Békés Megyei Népújság, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
1981. október 4., vasárnap JJHilUWiTcl Múlt és jelen Endrődön Állványerdőben a művelődési ház szonéveseket meghazudtoló. Mindig új és új ötleteken törik a fejüket. Nádas Sándor például, aki tanárember, elmés szerkentyűt eszkábált össze. — Jó lesz majd a vetélkedőkön — mondja. — Ha a kérdésre megfelelő választ adnak, kigyullad a lámpa. Rájöttek ugyanis, hogy a nyugdíjasok, ellentétben a közhiedelemmel — nagyon szeretnek vetélkedni. És hogy mit szeretnek még? Ami épp adódik: kirándulni, beszélgetni, nótázgatni, vagy épp biliárdozni az emeleti kisteremben. Fájós lábaknak nem túl kényelmes lépcső vezet fel, ide. Kicsit lehangoló a nagyterem, a beállványozott ablakokkal, az elárvult hangszerek, erősítők látványával. Valamivel otthonosabb már a túloldali klubhelyiség; ahol jórészt a nyugdíjasok tanyáznak. A falon fényképen megörökített kirándulások, a sarokban a mindig, segítőkész Lenin Tsz-től kapott televízió. A művelődési ház—könyvtár épületegyüttese valahogy kiesik Endrőd központjából. Nem főútvonal, csak afféle mellékút vezet erre, amely, ha nem is a legjobb, de a legrövidebb megközelítési módja Szarvasnak, a megye legközelebbi városának. Jó egy éve jártam itt, s azóta nem csak a környék, de a kultúra házának külseje is alaposan megváltozott. Most meredek állványok ölelik a falakat, s a tapasztalatlan látogató kívülről úgy hiheti, nem is lehet bemenni. Csak a járdát kikerülő nyomokból következtethet arra, hogy mégis be lehet jutni valahogy. Mi van az állványok mögött? Belépünk a körülállványozott bejáraton, ahol azért ott díszeleg a tábla: Déryné Művelődési Ház, Endrőd. .Óvatosan kell közlekedni, hiszen könnyen belebotlunk az építés különböző kellékeibe. A jobbra meghúzódó, hodályszerű helyiségről nem sokan ismernék fel az egykori, hangulatos könyvtárat. Jó orrú ember pedig megérzi az egész épület „betegségének”, a nedvesedő falaknak jellegzetes dohszagát. Domokosné Paróczai Jusztinával tavaly még a könyvtárban találkoztam, most pedig ő a művelődési ház igazgatója. Fiatal szakember, s talán éppen ezért agilis, szenvedélyes. Nem köntör- falazik, rögtön belevág a dolgok közepébe. Vagyis — mint általában a kisebb művelődési házak esetében — most is a pénzgondoknál kötünk ki. — A tanácstól kapjuk a bért, a cégektől pedig évente 60—65 ezer forintot. Ebből aztán gazdálkodjunk! Mondogatják: csináljatok bevé- teles rendezvényeket. Ha ez olyan könnyű lenne! Az egyetlen, ami pénzt hoz a konyhára, a bál. De ehhez állandó zenekar kellene, az pedig még csak alakulgat, így, ha kapunk vendég együttest, akkor tudunk ösz- szehozni valamit. Mert itt a diszkó nem megy! Próbálkoztunk vele, be is fürödtünk. így mi marad? Rá kell állnunk a kiscsoportokra. Ezt nem csak a kor, hanem a helyzet is megköveteli. Elindulunk, hogy megnézzük, vajon megvannak-e az imént említett törekvés feltételei. Hamar kiderül, hogy régi, nagytermes koncepció szerint készült az épület. Az akkori igényeknek természetesen megfelelt. A színházterem — mint a közben hozzánk csatlakozó Németh András, a nyugdíjasklub vezetője mondja -i- a harmincas, negyvenes években jó fellépési lehetőséget kínált a községben nagy népszerűségnek örvendő színjátszó csoportnak. És ma? — Nem szívesen jön hozzánk egyetlen színtársulat sem — mondja az igazgatónő. Aztán rögtön meg is mutatja, mi ennek az oka. A színpadról sötét folyosóra lépünk, innen- lehet bejutni három