Békés Megyei Népújság, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-06 / 209. szám
1981. szeptember 6., vasárnap A tűz nyomában Battonyán Ősz, nyár és Szilvi Kiégett falak Június 14-én reggel csend volt a battonyai gyermek- otthonban. Csaknem száz állami godozott fiú aludt a hálókban, kipihenve a ballagás, az évzáró utáni fáradalmakat. A füst lassan, alattomosan kezdett szivárogni az egyik ajtó melletti nyíláson. Valaki felébredt, s villámgyorsan futott át agyán a gondolat: Tűz van! Küzdelem Az ügyeletes tanár a poroltóért futott. Mire használni tudták a készüléket, a tűz tovább terjedt. Az emeletről pizsamás gyerekek rohantak le az utcára. A kisebbek sírni kezdtek, nevelőik nyugtatgatták őket. Az utcai szobák gyulladtak ki. Hatalmas lánggal égett a tetőszerkezet, pattogott, ropogott a fa. Természetesen azonnal riasztották a tűzoltókat. Mivel Battonyán csak önkéntesek vannak, időbe telt, míg ösz- szerverbuválták őket. Közben ment a hír Orosházára, Mezőkovácsházára. Elindultak a tűzoltók, jöttek a katonák, a határőrök. A gyerekek biztonságba helyezése után a bútorok mentését kezdték meg. Sajnos, a tűz időt nyert. Egy óra elégnek bizonyult ahhoz, hogy elpusztítsa az épület felső szintjének éghető anyagát. A hatalmas elemi erőt végül is sikerült megfékezni. A körülbelül százéves épületben, amelyet épp a közeljövőben szerettek volna műemlékké nyilvánítani, mérhetetlen kár keletkezett. Csaknem száz gyermek veszítette el otthonát, Batto- nya pedig egy szép, patinás épületét. Szikrából máglya — Mi okozta a tüzet? — a kérdést Nagy Józsefnek, a nagyközségi tanács elnökének teszem fel. — A vizsgálat szerint — mondja a tanácselnök — rövidzárlat okozta a tüzet. — A gyerekek a rádiót „szerelték” . — teszi hozzá korrektül. A nagyközség vezetőit már nem is az ok izgatja. Sokkal inkább a helyreállítási, elhelyezési gondok miatt fáj a fejük. A nyár adott számukra lélegzetvételnyi időt, hiszen a gyerekek többsége valahol nyaralt, mint minden évben. De jön a tél! Igaz, hatvan gyerek gondját ideiglenesen átruházták a gyularemeteiekre, de így is maradtak több mint félszá- zan. — Jól érezték magukat itt ,a gyerekek — mondja meggyőződéssel Nagy József. Alkalmas és megfelelően berendezett épület volt ez. Az otthonnal szemben fürdőmedence épült, kifejezetten a gyerekek számára ... A tanácselnök nem sokat időzik a múltnál, már a jövőre gondol: — Az épületet szeretnénk eredeti szépségében helyreállítani. Külsőleg! A belső berendezés egy része elpusztult, ezt korszerűbbel kell pótolni. Hogy pénzben mit jelent ez? A helyreállítási költség — amelyet a biztosító térít — meghaladja a 10 millió forintot. Várjuk a felújítási terv elkészültét, és aztán hozzá lehet kezdeni a munkához. Szeretnénk, ha a jövő tanévre már az egész épület lakhatóvá válna. Ez a cél a nagyközség részéről nem teljesen önzetlen, ha lehet önzésnek nevezni a letelepítés szándékát. Nem csinálnak titkot abból, hogy „maguknak” nevelik ezeket a gyerekeket. Szeretnék, ha az általános iskola elvégzése után itt telepednének le, dolgoznának, szakmát tanulnának a helyi üzemekben, tsz-ekben. Egyszóval igazi battonyaiakká válnának... Kormos