Békés Megyei Népújság, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
1981. október 11., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Keménykalap és hideg sör Vendégségben Csukás Istvánnál — Az életem mentette meg ezzel a pohár sörrel... — Akkor a mai napom már nem volt hiábavaló. Bágyadtan permetez a kora őszi napsugár. Madárfütty színesíti a budai délután söndjét. A méla áhítatban szinte szentségtörésnek tűnik, amikor arra gondolok, micsoda úttalan -utakon, meredek kaptatókon át bók- -ásztam mostanáig. De itt vagyok végre Csukás István itthonában. Kitelepszünk a kertbe, leöblítünk még egy pohár sert, aztán jó szívvel nallgatom a házigazda színes emlékeit: — Tarhos! De sokszor ízlelgetem a szót. Mennyi minden szépet, jó emléket rejteget számomra. Kamasz fejjel kerültem Békésre, nem is mindennapi módon. Kisújszálláson éltünk, amikor szabályszerű toborzóbri- gád érkezett az iskolánkba. Jó hangú gyerekeket kerestek. Hárman akadtunk, akiket elcsábítottak Békés-Tar- hosra, zenei kollégiumba. Ismeretlen világ élményei vártak, miért ne mentem volna. A három család bérelt egy szekeret, amire felpakoltuk a b'etyárbútort: tányért, kanalat, kést, villát, dunyhát cihával, no, meg a ruháinkat. Hajnalban indultunk Kisújszállásról, déltájban meg is érkeztünk Tar- hosra. Soha életemben nem láttam addig kastélyt, hinni se akartam, hogy ezután én leszek itt az egyik várúr. — Valóban olyan „úriasra” sikeredett a gyerekek élete? — No, ezt egyáltalán nem mondhatnám. Különösen eleinte nélkülöztünk sokat. Szalmazsákon aludtunk, vaságyon, s az apróbb termetű gyerekek kettesével szorongtak egy-egy fekhelyen. Tavasszal a kertben szedett cseresznyét árultuk a békési piacon, s a pénzből vettük meg a* hiányzó ágyakat. Ránk aztán valóban illett az Ifjú Gárda akkoriban megismert indulója: „Előkelőek nem vagyunk és pénzünk sincs elég, gyakran jól sem lakhatunk, habár ez illenék ...” — Ám annak a dalnak a következő strófája így szólt: „de új világot építünk mi éhgyomorral is, és ez a legszebb mesterség.” — Igen! Összejött az országból egy csapat gyeiek, akik néhány csodálni való pedagógus irányításával nagyszerű közösséggé formálódtunk. Két lehangolt zongora és sok-sok furulya segítségével hódító útra indultunk a zene birodalmába. A közhiedelemmel ellentétben, eleinte Kodály Zoltán se hitt a kezdeményezésben. Kételkedett, hogy minden előzetes képzettség nélküli, csóró kis kölkökből zenészek válhatunk. Ám amikor Kodály tanár úr személyesen is meglátogatott bennünket, s a maga alaposságával tanulmányozta életünket, munkánkat, egy csapásra megváltozott a véleménye. Amikor „áldását adta ránk”, látványosán megnőtt a tekintélyünk, nemcsak itthon, de a nagyvilágban is. Szinte a csodánkra jártak. Miljutyin- tól 1 neves zenészekig sokan jöttek Tarhosra, tanulmányozni a „Kodály-mód- szert”. Mi — gyerekek — persze büszkék voltunk, hogy szerepelhettünk a rádióban, nevünket felkapta a hír. — Más nagy hírű iskolák évszázadokkal mérik történelmüket, Tarhosnak viszont alig fél évtized jutott... — Sajnos! Egy fényes villanás volt csupán a létünk, de az a rövid ragyogás — úgy látom — nyomot hagyott a zenei életben. Ha mást nem, legalább a hiányérzet fájdalmát. Mert jó tudni, hogy különösen nyaranta a békés-tarhosi zenei napok idején felpezsdül az élet a régi fák között. Ám az egykori népmozgalom, az egész országot melengető zenei láng, mintha kialvóban lenne. Kanadától Japánig szinte népszerűbb a Kodály Zoltán nevével fémjelzett magyar zenei tanítás, mint idehaza. Elgondolkoztató mulasztás, jó lenne