Békés Megyei Népújság, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

Kőváry £. Péter: Rómeó életben maradt? 1981. október 4., vasárnap Kékesi László: Emléklap a kiállításra Vágta vaktában Oláh Gábor versei Ha behunyom a szemem, magam előtt látom a folyót. A gyakorlóteret az akácos rejtette. A fák lombja el­nyelte a vezényszavakat is. Színjátszóköri próbák ürü­gyén, gyakran kaptam ki­menőt. Nem tudom mikor mehettünk először a folyó­hoz. Ez lett a búvóhelyünk. Én lerúgtam a cipőmet, el­nyúltam a parti homokon, Júlia meg hangosan olvasta a szerepem: Rómeó szöve­gét. Két hónapig tartott. Amíg le nem buktam. Szememet behunyom. Ki­terjesztem kezeimet a fór- malinszagú takaró alatt. Markolom a lepedőt, mint a forró homokot. Két hónapig tartott. Hosszú haja elom­lóit a fövenyen. Szálain fi­nom homokszemcsék csillan­tak. Csak azt sajnáltam min­dig, hogy a szeme nem zöld. Ezekkel az égő fekete sze­mekkel nem tudtam mit kezdeni. Most meg hiába is várom. Fél évig nem találkoztunk. Rámszállt az őrmesterünk, a Négus. Hat hónapig nem engedett ki, látogatási na­pokon meg külső munkára vezényelt. Az a röhej az egészben, hogy félig-meddig még haverok is voltunk. Pontosabban egy utcában laktunk gyerekkorunkban. A századparancsnok adott végül három nap szabadsá­got, váratlanul. Sikerült üzennem Júliának is. Az állomáson vártam. Egy órá­val hamarabb kinn voltam. A bejáratot lestem sokáig. Azután hirtelen felszálltam a fél órával előbb induló vo­natra, hazafelé. Zsebemben lapult a levél apámtól, ami­ben arra sürgetett, hogy menjek haza én, elmondani mindent az anyámnak .. . A csurgós kalap az ablak­kilincsen lóg. A széllel fe- leselget. Különben minden mozdulatlan. A nyakkendő- sök is az asztalnál. Szétve-- tett lábukon sárga bőrcipő. Az öreget nézik szűkülő sze­mekkel. Az öreg csak áll. Szobormereven. Arcát per­gamenné zsugorítják az árnyak. A nyakkendősök most körbeadják a demi- zsont. Az egyik golyóstollat' nyújt az öreg jelé. Az félre­tolja. Elemeli a kést az asz­talról, a másik kezével rá­gott végű tintaceruzát kotor elő a ködmön zsebéből. Hosz- szan hegyezi. Ujja bögyén ellenőrzi az eredményt. Az asztalhoz lép, nyelvéhez nyomja a ceruzát, majd ma­ga elé húzza a papírlapot, és szélesen az aljára hímezi a nevét. A nyakkendősök' fel­ugrálnak. Kezét szorongat­ják. Vállát veregetik. Az öreg az ablakból figyeli az­után őket, ahogy nevetgélve mennek. Sokára fordul csak ki a nyomukba. Nem nézi merre viszi a lába. Bebukik az istállóba, magához öleli a ló nyáladzó pofáját. Sír. Nem szabadna a hátamon feküdnöm, fgy könnyen tü­dőgyulladást kaphatok. Anyám mindig ott gub­basztott az ágyam mellett. Még éjnek évadján is. Az évek elvonulnak zörögve, de ő csak ül a párnámnál. A homlokom fogja. Háromszor újult ki a tüdő- gyulladásom, mire gimnázi­umba kerültem. Azt mond­ták, én vagyok a vigaszuk. Két bátyámat már eltemet­ték, mire én megszülettem. Az öregem egyetemre eről­tetett. Föl is vettek. Pedig egyáltalán nem vagyok ká­dergyerek. Ötvenhat előtt