angyalok Ha befordulunk a nagyközség főutcájára, rögtön új lakóházak, középületek ötlenek a szemünkbe. Csak az elsőként felszabadult helység szimbólumát őrző tér felől vesszük észre a lombok közt megbújó épület kormos falait. Az idegen a második világháború memen- tójának gondolhatná, tetőt- len, égett falaival, üveg nélküli, fénytelen ablakaival olyan lehangoló benyomást tesz az emberre. Ha közelebb megyünk, még- inkább elszomorodunk a századelő építészetére jellemző, fentről letekintő domborműfejek pusztulásán. A főbejáraton hatalmas lakat lóg. Pedig látni odabent embereket, így hát használható bejáratot keresünk. Meg is találjuk az épület- komplexum bal szárnyán, az egyik épségben maradt melléképületnél. Bentről nézve még elszomorítóbb a látvány. Némi reménysugarat nyújt azonban, hogy csöpörgő esőben is szorgos- kodnak az építőmunkások. Roczkó Náda, a különös, szerb nevű élelmezésvezető kalauzol. Az épségben maradt másik szárny végén már alakulnak a frissen felépült mosdó- és zuhanyozóhelyiségek körvonalai. A folyosó bal oldalán levő ajtók feliratai megtévesztőek: nem tanulószobák ezek, hanem hálóhelyiségek. Jobb híján ide kerültek az emeletes ágyak, a székek, az asztalok. A gyerekek már iskolában vannak. Csak egy beteg kisfiú alszik az egyik fenti ágyon. A főépület régi konyhájában nagy a tolongás. Igaz, még főzni nem lehet itt, de tennivaló azért bőven akad. Az apró helyiség főzőedényekkel, csészékkel, tányérokkal zsúfolt. A szakácsnők és a kisegítők a gondnoknő vezetésével szemrevételeznek, aztán felmérik a teendőket. Ha minden igaz, néhány hét múlva már gőzölög innen az ebédek, vacsorák, reggelik illata. S talán épp ettől válik ismét otthonossá hatvan gyermek leégett otthona ... Gubucz Katalin Virágok közt és a régi tanya előtt fényképeztük le Gyalog Mihályt, a kunágo- tai Bercsényi Tsz nyugdíjas elnökét. Amolyan kis nosztalgiasétának gondoltam, hogy kiruccanunk a Zsiguliján a falutól alig két kilométerre levő Bódog-tanyá- hoz, ahol huszonegy évvel ezelőtt, a nagy tsz-fejlesztés idején Gyalog Mihály lett a tanyásgazda. Az életrajzának ebbe a részébe — ha írna egyáltalán ilyesmit — az kerülne: „1960-ban léptem be a szövetkezetbe, az volt életemben a nagy változás. És ez a nagy változás azonnal úgy kezdődött, hogy tanyásgazdát csináltak belőlem, a Bódog, tanyán. Ide hozták a belépők a lovakat, szekereket. Nagy tumultus volt itt. Vagy négyszáz ló, meg szekerek tömege. Volt, aki sírt. Igen, volt. Elfordult a lovától, sírt, és elment. Csak tudod, mi az érdekes? Ha most rákérdeznék némelyikükre, hogy miért sírtak, hát szerintem letagadnák.” De ezt minden bizonnyal már nem írná be az önéletrajzba, vagy önéletírásba, ahogyan nagy divat ez az orosházi parasztok körében. Nem is kérdeztem Gyalog Mihálytól: leírnád-e az életed? Azt hiszem, csak annyit válaszolna: „Volna mit”. Ezt a „volna mit”-et forgattuk a napokban egy egész délelőtt, a Bercsényi Tsz elnöki szobájában. Itt adtunk randevút egymásnak még telefonon, ide a nyugdíjas elnök egyszerűen hazajár. „De nem szólok bele semmibe, a botot átadtam, Horváth János, aki hetvenöt óta főmezőgazdászunk volt, átvette. Most már az ö vállán van