a végére járni. — A tarhosi évek után hogyan alakult Csukás István személyes sorsa? — Még gimnazista koromban elkapott a versfaragás szenvedélye. Pokoli termékenységgel „dolgoztam”, heti 3-4 verset küldtem a Csillag című folyóiratba. Az akkori szerkesztők türelmét dicséri, hogy valamennyi költeményem elolvasták, válaszoltak is, sőt, egyik alkalommal egy csokrot közöltek belőlük. Az érettségi utáni nyáron még Tarhoson dolgoztam, mint cséplőgépellenőr, s akkor a rádióban elhangzott egy díjnyertes versem. No, belőlem már csak költő lehet — gondoltam akkor, s ehhez a rögeszmémhez a mai napig tartom magam. Mivel a Zeneakadémiára nem pályáztam, a bölcsészkarra pedig nem vettek fel, különös státusba kerültem. Zugügyvédről már mindenki hallott, de „zugjoghallgató” bizonyára egyedül voltam a történelemben. Ugyanis, se szó, se beszéd, bementem egy kollégiumba (senki se kérdezte, mit keresek ott), s beköltöztem az egyik szobába. A menzán csak a második fogáshoz kellett a jegyet leadni, így levessel és kenyérrel naponta jóllakhattam. Bejártam a jogászok előadásaira, és csak a harmadik sikeres vizsga után derült ki, hogy engem fel sem vettek tulajdonképpen. Közben újságokban jelent- gettek meg verseim, s a dráGeorgi Capkanov: Szent György-nap ga jó Simon István segítségével igazi bölcsészhallgató lehettem. Ám a költői mesterség annyira rabul ejtett, hogy mégse szereztem diplomát. Csendben megváltam az egyetemtől. — És persze, megjelent az első Csukás-kötet is! — 1962-ben, Elmondani adj erőt címmel. A sors fintora, hogy ez a kötet pontosan hat évig „pihent”, megjelenésre várva. És a legszomorúbb, hogy a kiadói gyakorlat a mai napig se változott. Harmincöt-harminchat éves elsőkötetes „fiatal költőink” vannak. József Attilának meg sem adatott annyi év, amennyivel mai fiatal költő lehetne. Petőfiről nem is beszélve! Tudom, csupán a verselésből senki kezdő ne akarjon megélni, de hogy teret is ilyen kín-keservesen kapjon va'a- ki, az rettenetes. — Ezért adják a fejüket költőink meseirásra? — Tévedés! Irodalmunkban a gyerekeknek szóló versek, mesék írása nem a pót- cselekvés színterei. Weöres Sándortól a közelmúltban elhunyt Zelk Zoltánig legjobbjaink írtak verseket a kicsikhez. Különösen az óvodáskorúak irodalmi, nyelvi, zenei érzéke csodálatos. Nem ritka az olyan ötéves csöppség, aki félszáz verset is betéve tud, pedig a betűket még nem is ismeri. Elgondolkoztató, vajon miért lehetséges, hogy az iskolában addig elemzik, boncolják, magyarázzák a verseket, amíg a szépre-jóra fogékony gyerekek meg nem utálják az egész irodalmat?! Nem légből veszem ezt a megfigyelésem, hiszen munkahelyemen, a Móra Könyvkiadónál a különböző korosztályoknak,megjelenő könyvek példányszámaiból pontosan leolvasható, mennyire lanyhul a kisiskolások érdeklődése a költemények, az irodalom iránt. — Ha jól tudom, eddig öt verseskötete jelent meg. Irodalmi munkásságát József Attila-díjjal jutalmazták. Nem furcsa, hogy a „közvélemény" mégis mint a Keménykalap és krumpliorr szerzőjét ismeri? — Büszke vagyok, ha a legfogékonyabb olvasók, a gyerekek leikéhez közel kerülhetek. Kezdő koromban Kormos István biztatott mesék írására, ö volt az, aki „kipréselt” belőlem egy kötetre való történetet, amely meg is jelent Egy szürke kis csacsi címmel. Ebben a könyvben jelentkezett Mir- mur, „aki” később nagy karriert futott be. A Keménykalap és krumpliorr hősei a televízió jóvoltából talán nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtt korosztálynak is szereztek néhány kellemes percet. Ez a tv-sorozat egyébként