aprócska szobába. Benyitunk az elsőbe. Parányi ablakból szivárog be a fény, furcsa sporteszközöket világítva meg. — Ez a body boulding-esek rezidenciája. Máshol. ugyanis nem fogadják be őket — tájékoztat Domokosné. A két öltöző, férfi és női, hasonlóan lehangoló látvány. Nem csupán emiatt vállalják nehezen itt a fellépést, hanem sokkal inkább egy prózai ok, a vezetékes víz hiánya miatt. Hálás nyugdíjasok Ha kilépünk a színházteremből, és áthaladunk a szűkös udvaron, jó néhány méterrel távolabb láthatjuk az illemhelyeket. Amit — télvíz idején — bizony nem könnyű megközelíteni, főleg egyidős embernek. Pedig a legtöbb látogató ebből a korosztályból tevődik ki. — Tudomásul kell vennünk: itt az általános iskolával vége! A fiatalok elmennek, a felnőttek mással vannak elfoglalva. Maradnak a nyugdíjasok — csatlakozik gondolatomhoz az igazgatónő. — Ők egyébként nagyon hálásak, rendkívül jó ötleteik vannak, és örülnek minden együttlétnek. Itt ismét bekapcsolódik a beszélgetésbe Németh András, és a nyugdíjasklub titkára, Nádas Sándor is. Mindketten idős emberek, de fris- seségük, fiatalosságuk huKönyv és sörösüveg Elindulunk a tájházba, s közben benézünk a régi iskolába, ahol most a könyvtár működik. Ideiglenesen. A málló vakolat fölött függöny nélküli ablak néz a füves udvarra. Mögötte csendélet: könyvstóc, sörösüveggel. Az ajtó zárva. A felújított könyvtár átadását ez év augusztusára ígérték... A tájház fehér fala az előtte elterülő élénkzöld pázsittal szem vidító látvány. A tornácot barna' faoszlopok támasztják, körülöttük apró virágok. A szobákat csöppet sem tölti be a múzeumok múlandóság-illata. Nagyon is élőnek látszik ez a tájház, s a látszat nem csal. Igaz, most csak Vaszkó Irén, a ház gondnoka pakolgat az utcai szobában. A nemsokára megnyíló kiállítás anyagát rendezgeti, sorra rátűzi a szőttesekre a tulajdonosok nevét. Nehogy egy is elkallódjon, vagy elcserélődjön, hisz idős emberek féltve őrzött kincsei ezek. A nyugdíjas tanárnő lelkesen kalauzol végig a helyiségeken, amelyek a magyar népművészet, a paraszti életmód jellemzőiről árulkodnak. A konyhában szövőszék áll, sem por, sem pókháló nincs rajta. Nem véletlen, hisz jóformán minden nap használják. Gyerekek tanulják, felnőttek gyakorolják rajta ezt az elfeledett tudományt. Kifelé jövet elgondolkodom. Ha a tájházra nézek, a múltat látom. Ha a művelődési ház, a könyvtár állványozott épületét, a jelent. A kérdés a levegőben marad: vajon milyen lesz a jövő? Gubucz Katalin A szövőszéket ma is használják Fotó: Fazekas László Halk szavú öröm, halk szavú bánat Kétesztendős iroda Mezőkovácsházán . Évtizede, hogy megalakultak az első Társadalmi Ünnepségeket és Szertartásokat Szervező Irodák. Közöttük a békéscsabai, mely hamarosan az. ország egyik legjobbja lett. Apró kis főutcai irodájuk ma már majdnem hihetetlen emlék. Az eltelt tíz esztendő elegáns, főtéri irodába vezette a csabaiakat, a járási székhelyek és más nagyközségek irodái azonban még nem olyan fényesek. Mint például a mezőkovácsházi, ahol egy kicsi, de ízléssel berenedezett helyiségben ta- nulják-gyakorolják a hivatást hárman: az irodavezető: Baktai Ferenc és két munkatársa, Maczkai Józsefné és Szlávik Ilona. Az. iroda a könyvesbolt mellett, szemben a pártbizottsággal egyszerű, szép megjelenésű, a kirakati ablakban fotográfiák: derűs arcú fiatalok, mosolygós kicsik, kék nyakkendővel. Odabent pedig a kis hely ellenére is rengeteg nagy terv. De nézzük sorba, mi is jellemzi