a Bercsényi, minden az ő dolga." Tehát nyugodt a nyugdíjas elnök? Mert azért húsz év az húsz év. Ha az ember valahol felépít valamit, borzasztó lenne azt látni, hogy húsz év munkája pár hónap alatt összedől. Gyalog Mihály, ha lenne bajusza, most az alatt mosolyogna. „Horváth Jánosnál jó kezekben van a tsz. Ezt persze nehogy valami köny- nyű dicséretnek vedd. Én ismerem, tudom, milyen ember, mint ahogy nyilván rólam is tudták, milyen vagyok, mire vagyok képes, mit érek? Jó társaság, jó vezetői garnitúra jött ösz- sze itt, mit mondjak? Tizennégy főiskolát, öt egyetemet végzett emberünk van, középiskolai érettségivel 78. an számolhatnak el. A taglétszám? Nagyon magas. Ezerhatszáz. Ebből 818 a dolgozó. A többi nyugdíjas.” Ez a nyugdíj Gyalog Mi- hálynál május óta négy hónap. Közben fejből mondja a számokat, lelkesedik (nem közhelyesen!), hogy a tsz gépparkja 100 millió forintot ér, ebben 18 kombájnt, 46 traktort, 21 tehergépkocsit sorol elő, aztán arra válaszol, hogy mit hozott az elmúlt négy hónap? „Jószerével semmi változást. Tele voltam tanácskozásokkal. Tagja vagyok a községi tanács végrehajtó bizottságának, a megyei tanácsnak, a megyei termelési bizottságnak, és egy sor másnak is; a május ezekkel telt el. Aztán jött a nyár, jött az unokám, a kis Szilvi Szegedről, beültünk a Zsigába, mentünk Nagybánhegyesre fürdeni, aztán Szegedre a lányomékhoz, ide-oda.” És — ha csak volt időd — naponta benéztél a tsz- hez, hiszen a lakásodtól a negyedik ház a központ, és nagyon vártak mindig. Ezt abból gondolom, hogy amióta itt vagyunk, egymás után mondják neked: Miska bácsi, jöjjön be hozzánk, Miska bácsi, el ne kerüljön minket! „Ha tagadnám, hogy nem jó érzés, nem mondanék igazat. De nem is tagadom. Miért is tenném? Bejövök a minap, és azt mondja nekem Horváth János, az elnök: „Mi a véleményed erről elnök elvtárs?” Na, mondom, hát ilyen tsz is ritkaság, hogy két elnöke volna. Nevettünk, mert ugye, a megszokás ... Négy hónapja egyfolytában arra gondolok, hogy mi is történt a húsz év alatt, amíg elnök voltam?” És mi történt? Most is mindent úgy tennél, ahogy akkoriban ? Vagy lenne, amit másképpen? „Lenne. Nem sok, de len. ne. Elmesélek ebből egyet. Akkor még ■ két tsz volt Kunágotán. A Bercsényi és a Petőfi. A Petőfi temérdek gonddal küzdött, szerencséjük sem volt. Éz aztán a családokban is ellentéteket szült, mert volt úgy, hogy az apa a Bercsényibe járt, a fia a Petőfibe ... Mindenki tudta, nem maradhat így. Hatvannyolcban meg is érett az egyesülés. De akkor, amiről beszélni akarok, még csak hatvanöt volt. Mondják a felsőbb szervek, hogy hitelt kaphatna a Bercsényi két 100—100 férőhelyes marhaistállóra. Csak éppen a Petőfi területén, a náluk már meglevő százas mellett kellene felépíteni. Ez így logikus. Igazuk volt. Mégse vállaltuk. Mi építsünk a Petőfinél? Hogy jön az ki? Szóval az ellentét bennünk is ott bujkált. Hogy milyen feleslegesen, és milyen értelmetlenül, kiderült három év múlva, amikor a Petőfi csatlakozott hozzánk.” Közben kikocsizunk a régi tanyához. Az egykori. Bódog- tanya, ahol huszonegy évvel ezelőtt az iroda volt, kívülről olyan, mint akkor. Belül azonban átépítették, szebbek