Békés Megyei Népújság, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-06 / 209. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1981. szeptember 6-, vasárnap © Vendégünk volt: Dr. Glauber Andor professzor, az Országos Ortopéd Intézet igazgatója Az elmúlt héten — immár második alkalommal — Békéscsabán tartotta meg vándorgyűlését a Magyar Ortopéd Társaság. (Az elsőt 1973-ban rendezték meg itt, és a résztvevők megismerhették többek között a békéscsabai kórház ortopédiai osztályának munkáját is.) A mostani, háromnapos tanácskozáson a 250 hazai és külföldi szakember közel 100, filmvetítéssel, hozzászólásokkal és vitákkal egybekötött referátumot, előadást hallgatott meg, főként a mozgásszervi sérültek és rokkantak ellátásában szerzett tapasztalatokról. A jelenlevők a tartási rendellenességek témáján kívül foglalkoztak még a teljes csípőízületi pótlás elvégzésének feltételeivel is. A vándorgyűléssel egy időben a mozgásszervimegbetegedések kezelésében fontos feladatokat ellátó gyógytornászok szintén tartottak konferenciát. Az előadások egyik szünetében kértük fel dr. Glauber Andor egyetemi tanárt, a Magyar Ortopéd Társaság elnökét, az Országos Ortopéd Intézet igazgatóját arra, hogy kérdéseinkre válaszoljon. — Professzor űr, mióta rendeznek vándorgyűléseket, és milyen célt szolgálnak ezek? ' — Maga az elnevezés a múlt század közepe tájáról származik. A természettudósokhoz hasonlóan, a 4 évenként megrendezendő budapesti ortopédkongresz- szusok közötti időszakban, mi is vidéken hívjuk össze a szakembereket. A propaganda céljait is szolgáló rendezvények egyúttal jó alkalmat teremtenek arra, hogy felmérjük a szakma helyzetét, számba vegyük az újabb eredményeket, s ugyanakkor segítséget kapjanak, rutint szerezzenek fiatal kollégáink a külföldi tanácskozásokon való szereplésükhöz is. — A kiadott programfüzetből kitűnik, hogy itt nem kizárólag ortopédiáról, furcsa szóval „testegye- nészetről” van szó, hanem több határterületet is érintenek az előadások, a referátumok. Mi indokolja ezt? — Az ortopédia az a szakma, amelyhez igen széles kapcsolatrendszer tartozik. A betegség okának kiderítése, gyógyítása végett igénybe vesszük a traumatológia, a gyermekgyógyászat,, a rehabilitáció, a fizikoterápia módszereit, és más társszakmák eredményeit is. Hadd mondjak egy példát. Úgy 20—25 évvel ezelőtt csonttörés esetében klasszikus eljárásnak számított a gipszkötés. A baleseti sebészek ehelyett ma már inkább a belső rögzítést alkalmazzák. Ennek lényege az, hogy lemezekkel és csavarokkal rögzítik a törés helyén a csontot. — Lehet-e szemléletváltozást tapasztalni más területen is? — Igen, éspedig a gyermekgyógyászok körében szintén új módszerek honosodtak meg. Arról van szó, hogy a veleszületett csípőficamot nem abban a korban kell kezelni, amikor azt helyreteszik. Előtérbe került az úgynevezett funkcionális kezelés, amelynek éppen az a célja, hogy a csecsemő szakszerű pólyá- zásával segítsék elő a csípő helyes, normális növekedését. Rájöttünk a csípőficam felismerésének fontosságára. Ezért tartjuk lényegesnek, hogy rögtön születés után, majd 3—4 hét múlva is, valamennyi újszülöttet megvizsgáljanak szakorvosaink. Nagy propagandát fejtünk ki azért, hogy a gyermekgyógyászok minél alaposabban megismerjék azokat a szempontokat, eljárásokat, és így tovább, amelyeknek birtokában gyorsabban megállapíthatják, illetve felfedhetik a csípő fejlődésének rendellenességeit. Megelégedetten jelenthetem ki, hogy gyermekorvosaink nagy része jól felkészült erre a feladatra, s mivel Magyarországon a szülések 99 százalékát intézetekben vezetik le, az orvosoknak módjukban áll megvizsgálni csaknem valamennyi gyermeket. — Vajon van-e elegendő ortopédorvos Magyarországon? — Sajnos, azt kell mondanom, hogy nincs, ugyanis a 160 ortopédsebésznél jóval többre lenne szükségünk. Egyébként 1936 óta folyik ilyen irányú szakorvosképzés hazánkban. Akkoriban 40— 50 között