meg direkt baj volt, hogy az apám' Szerbiából jött. Utol­sók között ment a tsz-be is. Akkor sem ment volna, ha meg nem fenyegetik, hogy érettségizni sem fogok, nem­hogy egyetemre járni. Áll a portásfülke előtt. Botjára támaszkodva. A má­sik kezében kalapját forgat­ja. A karimájánál fogva. Üj kalap. A portásnő a könyvet böngészi. „Sajnálom, de nincs benne a névsorban”. Az öreg tanácstalanul nézi az üvegfalra ragasztott pla­kátokat: KLUBTÁNC, BÁLr ISMERKEDÉSI EST. „Jól megnézte, aranyos? Várszegi Péter. Péter, mint én. Csak nem Vitkovics. Várszegi. Engem is rá akart venni, de hát én már megvagyok ezzel a Vitkoviccsal is.” A nő a fülkében a körmét piszkál­ja Az öreg közelebb hajol. „Volt még két fiunk. Gyen­ge volt a tüdejük. Neki is háromszor újult ki, de ő megmaradt. Pedig mondták, hogy őt már ne nevezzük Péternek, mint a másik ket­tőt. Mégis megmaradt.” Hangja elerötlenedik. A portásnő arca merev. „Meg­mondtam kérem, hogy nincs”. Az öreg átveszi a kalapot a botos kezébe. Sza­baddá vált tenyerével letörli a bajszát, keze fejével meg a homlokát. „Tán csak el tetszett téveszteni”. A por­tásnő ujjai táncba kezdenek az asztal tetején. „Mi nem szoktunk eltéveszteni sem­mit, kérem.” Az öreg této­ván emeli fel a kis bőröndöt lába mellől. „Akkor itthagy­nám neki ezt a kis csoma­got, ha visszajönne esetleg.” A portásnőnek arcába szökik a vér. Kiabál. „Nincs jobb dolga, mint engem macerál- ni?! Nem érti, hogy ilyen nevű nem lakik itt. Sem Vitkovics, sem Várszegi.” Az öreg megfordul lassan. Ki­csoszog a kék üvegtömbök közül. Kilép a fénybe. Fö- detlen fejéhez száraz levelek verődnek. Két hónapig laktam a kol­légiumban mindössze. Az el­ső előadáson akadt egymás­ba a tekintetünk. Még ha­zamentem szüretre az öre­gemhez, aztán mikor visz- szaérkeztem, azonnal ki is költöztem a diákszállásról. Minden percem azokkal a hínárzöld szemekkel akar­tam tölteni. Épp akkor vett neki egy garzonlakást a" pa­pája, hogy zavartalanul ta­nulhasson. Amikor már nem lehetett titkolni, hogy gyere­ket vár, az apja is megjelent. Nagy műsor volt: Azzal kezdte,. hogy nekem még meg sem száradt a trágya a cipőmön, már is azt nézem, melyik uborkafára kapasz­kodjak. Szó nélkül vágtam rájuk az ajtót. Egy hét sem telt bele. megjött a dékán elbocsátó levele. A behívó sem késett sokáig. Húsz napom maradt, de egyszer sem tudtam be­szélni vele. Az apja kétszer dobott ki. Másodszor ő is ott­hon volt. Rezzenéstelen arc­cal állt a háttérben, hasán lötyögött a térdig érő puló­ver. Akkor tűnt fel, hogy nem zöld a szeme. Szeme zöldjét mégsem tu­dom feledni. És Júlia sem tudta feled­tetni igazán. Az anyám rpeg idegössze­roppanást kapott... A vacsoránál szótlanul ül­nek. Az asszony nem eszik. Kötést szed elő, és leül a tűzhely melletti kis székre- A férfi meg a. fiú némán ka­nalaznak. Néha rájuk pil­lant a csücskösre igazított kendő alól. Azok meg csak néznek a tányérba mereven. Az asszony fészkelődik. „Es minden szünidőt a katona­ságnál kell tölteni, kisfiam?” A fiú a tál alját