűz nincs, hála istennek, a Lesből támadó ruhaszárító kötelet kell elkapni! — mondta Bogyó. A tűzoltók egy szempillantás alatt kiértek, s Bogyó megmutatta nekik, hogy mer_ re kell menni! A tűzoltók rohamra indultak, Bogyóék a telefonfülke mögül nézték az elcsípést. Pom Pom befogta a szemét, s így kiáltott fel. — Jajaj! Elkapta a tűzoltókat! Én azt hiszem, hogy itt a vég! Bogyó látta, hogy a tűzoltók gúzsba kötve görnyedez- nek. Majd így szólt vidáman, mert még valami mást is látott. — Itt a vég, és Gombóc Artúr is itt van! Integessünk neki! Gombóc Artúr arra kanyarodott s derűsen rájuk köszönt. — Sziasztok! Nincs véletlenül egy ruhaszárító köteletek? Kimostam mindent, és nincs mire teregetni! — Ott, ott! — mutogattak neki. — Az jó lesz? De vigyázz ! Gombóc Artúr megköszönte, majd odaballagott a tűzoltókhoz. — Halló, odafönt! Ide küldtek a ruhaszárító kötélért! Egy nagy bajuszú tűzoltó nyögve lekiáltott a kocsi tetejéről. — Ez jó lesz? Nem baj, hogy össze van tekered ve? Nem baj, hogy moccanni se tudunk tőle? Nem baj, hogy majd összetöri a csontunkat?! — Nem baj! — mondta nyugodtan Gombóc Artúr, s letekerte a kötelet a tűzoltókról. De nem csak hogy letekerte, hanem szépen ösz- sze is hajtogatta, majd a karjára fűzte. — Na, végre egy szakember! — sziszegte a kötél. — De aztán jó irányba feszíts ki! — Nyugi hosszú! — intette Gombóc Artúr. — Észak—déli irány jó lesz? — Jó! Csak ne járjanak arra a macskák, a kutyák, a kéményseprők, meg a postások! Végre egy kis nyugalom! Már úgyis untam a lesből támadást! Micsoda strapa volt! Gombóc Artúr elballagott a kötéllel. Bogyó a toronyórára nézett, majd így kiáltott fel. — Mindjárt nyolc óra! El- kések! Fussunk! Futottak az iskoláig, és szerencsésen, még csöngetés előtt meg is érkeztek! *♦ r? Vaszil Ivanof: Tenger Iván Nikolov : Cseresznyemag Tappogva kerti sárban, szedted délelőttön át a cseresznyét, a bíbor lé s a tűző napfény szemed fájdítva ragyogott. Most fönt az égi csatornákban úgy hömpölyög egy nap, mint egy év, s te hallgatsz, furcsa gondolat nyom, rágcsálsz egy cseresznyemagot. Fölötted épp pulzál egy csillag, a mindenség oly ünnepélyes, álom-illattal, tej-illattal asszonyi léptek halnak el. S végig sem olvasott újságod cseresznyelé-foltoktól véres, bizonyára ott, hol a lapban éppen egy ilyen pacni kell. Ülj küszöbödre önfeledten, s a hatalmas este behálóz, gyújts rá nyugodtan, no gyújts rá, te sebzetten, sebezhetetlen ... Tudod jól, mire ítéltettél: úgy élsz itt, a szélre támaszkodsz ebben a kegyetlen korban, atomfüsttől keseredetten. Ereszed fölött késő órán kurta villám cikkan el pengve, madarak csapódnak, mint kóbor lelkek, az üvegablaknak ... A titok titok marad, bár a sötétben pirkad a cseresznye: húsa természetesen édes, magja pedig maradjon magnak! Kiss Benedek fordítása-----------------------------------------------------------------------1 N agy László szmoljani háza előtt Szmoljan ... Kis városka Bulgária déli részén, húsz kilométerre a görög határtól, a Rodope-hegy- ség közepében. Kéthetes bulgáriai tartózkodásunk során két napot töltünk itt Tóth Erzsébet költővel a Bolgár írószövetség vendégeként. Két nap alatt persze lehetetlen megismerni egy várost, annál is inkább, mivel útitársunk és tolmácsunk, Szvetla