volt az ortopédek száma, ám jelenleg ennek akár a tízszerese is elkelne a gyógyító munkában. Sajnálatos az is, hogy akadnak olyan megyék, ahol nincs, vagy csupán egy-két ortopédorvos látja el a teendőket. — Mi a helyzet a klinikákon és a kórházakban? — A felszabadulás óta nagy fejlődésről adhatunk számot, örvendetes, hogy Budapesten, Debrecenben és Pécsett már működik ortopédklinika. Remélhetőleg a jövőben Szegeden is létrejön egy ilyen intézmény. Noha egyes kórházakban, például Miskolcon, Zalaegerszegen is megalakultak már az ortopédosztályok, de mindez még nem elegendő. A VI. ötéves tervben azt szeretnénk elér7 ni, hogy valamennyi megyei kórháznak legyen egy 40 ágyas ortopédiai részlege. A jelenlegi elképzelések szerint főként a regionális centrumok tudják majd biztosítani a műtétekhez szükséges személyi, technikai és egyéb feltételeket. A gyógytornászokra szintén nagyobb feladatok hárulnak, hiszen ma már nemcsak az ortopédia, hanem a traumatológia, a belgyógyászat és más rokonszakmák is igénylik munkájukat. — Hány mozgásszervi sérült és rokkant ember él Magyarországon? — Ezt így most pontosan nehéz lenne megmondani. Tény azonban, hogy elég sokan vannak. Ezt a megállapítást támasztja alá a következő adat. A mozgásszervi megbetegedések miatt táppénzre vett betegek — számarányukat tekintve — már évtizedek óta a harmadik helyet foglalják el a statisztikában. szí szaktanácsadással összefüggő segítségét is ... — Megkapják-e intézeteink a szükséges anyagi támogatást a felső szervektől? — Milyen okok játszanak közre a viszonylagos magas szám kialakulásában? — A mozgásszervi megbetegedések egyrészt genetikai alapon, például öröklés, jönnek létre, másrészt az okok a balesetek, a különböző betegségek következményeire vezethetők vissza. Érdekességként hadd említsem meg, hogy Magyarország úttörő szerepet töltött be a szakirányú kezelés előmozdításában. Például a 40-es években nálunk nyílt meg a nyomorék gyermekek otthona, ahol egy ortopédiai osztályt is létrehozták. Az Egészség- ügyi Minisztérium az Országos Ortopéd Intézetet felügyeleti jogkörrel is felruházta. gyakran igénybe ve— Jóllehet az ortopédia a gyógyítás legköltségesebb területéhez tartozik, államunk mégis több millió forintot fordít évente például az izületi műtétekhez szükséges endoprotézisek, s más gyógy- eszközök beszerzésére is. A személyi feltételek biztosítása mellett szükségesnek tartjuk az előbb említett regionális központok kialakítását, s ezeken belül az ortopédiai részlegek létrehozását minden megyében. Ezek nélkül ugyanis egyre nehezebben lehetne ellátni a korszerű gyógyítással, a minél eredményesebb rehabilitációs tevékenységgel összefüggő feladatokat. Bukovinszky István Fotó: Martin Gábor hazáját. Tudta, hogy a számára „legmagyarabb” /városban van egyetem, de az 1902-ből való Hatvan utcai szerény kis múzeumot nem ismerte. Ezért választotta Debrecent. Egyiptomi, görög, római, kínai, japán, koreai, iráni, indiai, mongol, általános művelődéstörténeti — nemzetközi méretekben mérve is jelentős — értékeit 1919-ben felajánlotta a városnak. Örömmel vette tudomásul, hogy a csendes, pormentes füvészkertet jelölték ki a múzeum helyéül, a híres kollégium, s a nagytemplom szomszédságában. Ma már szinte beleépült az SZTK ormótlan új szárnya, új épületekkel népesült be előtte a Hatvan utca, mögötte terpeszkedik, megtörve a város egységét, a művelődési ház, de a Déri tér csendjét őrzi ez a rokokó kastélyokra emlékeztető, harmonikus, vonzó s behemót környezetében sem elvesző épület. Barátságosan fogad a múzeum. Árnyas fák tövében Medgyessy-szobrok, négy nagy nyugalmú fekvő alak: a Párizsban nagydíjat kapott Művészet, Tudomány, Régészet, Néprajz. Talán nincs is más szoborkompozíció, mely ily emberközelbe hozná a művészi alkotásokat. Játszó gyermekek ragyogóra koptatják a bronzok domborulatait, szinte velük élnek, mint ahogy együtt él ez a négy szobor elválaszthatatlan