kaparász- sza. Elnéz az asszony feje felett. Az meg leteszi a kö­tést, a kendőjét kezdi- egyen­getni. „Mikor mehetsz visz- sza az egyetemre?” A fiú rekedten szól. „Soha többé, édesanyám.” Az asszony ke­ze megöregszik a kendő szé­lén. Lassan felegyenesedik, két oldalt lesimogatja lisztes kötőjét. Betétovázik a szo­bába. Végigdől a magasra vetett ágyon. Rángó állát a párnák közé fúrja. Föláll az öreg is az asztal mellől. Pi­páját tömködve megy a vesszőseprűért. A fiú az ab­lakhoz lép, kezében az azna­pi újság. Szemével követi apja lendületes mozdulatait. Az öreg megáll hirtelen, rá­támaszkodik a vesszőseprü nyelére. Végignéz az udva­ron, a kerten, a házon, meg a fákon. Legyint, s nekive­selkedik újra. A fiú ellép az ablakmélyedésböl. Az újsá­got nézegeti. Megre­meg, elsápad, a lap kihullik kezéből, áll némán, földbe­gyökerezett lábbal sokáig. Botladozva indul a kiskam- rába. Leakasztja a fogasról a vadászpuskát. Kibújtat két töltényt a szegen lógó bőr­övből. Azután a kerten át. nekivág a tó felöl sűrűsödő sötétségnek. Az öreg ott ült a konyha- ajtó előtt, a folyosón. Kuko­ricát morzsolt a disznóknak. A közeli tó felől vadludak húztak a kert fái fölé. Négus, az utca réme jutott az eszembe, akinek elloptuk a klottgatváját. amíg a tóban fürdött. Tizenöt évesek1 le­hettünk. Ügy szaladt haza, hosv a kezében vitte a fü- tyülőjét. Röhögött az egész utca. Nagyot néztem, amikor ott állt a laktanyakapuban, őr­mesteri vállappal. A Néguson járt az eszem, rajta mosolyogtam, ahogy az öregem rám nézett fáradt, eres szemeivel. Feje búbjára tolta az ócska kalapot, de nem szólt semmit. És ez volt a legrohadtabb. Nem is kö­szönt. A fejével intett csak, mint aki előre tudta, hogy így lesz. Én meg dadogtam, még mindig vigyorogva: „Nőnek-e a malacok?”, vagy valami ehhez hasonló hülye­séget. Akkor szuszogva fel­állt, az ólhoz csoszogott, rá­támaszkodott az akol ajta­jára. Ügy nézte a hízókat, akár ott se lettem volna. So­kára fordult felém, talán ném is fordult, csak úgy kül­dött be az anyámhoz. Én még hallgattam egy darabig a rö- fögést. v Előre sejtettem, hogy az anvám belebetegszik ebbe az egészbe ... Ég a hátam. Mintha a folyóparton feküdnék. A for­ró homokon... De hiába várok Júliára ... És hiába a zöld szemekre is. Megmérgezte magát. A gvilkos hír, csőre töltött vadászpuskával lesett rám „A rendőrségi hírek” rovat­ban ... ... De csak a tüdőmet lyu­kasztották át a golyók ... Aki azzal a kíváncsisággal veszi kézbe a Vágta vaktá­ban című válogatott kötet verseit, hogy vajon milyen lírai teljesítményt állított szembe Oláh Gábor azAdyé. val, az csalódni fog. Talál persze egy-két sikerült, mű­vészi darabot a kötetben, méginkább sorok, részletek, fordulatok fóliák figyelmez­tetni, hogy Oláh Gáborban nem akármilyen tehetség szunnyadt. Az olvasó kedve mégis gyakran lehorgad, mert észlelni kénytelen, hogy ez a líra nem tudja a kor történelmi, társadalmi, gon­dolati mozgásait, feszültsége­it közvetíteni, tartalmi és formai világlátása egyaránt 