lettek a szobák, mosdó is van benne, meg étkezőhely, asszonyok dolgoznak egymá. sik helyiségben, hatalmas mosógép körül. A nyugdíjas elnök beköszön, nagy örömmel viszonozzák. „Hát aztán nem zavarom-e magukat?” — mondja, mire a válasz: „Aki jó főnök volt, az sose zavar.” Felbúg az autó motorja, megyünk tovább. Akkora ez a telep, hogy gyalog bejárni félóra kevés lenne. Megnézzük az iker szárítót, „hétmillió volt a kettő, de élni sem tudnánk nélkülük”, a 250 vagonos, négy és fél milliós új vetőmagtárolót, aztán bekopogunk a tsz legfrissebb munkahelyére, harminc asszony varrodájába. „A FÉKON-nal kötöttünk szerződést, az épület megvolt, az átalakítás meg a gépek, asztalok, polcok 870 ezerbe kerültek. De munkát kapott harminc asszony és lány.” Huszonegy éve, kérdezem később, milyenek voltak az emberek? Akikkel, mint tanyásgazda, együtt dolgoztál? „Milyenek? Várták a jövőt. Hogy mi lesz? Temérdek bizonytalanság volt ben. nük, de jöttek, dolgoztak, mert tudták, hogy a munka az élet alapja. Most? Most is tudják. Csak az á különbség, hogy az első szavuk: „Meny nyi a bér?’ ” Hallgatunk keveset, aztán egészen másról: az ember, ha megvalósítja a terveit, boldog. Érezted ezt? „Ügy igazából, többször is. Például akkor, amikor elnökségem első éve után vártuk, hogy mennyi jut egy munkaegységre? A könyvelők éjfél utánig dolgoztak, számoltak. Aztán hozták a hírt: sikerült! Jóval több, mint az előző évben. Talán 45 forint lett; aki ismeri a dolgokat, tudja, mit ért ez a pénz. Igen, akkor, éjfél után, boldog voltam ... A magánéleted? A munka után ... Szavamba vág: „A magánéletre nem nagyon ér. tem rá. Szerencsére, van egy feleségem, aki soha nem szólt egy szót sem, ha késtem. Otthonról hozta ezt a megértést, az apósom is mozgalmi ember volt.” De Szilvi? Az unokád? Gyalog Mihály arca fel- fénylik. Kisimulnak a vonásai : Szilvi jövőre első osztályos lesz. Most a nyáron hetekig a nagypapa kedvence volt. Ha iskolába jár, jöhet-e annyiszor? — töpreng, aztán új kérdés, új válasz. Kunágotán születtél, itt élsz azóta is. Miért szereted ezt a falut? „Mert nekem ez a legszebb, mert itt voltam gyerek, itt kalandoztuk be a határt, itt nősültem, és itt volt, itt van a Bercsényi." Amikor tanyásgazda volt hatvanegyben, Zsámbékra küldték, az elnökképző iskolába. Egy év, nagy idő. Any- nyit töltött ott, haza két-há- rom havonként jöhetett. „Amit tanultunk, nélkülözhetetlen volt. Nem sajnálom azt az egy énét.”. 1963 nyarán lett megbízott elnök, pár hónap múlva, hatvannégy január elsején elnöknek választották. Idetartozna még az is, hogy a tsz kétszer kapott „Kiváló” címet, Gyalog Mihály pedig a Munka Érdemrend arany és ezüst fokozatának birtokosa. A régi tanyaudvaron cseppet sem szegődött nyomunkba valamiféle nosztalgia. Sem a virágok, sem a régi ház nem sugallta ezt. Inkább valami mást, valami egészen mást: ezt az embert sokan szerették, becsülték; de még igazabb úgy mondani: szeretik, becsülik. Erre csak hallgatunk, nem mond semmit. „Jó napot, Miska bácsi!” — köszön ránk valaki az utcán. És milyen hosszú a kunágotai főutca!... Sass Ervin Veress Erzsi felvétele Kissé zsúfolt az ideiglenes háló Fotó: Fazekas László