manapság egy vidéki (kétszeresén vidéki) — TÜSZSZI — mert ezt a rövidítést ismeri a nagyközönség — hétköznapjait? — Elsősorban az, hogy nekünk nincsenek hétköznapjaink — mondja Baktai Ferenc. — Persze, ez jó, hiszen kezdetben kemény, szí- vós munka várt bennünket nap mint nap: megismertetni az emberekkel, miért vagyunk? Mit tudunk adni? Miért fontos, hogy a szocialista ünneplést kultúra tért hódítson, terjedjen? Óhatatlan, de eszembe jut egy régi interjú,, amit a TÜSZSZI békéscsabai „atyjával”, Szemenkár Mátyással készítettem hat éve, hét éve? Arról beszélgettünk, hogy „az ünnep és az ünneplés mint társadalmi jelenség” mit is jelent? Feltételezem, hogy Kovácsházán is megvan az a Békési Műhely, amelynek egyik számában Szemenkár' Mátyás összegezte gondolatait, tapasztalatait. Tárház az ma már, érdemes belelapozni, idézni belőle. „Az ünnep és az ünneplés mint társadalmi jelenség a legrégibb időktől kezdve kísérője az emberi közösségek életének. Funkciói a társadalmi fejlődés során számtalan változatban jelentkeztek. Tartalmi és formai elemei az emberi közösségek nagysága, élet- és termelési viszonyai, műveltségi ' szintje, társadalmi szituációi szerint változtak.” Mezőkovácsházán is, a mezőkovácsházi járásban is! Mert megbízatása szerint a kovácsházi iroda a járás egész területén — tizennégy községben — fejti ki tevékenységét, propagátora a társadalmi 1 ünnepségeknek, szertartásoknak. Ahogy ezek az irodák egyre jobban belelendültek, kiderült, hogy a „tartalmi elemeket” bizony főként a „formai elemek” hordozzák, ezek azok, amit elsőnek meglátnak az emberek a társadalmi esküvőn, névadáson, gyászszertartáson. És az is, hogy ezek a családi alkalmak az érzelmek színterei, az érzelmek pedig emelkedettséget kívánnak. Eleganciát is ha úgy tetszik, az alkalom szervezett szépségeit, a tudatos, ünnepélyes szertartást. Két év „történelmét” sorolják a kovácsháziak. Beleolvashatok a nagyközségi tanács tavaly őszi vb-ülésé- nek jegyzőkönyvébe, amely a TÜSZSZI egyéves munkáját értékeli. Az ülés résztvevői úgy vélték, hogy az iroda jól indult, de működésének feltételei még távolról sem biztosítottak. Feladatokat is szabott ez a vb-ülés, első helyen a propaganda hatásosabb és ötletesebb megszervezését, a személyi és tárgyi feltételek javítását, szónokképző tanfolyam megszervezését és a költségvetés megemelését. — Ez utóbbi sokat lendített rajtunk — említi az iraodavezető. — Kezdetben 300 ezer volt, ma már százezerrel több. Növekedtek a bevételeink is, hiszen jóval nagyobb ma a forgalom, mint 1979-ben volt. , És itt néhány számadat következik, óhatatlan, hogy ne ezekkel érzékeltessük, legalábbis számszerűleg, honnan hová jutottak? Maczkainé diktálja: — 1980-ban 39 házasságkötést és 36 névadást rendeztünk, lebonyolítottunk a járásban 77 temetést, Kovácsházán 35-öt. Az idén még csak szeptember vége van, már lezajlott 31 esküvő, 36 névadás és 78 temetési szertartás. Rendszeresen kiszállunk Battonyára,, Nagybánhegyesre, Végegyházára és máshová is. Esküvőinknek csodájára járnák, és ezt ne vegye túlzásnak ... Lehetne arról is szólni, mi is az náluk, hogy propaganda? Hogy mennyi mindent tanultak az elődöktől, és találtak ki maguk is? Hogy ha születik egy kisfiú vagy egy kislány, az iroda színes üdvözlő lapja pár napon belül az édesanya kezében van, amelyben sok szeretettel köszöntik. és felajánlják szolgálataikat névadó rendezésére. Kovácsházán azt Is pon- tosan tudják, hogy a TUSZ- SZI-ben megrendelhetők a legkülönbözőbb meghívók, esküvőkre, vacsorákra, találkozókra. hogy olyan ízléses kártyák is vásárolhatók, amelyen az új jövevény jelentkezhet a család tagjainál, ismerősöknél, jóbarátoknál. Másfél-két órája beszélgetünk. miközben az élet; nem áll meg. Jönnek ezért,’ azért. Nyomtatványügyben. van aki részletesen kíváncsi arra, mit nyújt az iroda egy esküvő alkalmából, mennyibe kerül a menyasszonyi csokor, a színes fényképezés, aztán temetést kérő, hallgatag család érkezik. Maczkainé fogadja őket, udvarias, halk szavú, arra törekszik, hogy bensőséges kapcsolat alakuljon ki közötte és a gyászolók között, akik könnyezve beszélnek az elhunytról, aki egész életében... — Ilyenkor nehéz — mondja Baktai Ferenc —, mert képzelje csak el, most nyílik az ajtó, és bejön egy fiatal pár, . nevetve, vidáman, hiszen életük gyönyörű eseményére, a házasság- kötésre készülnek. Csak a szobánk másik sarkába vezethetem őket, mert zavarnánk a gyászolókat... — Gazdagodni szeretnénk, a köz javára. Az elmúlt hónapokban körbejártam a járás községeit, hat helyre mentünk Vargáné dr. Ma- gony Margittal, a járási hivatal igazgatási osztályának vezetőjével. Sikeres utunk volt, megállapodásokat kötöttünk a községekkel: ok támogatnak bennünket anyagilag, mi mindent megteszünk, hogy növeljük a társadalmi ünnepségek, szertartások számát. A községek 5—15 ezer forintot adnak, a pénzből, amely már szépen gyűlik, veszünk egy mikro- buszt, amely szónokok, technikai berendezések szállítására egyaránt alkalmas lesz. Eddig úgy utaztunk, hogy saját gépkocsinkba ültünk, és esetenkénti — valljuk be: — némi huzavonával elszámoltuk az utakat a járásnál. Erre sem nekik, sem nekünk nincs szükségünk. Mondanom sem kell, hogy olyan utakat is megtettünk, amelyeket sehol sem számoltunk el. Szép kis emblémát forgatok a kezem között: Boros Béla, a helyi ÁFÉSZ grafikusa készítette. Ez az iroda pecsétje, ez kerül a levélpapírokra, borítékokra. Lapozgathatom az albumokat, válogathatok a fényképek között, - egyikéhez-másikához külön történeteket mesélnek. Szlávik Ilona, a névadóünnepségek főszervezője és lebonyolítója most végzi a Népművelési Intézet 2 éves tanfolyamát Veszprémben, ez négyszer egy hét bentlakás. „Kitűnő a tanfolyam, rengeteget tanulunk” —összegzi az első hét tapasztalatát, mert most kezdte. Feljegyezhetem még a szónokképző tanfolyam egyértelmű sikerét, ennek első számú előadója Arnóczky József, a ‘kovácsházi művelődési központ igazgatója volt. ő maga is ismert szónok, gyászszertartásokon mondott beszédeire hetekig emlékeznek. — Harmincnál több szónokunk van a járásban — sorolja a neveket az irodavezető —, Szöllősi Ferenc pedagógus segítségével pedig megszerveztük a névadások úttörő szereplőgárdáját, és az ÁFÉSZ, meg az Üj Alkotmány Tsz 35 ezer forintjából hordozható orgonát vásárolhattunk. Orgonistánk Varga Ferenc nyugdíjas tanár. Ebéd után már kötetlenül csörgedez közöttünk a szó. Ami kétségtelen: a kovácsházi TÜSZSZl-vel számolni kell! Amit az emberek neveléséből vállalnak, amit ünnepeink. szertartásaink új formáiért, tartalmáért tesznek, elismerést érdemel és magában rejti a távlatok lehetőségét. Esküvőn, névadáson ösz- szecsendülnek a oezsgősno- harak, csengésüket nem felejtik el azok. akik ott voltak. S ha nem felejtik, azokat sem feleitik. akik eonT doskodó szeretettel teszik a dolgukat már két- esztendeje. . ebben a nagy, déli községben. Sass Erviij Droppa Gabika boldogsága és a kék nyakkendő Fotó: Ábrahám László