Szavova sem járt még ezen a vidéken, de Nagy Lászlóról és a múzeumról meglepő felkészültséggel beszél. De nemcsak ő, szinte minden bolgár. Ismerik, szeretik, szinte magukénak vallják. Szmoljan városé díszpolgárává fogadta a magyar költőt, de halála után is gondoskodott róla: múzeumot rendezett be tiszteletére és emlékére. (Nálunk meg az iszkázi szülőház egészen mostanáig leírhatatlan állapotban van. Rendbehozataláról nemrég határoztak.) A város alaprajza leginkább egy vonalzóra emlékeztet. Itt van sétálóutca, de mennyivel más, mint a mi belvárosaink. Az autóbuszok lassan és türelmesen közlekednek, az emberek nem tolakodnak, nem kiabálnak, mintha lassított film peregne szemünk előtt. A hosszúkás völgyet mindenütt hegyek ölelik körül. Mellettünk a Perelik 2191 méteres magasságával... A Nagy László-házat hét megállónyira találjuk a sétálóutcától, egy hagymakupolás kis templom szomszédságában. A múzeum avatását szeptemberre tervezték. Ottjártunkkor sajnos váratlan gonddal kerültek szembe a múzeum gazdái: átnedvesedtek a falak, el kellett szállítani a már helyükre került fényképeket, relikviákat. Így csak a házról készíthettünk felvételeket. Már vagy a huszadik kockát kattintjük el, amikor megáll mellettünk egy fekete kendős néni és beszélni kezd. Szvetla fordít. Megtudjuk, hogy ebben a házban született, még a szobát is megmutatja, hogy melyikben. Fényképezni nem engedi magát, azt mondja, nincs úgy öltözve. Nézem az arcát. Szép öregasszonyarc. — És Nagy Lászlót tetszett-e ismerni? — szólal meg Erzsi, és a ház felé mutat. — Hát hogyne — mondja a nénike —, nagyon szép ember volt. Szép fehér haja volt. Kicsit bicegett a lábával ... A szomszéd ház előtt egy hetven év körüli férfi abbahagyja a fűrészelést, közelebb lép: — Nagy László? Ismertem én is. Jó ember volt. Amikor itt volt, sokat beszélgettünk ... Jól beszélt bolgárul. De meghalt. Három éve. .. — És miről beszélgettek? — Mindenféléről. De leginkább a fákról. Erzsi közben „titokban” fényképez bennünket. A néniké észreveszi, Erzsire ripakodik: — Ne fényképezzen, én csúnya vagyok! Inkább a nővéremet — mutat a szemközti ház egyik emeleti ablakára. — Ö már kilencvenhét éves. És sokkal szebb, mint én. A kilencvenhét éves néni megérzi, hogy róla beszélnek, fürgén eltűnik az ablak mögött. — És visszajönnek ősszel? — kérdezi a bácsi. — Szeretnénk. — Jöjjenek csak. Biztosan szép lesz a múzeum. Filmeket is fognak vetíteni Nagy T ászlóról . .. És mór ezt az utcát Nagy László utcanaK lógjak hívni . Néhány nappal később, már Szófiában, Dimiter Sztoj- csev költőtől megtudtuk, hogy szó van egy Nagy László- díj megalapításáról is. Mert ismerik, szeretik, magukénak vallják ... Szikszai Károly Újházy László Pletyka? a keskenyszájú boldogtalanságok s az érzéki szájú szerelmek haragban vannak látom — ez az én társas életem: kikiabálom Kovács György: Azután pornak lenni Terhemre vagyok magamnak: hogy is ne lennék másnak. Ideje az elfordulásnak. Az elmúlásnak, a csöndnek, a semmire-várásnak. Lehetni valakinek másnak. És sohasem átkozódni. Hinni: valahol várnak. Azután pornak lenni. Sárnak. Károlyi Júlia : Állapotok Pillanatokat adok enni s titokban pillanatokkal jóllakom. A napok etetni próbálnak, nem érti a sok rokon, miből élek, a bolond.