19. századi. Oláh költészetének egyik életképes hajtása a népies témakör lehetett volna, de ezeket a verseit elborítják a nép-nemzeti epigonizmus közhelyei. A klasszicizáló emelkedettség, az ódái iste­nülés meg rendszerint át­csap kongó verbalizmusba. íElektra, Milton, Ibsenhez.) Magyarságszemléletét az elé­gedetlenség hevíti, de törté­nelmileg programot és pon­tos diagnózist nem ad, álta­lánosságban szaval. Elvágyó­dik, háborog, sok verset szen­tel a női nemnek, megvallja testi vágyakozását, s áz esz­mei harc rangjára emeli (ez­zel komikussá teszi) a há­zassá" gondolatával való vi- "«kodást. (Soha, Vénusz, Gá­bor, ne légy bolond.) Noha Adyt megelőzve jó érzékkel talál rá a Horto­bágy témára, s néhány szim­bólumértékű táji jelképre, ezzel egy időben már kezd hangot adni rögeszméinek, amelyek közül az apakomp­lexum egész jrodalmi tevé­kenységét behálózza. Oláh Gábor Adyt és az új költőket „önkoszorúzó” haj­lamukért vetette meg legin­kább (Asszony-férfiak), jól­lehet ő ma°a talán minden­ki másnál reménytelenebbül rabja volt az Én-kultusznak, meggyőződéssel hirdette tál­tos-, illetve Messiás-voltát. Becsületére váljék: amikor felismerte Ady zsenijét, ha­la, ji" hű maradt hozzá. A háború tiltakozásra késztette, a forradalmak együttérzésre. Mindemellett a reálisan megélt személyi­ség- és kollektív élmények hiányoztak költészetéből, emiatt lírai hősével gyakran nem tudunk azonosulni, sőt, rokonszenvezni sem. Fájó el­lentmondás hogy a nagy műveltségű költő minden formaérzékenysége ellenére megengedte magának, hogy szembeszökő reminiszcenci­ák (kezdetben Aranyra, ké­sőbb Adyra emlékeztetőek!), darabosságok, slamposságok döccentsék meg sok versét! Aggodalom nélkül kevert például a nyolc szótagú vers­sorok közé hét szótagút, szo­nettciklusba komponált 13 soros verset (Miniatűrök, 6. szonett), s megannyi példá­ját lehetne idézni a „verset- len verseknek”. Az Oláh Gá­borra jellemző, a költő lehe­tőségeit adekvátan kifejező esztétikumot akkor érzem je- lenvalőnak, amikor nem han­golja fel magát előre, hanem prekoncepció, előgerjesztés nélkül szakad ki belőle a vallomás. Fontos volt a kötet megje­lentetése, mert Oláh Gábor verseihez nemigen lehetett már hozzájutni. Jó lett vol­na az egyes költeményeket dátumozni, mert így tisztáb­ban láthatnánk, hogy a szá­zadelő lírai arzenáljához mit tudott Oláh Gábor adni, s mi volt az, amit másoktól kölcsönzött. (Válogatta: Tóth Endre.) Bakó Emire Hegyes/ János: Megérett a ... Megérett a kukorica, Megsárgult a haragos zöld levele. Madárdalos még a róna, A természet mosolygással van tele. Búcsúzik a távozó nyár, Vígan úszik ökörnyálas uszálya, Hej, csak az én galambomnak Nem áll dalra, mosolygásra a szája. Ne haragudj édes párom! Dalolj, nevess, amíg csak élsz, mint a nyár! Vidám kedvvel szebb az élet: A veréb is csiripeli, tudja már. Árt a harag a szépségnek, Eltakarja, lecsökkenti felére. Egyetlenegy mosolygásod Száz haragos pillantással felérne. * o

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents