Békés Megyei Népújság, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
1981. október 25., vasárnap Berlini levél színházi estékről és más egyébről rraniEftg-------------------:—■— S zínházunk őszi műsorán az első gyermekelőadás német mesejáték lesz: A brémai muzsikusok. E híres Grimm-mesét egy mai német drámaíró, Peter Ensi- kat dolgozta át színpadi játékká. A kulturális és baráti együttműködés ápolására színházunk vendégtervezésre hívta meg a berlini gyermek- és ifjúsági színház, a Theater der Freundschaft díszlet- és jelmeztervezőit, a nagyon rokonszenves és tehetséges Eckert-házaspárt. Alwin Eckert a díszlettervező, felesége, Marion Ek- kert pedig a jelmeztervező. A velük való előkészítő munkák megbeszélésére ta- nulmányúttá bővített látogatást tehettem az NDK fővárosában, Berlinben. Erről számolok most be az olvasónak. Röpke 75 perces kellemes repülőút után ragyogó napsütésben landolt a schöne- feldi repülőtéren a TU— 154-es. Autón robogtunk be a városba. Rövid látogatás a kulturális minisztériumban, szállásfoglalás a 38 emeletes modern Interhotel Stadt Berlinben, s máris irány az első színházi esemény színhelyére, a Theater der Freundschaftba, „A brémai muzsikusok” előadására. Örömömre szolgált, hogy mindjárt a legjobban érdekelt darabot láthátom. Az előző évad végén mutatták be érdekes, számomra idegen felfogásban. Ugyanis az operajellegű, komoly zenei anyag, a forgószínpadra tett két óriás, absztrakt „hegyvidék”, a kétoldalt az elő- szín pádig kiépített riasztó fák erdőjelzése súlyossá, túlzottan drámaivá — és nem . meséssé — tette az eredetileg bájos állattörténetet. A szimfonikus nagy- zenekari hangsásban, a monstrum díszletek között, a jellegtelen kosztümökben viszont néhány nagyszerű színészi játékra figyeltem fel (különösen a 3 rablóra!). Az előadás komolyságára jellemző, hogy a közel 500 főnyi 5—8 éves kisgyerekekből álló közönség csendben és fegyelmezetten nézte végig a játékot, csak a végén tapsolt udvariasan. Másnap a ragyogó, nyárba illő napsütésben félnapos hajókirándulást tettünk a Spree folyón, a Müggel- seen Grünauig a Weisse Flotte kényelmes hajóján (amelyik természetesen Bertolt Brecht nevét viselte). Még a hajókirándulás előtt elvittek barátaim a Treptow parkba, a szovjet emlékműhöz. Sok emlékművet láttam már Európában, de ennél lenyűgözőbbet sehol. A berlini csatában elesett 7000 szovjet harcos számára kialakított hősi temető ez a park. 1949. május 8-án, a fasizmus felett aratott győzelem napjának évfordulóján avatták fel. Az emlékműpark méretei, arányai, műalkotásai — belekomponálva a természetbe — felejthetetlenek. Estére tértünk haza a ha- jóútról, és izgalommal készültem az esti színházi programra, a Volksbühnébe. A mai szocialista német drámaírók egyik legjelentősebb alakja, Heiner Müller mai témájú politikai darabja szerepelt a műsoron: Der Bau (Az építés). Müller színpadi művét Erik Neutsch „Spur der Steine” (A kövek nyoma) című regényének ef^es motívumaiból írta. Fő vonalát a berlini fal effektiv és szimbolikus építése, s ezen túlmenően a szocializmus felépítése közben kialakult — de sajátosan német — problémák bonyodalma képezi. A társadalmi, politikai gondok előtérben állnak; direkt politizálás folyik a színpadon. A háttérben pedig kiélezett szerelmi viszony az újonnan érkezett, családos párttitkár és a mérnöknő között. Az előadás merészsége, szókimondó bátorsága, a sok helyi eseményre utalásnak számomra való érthetetlensége ellenére is meglepett és magával ragadott. Érdekes, de nem mindig volt elfogadható. hogy az előadás játékteréül az egész színháztermet igénybe vették. Játszó tér volt a színpad, az előszínpadon kívül a nézőtér két olA brémai muzsikusok. Szobor Brémában dalbejáró helye, a földszint hátsó része, sőt, a fejünk felett, a mennyezetről is játszottak jeleneteket, fgy azután a hagyományosan rögzített nézőtéri zsöllyék- ből hol jobbra, hol balra, hol hátra (!), hol a fejünk fölé kellett volna nézni, ha bírtunk volna. Sajnos, ezek formai modernkedésnek, mindenáron való kuriózumkeresésnek hatottak, és nagyon kényelmetlenné tették az előadás követését. Nehezen volt összeegyeztethető a darab kényes témájával és az előadás vaskos, merész stílusával a zsongítóan hangulatos dixieland kísérő és aláfestő zene. A színészi játék azonban elsőrangú, különösen a mozgás, illetve helyenként sportakrobati- kus mutatványuk imponált. Felugrások, leugrások, átmászások a falon, a mennyezet alatti jelenetben egy kb. 80 centiméter széles kis deszkán játszva cirkuszi légtornászok lélekjelenlétével és bátorságával ejtettek ámulatba. Mindenesetre nem mindennapi színielőadást láttam a Volksbühne színpadán! A következő napon kirándulás Potsdamba, este pedig Felsenstein híres Komische Operébe készültem a „Madame Butterfly” előadására, ahol életem egyik legnagyszerűbb operaestjét töltöttem. Ezt a produkciót 1978 januárjában mutatták be, azóta van műsoron. Színre vivője Joachim Herz, Felsenstein utóda iskolapéldáját mutatta meg, hogyan lehet egy agyonismert, agyonjátszott slágeroperát korszerűen színre vinni. Szcenikai alapélménye a meleg barna és a halvány rózsaszín; ilyen színű tüllszuffiták keretezik a színpadképet. A színpad szélével párhuzamosan 4 sorban, egymás mögött toló- záras. átlátszó tüllel bevont léckeretek csiki-csuki játékai adják és biztosítják a változó helyszíneket. Az előszínpad előtt, a zenekari árok felső részén apró makettházak jelzik Nagasaki kikötői látképét. Végül a bal proszcéniumpáholyból egy japán kerti út vezet fel a színpadra — innen érkeznek a házba kívülről. A jobb proszcéniumpáholyból viszont egy lábakon álló palló vezet a kéozeletbeli kikötőbe. Egyszerű, praktikus és pompás képi hatású, egyszerre ad intim belsőket és széles látószögű városképet. A kitűnő zenekart Joachim Wil- lert vezényelte. Néhány szót kell említeni a kosztümökről is, amelyek koncepciózusán igazodtak a színpadképhez. Minden szereplő barna, illetve rózsaszínű ruhában jelent meg, s mégsem voltak uniformizáltak. Csocsoszán nászi hálóinge, köntöse volt kivételesen fehér. S ha már itt tartunk, akkor az énekesek, mindenekelőtt Csocsoszán: Ana Pusar. Harmincéves, szépséges, kifogástalanul nőies formák (a nászi öltözésnél a tüllaitó mögött meztelen), és utoljára, de talán elsősorban lenyűgöző szoprán hang. Drámai erejével és lírai szépségével elbűvölte a közönséget. Kitűnő tenorista volt a Pinkertont éneklő Günter Neumann, s a többi énekes is, de Ana Pusar mellett még Violetta Madjarowát kell kiemelni. Fiatalsága, színészi játékának drámaisága, s érzékletes hangja magával ragadó. Felsenstein jótékony hatása tovább él ebben a friss szellemű, fiatal társulatban. Másnap véletlenül a kezembe került a Berliner Zeitung, amelyben a két berlini operaház igazgatójának párbeszédét és közös interjúját olvastam „békés egymás mellett élésükről”. Más-más a két intézmény repertoárja, és más a stílusuk is. Azonban éppen most készül a Komische Oper először bemutatni olyan operát, amelyet a Staatsoper is műsorán tart, „A nürnbergi mesterdalnokok”. Először fordul elő a világon, hogy egy városban egyszerre kétféle előadásban látható ez a wagneri remekmű. Az utolsó nap berlini ismerkedéssel telt el. Felkerestem a Galerie am Weidendammon Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművészünk reprezentatív kiállítását, amely méltán keltett nap” feltűnést és sikert. A sök eredeti kiállított mű között nagy örömmel fedeztem fel kinagyított fotón a békéscsabai Kulich Gyula-em- lékszobrot. A Pergamon Múzeumban ezúttal csak a babiloni Istar-kaput és a páratlanul gazdag iszlám-részleget volt idő megtekinteni. Innen az idén tavasszal átadott Sport- und Erholungs- zentrumba vitt utunk, amely Európa legnagyobb és legkorszerűbb sportkombinátja. Elámultam attól, amit láttam. Három uszoda, szabad és fedett jégpályák, tornatermek, kondicionálószobák, szauna, kosár- és röplabdapályák, biliárdterem, automata tekepályák, orvosi rendelők, éttermek, gyermekjátszószobák és -terek. Mindenütt pezsgő élet, játék, munka folyt. Ennek láttán nem lehet csodálkozni azon, hogy az NDK sportnagyhatalom. Délután búcsúlátogatást tettem a Theater der Freundschaft igazgatójánál, Klaus Urbannál. Tárgyalásunk eredményeként biztosította, hogy „A brémai muzsikusok” novemberi békéscsabai bemutatójára a színházuk 30 éves fennállására készült kiállítás anyagából díszlet- és jelmezterveket, fotókat, plakátokat küld. Továbbá elfogadta színházunk meghívását, és a november 8-i. Eleken tartandó tájelőadáson személyesen is megjelenik, és köszönti majd a német nemzetiségű Békés megyei község gyermekközönségét. Utolsó esténkén a Maxim Gorki Theaterben jelentős eseményen lehettem jelen: a már négy éve nem játszott, s most felújított „Nachtasyl" (Éjjeli menedékhely) új rabemu tató ja volt. Ez a darab mindig igazi erőpróbája egy színháznak: sok nagyon jó színész és összekovácsolt együttes tudja csak sikerre vinni ezt a világhírű Gor- kij-drámát. Egyetlen hiányérzetem maradt berlini színházi őrjáratomon. A Berliner Ensemble, Brecht híres színháza még nem nyitotta meg őszi évadját. így Brechttel csak a névét viselő sétahajón találkoztam. Ez a találkozás máskorra maradt. Búcsút vettem Berlintől, hazarepültem, ahol már vártak p Békéscsabán verbuvált „brémai muzsikusok”. Velük készülök most arra a nagyszabású gyermekkoncertre, amely első ízben november 3-án csendül fel a Jókai Színházban. Az egészen kicsi gyerekeket és az egészen nagy felnőtteket akkor és ott várja „a koncertmester”: Udvaros Béla Metykó Gyula: Korcsula Gerincpróbáló puttonyokat! Szólítjuk leánykának, hívjuk bikavérnek, hárslevelűnek, ezerjónak, s ki tudná hirtelenjében fölsorolni, hogy még minek nem? A hajdani vincellérek szebben csengő és találóbb neveket talán elsőszülött gyermeküknek sem találtak volna. Ezen már csak a minőséget körbeudvarolandó jelzők tehetnek túl. Mert becézzük őket; tüzesnek, testesnek, markánsnak, keménynek. Gömbölyűnek, kellemesen lágynak, bársonyosnak, harmonikusnak. Ott vannak aztán az elegánsak, a diszkrétek, fanyarok, és fűszeresek. Ahányat és ahányan kóstolgatjuk, annyifélének becézzük őket. Ki ne találta volna ki, hogy Noé apánk ama bizonyos szőlővesszejéről, pontosabban a „hegy levőről” lévén itt szó? De vajon eleget tudunk-e a szőlőskertek tájékáról; a borról, amely az emberiséget bölcsőjétől a sírjáig — ha áttételesen is — kíséri? A borról, melyet Anakreontól a címben idézett Berda Józsefig költők százai énekeltek meg. A borról, amelyet az anyák és apák, feleségek és férjek átkoztak és átkoznak ki a világból a mai napig. A borról, amely oly sok öröm és bánat, sőt, tragédia forrása volt és lészen a jövőben is. Sejtem én, hogy keveset. Négy-, tán ötéves lehettem, amikor az én jó öregapám nyakába vett; és fölsétált velem a sokorói — akkor még — szőlősdomboknak is nevezett Dánéba. Először — és azt hiszem, utoljára — ott láttam sírni őt, ott, a viharvert tőkék előtt. Akkor persze nem foghattam még föl, hogy mit jelent egy szőlősgazdának, ha elveri a szőlőjét a jég. Állt szótlanul az öregapám: kabátja ujjával sűrűn törölgette még sűrűbben alácsorduló könnyeit, miközben én önfeledten csörgettem a tőkék fészekalján összegyűlt babszem nagyságú jegeket. Láttam aztán olyan gazdát is, aki sorról sorra lehajolt, hogy megcsókolhassa a zöld levelek mögé rejtőző, duzzadó fürtöket. Láttam Szűr Gergő elnehezült kezében a villámként forgolódó oltókést. Hallottam seregélycsapatok irtózatos lármáját, amint „megszállják” a földet. Hallottam a kereplők hiábavaló cserregé- sét, a riasztólövések tompa puffanásait. „Bornak udvarolás” Szüretelő lányok-asszonyok kedves énekét is hallottam, s hallottam a szőlőprés finom-kis roppanásait. A hajszálvékonyan csurranó aranyzöld és bíborvörös mustra szálló első darázs fuldoklását is láttam. Lakatra vert, árva pincék, présházak mellett vitt el az utam, s vitt tovább hó- kucsmás madárijesztők és dülöngélő karók között. Álmomban venyigetűz pattogása mellett elgémberedett ujjaimat melengettem, kénlapocskák csípős illatát éreztem orromban, és láttam apró-kék lángjait. Megint üzenet érkezett Badacsonyból; elvárnak az idei szüretre is. Képzeletemben a présház előtt, ujjait a teli hébérre kapcsolva, megjelenik a nyugdíjas Györkös bácsi, és hófehér üstöké fölött én is Szigliget felé tekingetek; drukkolva, hogy az ég csatornái ne nyíljanak meg legalább három napig. Amíg le nem „vetkőztettük” az utolsó kemény csecsű tőke-menyecskét is. Hiába is dicsérném a termést, ő csöndre intene. Az igazi szőlősgazda nem szokta elkiabálni, igaz, eltitkolni sem tudja, hogy milyen lesz az „idei szüret!” Most még egy csupa kongás és bongás lehet a pince mélye. De bizonyára megsimogatta- tott már valamennyi hordó első és hátsó feneke. Szemrevételeztetett; szájdonga, hasdonga, bütü és abroncs egyaránt. A gazda felesége már kisikálhatta a gulyásnak való bográcsot is, a tepertős pogácsa még ráér. Üres zsompor kerestetik mandulának, diónak. Lassan-lassan elfásodik a ko- csány ... addig is gerincpróbáló súlyos puttonyokról, a Balaton fölött remegő könnyű párákról álmodom. Dicsértessenek a tőkikék, kármentők, hé- bérek, rafiafonatok, metszőkések. A réz- gálic. Az ivócsanak, a miskakancsó, a pereces kulacs, a facsobolyó. Csalikorsók, butellák. Nemes penész, pincegyertya és daráló. Gerendás prés, kosos prés, kancaprés. Puttonyok, puttonyok és emberi kezek Soprontól Tokajig, Villánytól Kecskemétig, Badacsonytól Egerig, Szekszárdiéi Mórig, Pannonhalmán át a Somlóig; testvérei, barátai a bornak! Hogy jövőre is lehessen koccintás keresztelőn, koccintás halotti toron! Pátkai Tivadar Metykó Gyula: Olasz parasztkonyh*.