Hollywoodban 62 ország filmjeit megelőzve első lett egy fesztiválon. Érthető tehát, ha szíves-örömest írok a gyerekeknek. Ha időm engedi, nem utasítom el a legkisebbek „meghívását”, mert számomra is felüdülést jelent az apróságokkal töltött idő. * * * Október közepén Szarvason lesz a Köröstájhoz kötődő alkotók találkozója. Ez alkalommal óvodások is jelen lesznek, akik a felnőttekkel közösen nézik meg a televízióban eddig még műsorra se tűzött ifjúsági filmeket, így Csukás István új alkotását is. A szarvasi viszontlátás reményében ürítettük tehát a házigazdával az utolsó pohár sört. Andódy Tibor Bolgár tánc Az Üj Aurora füzetek sorozatban a közelmúltban jelent meg a „Bolgár tánc” című kötet. Ebben tíz magyar költő vall Bulgáriáról, a bolgár emberekről, bulgáriai élményeiről. A kiadás legjelesebb alkalma, hogy ez időben ünnepük Bulgáriában a bolgár állam alapításának 1300. évfordulóját, és ugyancsak a minap volt az irodalmi est Békéscsabán, az ifjúsági házban, ahol bolgár íróvendégeket is köszönthettünk. A Hadnagy Lajos és Király Zoltán összeállításában, Filadelfi Mihály szerkesztésében megjelent füzet tíz költője: Illyés Gyula, Weö" rés Sándor, Nagy László, Ju~ hász Ferenc, Csanády János, Király Zoltán, Rózsa Endre, Veress Miklós, Kiss Benedek és Baka István. Verseiket bolgár költők fordításában bolgár nyelven is közli a Kner Nyomda gyomai üzemében készült kis füzet, mely méltó tisztelgés a baráti nép nemzeti ünnepe alkalmából. Nagyon szép versek! Ilyen rövid keretek között írni róluk — reménytelen. Egyszeri olvasásra is csak ízlelgetni lehet, kiben hogyan tükröződött a bolgár táj, a bolgár ember, és — ha járt arra az olvasó — összevetheti saját emlékeivel, tengerparti nyaraival, szófiai, várnai, plov- divi, Sipka-szorosi kóborlásaival, ikonok aranyával, harangok zúgásával és a rózsamezőkkel a Balkán-hegység lábainál. Tíz költő 15 verse — íme — elég ahhoz, hogy tapintható közelségbe hozza Bulgáriát, és megértsük azokat az üzeneteket, melyeket ez a hallatlanul szép ország és ez a sokat szenvedett nép nyújt a hozzá érkezőnek, a vele ismerkedőnek. Fél évezred szolgaság a török iga alatt, háromszor- négyszer annyi, mintamenynyit miránk mért a történelem. Ha csak ez az egyetlen közös lenne közöttünk, máris értenénk egymást. Pedig ezenkívül mennyi közös van még, és mind olyan láncszem, mely összeköt, egymás sorsára figyelmezni megtanít. Fábián Zoltán, a Magyar írók Szövetségének titkára írja az Utószóban: „Természetesen tudjuk, az itt olvas- ható tizenöt vers csak kis hányada annak a gazdag költői termésnek, amelyből válogathattunk, csupán ízelítőt ad a versek hosszú sorából. Bízunk azonban benne, hogy így is, a maga szerénységével is szolgálni tudja: a két nép testvériség-tudata megmaradjon és még mélyebbre gyökerezzék bennünk.” Igen, jól szolgál ez az újabb Űj Aurora füzet, melynek kiadatását a Művelődési Minisztérium és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja is támogatta. Sass Ervin Baka István: Bolgárok Tűzvészek füstje száll — ma éjjel felmarja tán Isten szemét. Békákkal: rángó kézfejekkel matat az iszamos sötét. Krisztus vért verítékező arca a pipaccsal teli rét, s torra csendülnek fölöttünk csillagok ónserlegei. Bokrok turbánjai — törökké válik a föld is? Azzá válhat! Elbújtatja az anyanyelv szerzetesköntöse hazánkat. S ha elfogyunk — a nádasok törnek majd kopját a szélben, tenyerünk, arcunk ráncai tüntetnek minden levélen. Elvegyülünk a templomok falán a szentek seregébe, de emlékezni fog minden faág bordáink görbületére. Szikszai Károly: Plovdiv