egységben a múzeummal. A múzeummal, melyet 1938-ban Déri Frigyes öccse a Kárpátmedence népeinek népművészeti kincseivel egészített ki, s tette' a Déri Múzeumot az ország első vidéki közgyűjteményévé. Ne várjuk, hogy amint belépünk, elénk tárul a teljes gyűjtemény, mely évente most is 5000—6000 tárggyal gyarapodik. A tudós érdeklődők gondosan rendezett raktárakban találják kiegészítését annak, amivel az évenkénti száz.húsz- százhatvanezer látogató az 1977-ben megnyílt, újjáteremtett múzeumbelsőben a tárlóknál találkozik. A Déri Múzeum épületének homlokzata „A múzeum belső berendezése igazán mintaszerű. Bronz vitrinjeivel, felszerelésével egyetlen fővárosi nagy múzeum sem veheti fel a versenyt, s e téren a Déri Múzeum Magyarország legjobban berendezett múzeuma” — olvassuk a kitűnő építész (egyébként a múzeum egyik tervezője) Györgyi Dénes tollából 1930-ban, nagy hírű folyóiratunkban, a Tér és Formában. Az alapító Déri Frigyes nevét azóta sokan „nemesítik” Déry-re. Déri nevét nem az y, hanem gesztusa teszi nemessé. Bácskában született, Baján és Bécsben nevelkedett, Bécs- ben lakott. A múzeum megnyitását ezelőtt ötvenegy évvel nem érhette meg — meghalt 1924-ben. A debreceni Déri Múzeum 1930. május 25-én nyílt meg. 1925- ben érkezett meg Déri gyűjteménye Bécsből, 1926-ban kezdték építeni a múzeumot Györgyi Dénes és Mün- nich Aladár terve szerint, elkészült két év alatt. 1929 nyarán indultak meg a be- randezési munkák. 1977 szeptemberére újra építették a múzeum belső terét. Ismét leírhatjuk: „a Déri Múzeum Magyarország legjobban berendezett múzeuma.” Természetesen ne hasonlítsuk akár az újjászületett Nemzeti Múzeumhoz, a várbeli Történeti Múzeumhoz, vagy éppen a Kovács Margitéhoz Szentendrén. Másmás rendeltetésük van. A debreceni a város gyöngyszeme. Déri nagyon szerette Számomra, számunkra, a „Déri” otthon volt, a barátságot és gondolkodást melengették falai, akár -a városi levéltár vagy kollégium könyvtára. Megszokhattam hát régi formájában, és mégsem volt idegen, amikor megifjödva újra láttam. Sőt, csodálkozva és meghatottan jártam új tárlói, megnövekedett termei között. Kevés hasonló példát említhetnék, miként lehet az egyébként is archaizáló tegnapi épületbe valóban korszerű belsőt teremteni, hogyan lehet jól kihasználni a teret, és hogyan lehet a néző és látó ember szolgálatába állítani a tárgyakat, ősi kultúrák világát, a varázslatos keleti művészetet, fémművességet, fegyvereket, üvegeket, bútorokat, hely híján kevésbé talán a képeket, de első helyen külön teremben Munkácsy Ecce Homo-ját. Lehetetlenre vállalkoznánk, ha akár egyetlen, akár több kiemeléssel dicsérnénk értékeit. Ismertem a raktárak zugait, számomra mégis legnagyobb meglepetést a debreceni fazekasság páratlan gazdagsága adta. Kigondolná, hogy azon a földön, ahol olyan könnyű bor termett, hogy még Csokonai korában is kötelező volt a kollégiumban rossz víz helyett naponta csaknem másfél Jitert inni, ahol a Vénkert vagy Libakert homokját toronymagasra csavarta a forgószél, ott még a XVIII. század végén száz fazekas dolgozott, nyilván Tisza menti agyagból. És mennyi leleménnyel, a jellegzetes, hosszú, kiöntős korsótól a másutt csak fából készült, de itt Debrecenben bordás cserép csigacsinálóig, a Jutka- korsótól a remekbe készült úrasztalig, boroskantákig. Legyen az régészeti, néprajzi, történeti, művészettörténeti emlék, meg kell említenünk a rendezésük korszerűségét. Volt, hogy túl „levegősen” mutattak be múzeumaink csekély, de jellemző anyagot, máskor zsúfoltan. A Déri Múzeum munkatársai most a jó középutat választották: hangsúlyos helyre téve a figyelmet vonzó példákat, nem alárendelve, de kíséretül a szükségeseket. A rendezés áttekinthető, olyan lélektani elgondolással, hogy .a látogató pontosan visszaemlékezzék a látottakra. Eleget tesz városának a múzeum, amikor a híres debfeceni ötvösségre, könyvkötésre vagy éppen szűrhímzésre irányítja figyelmünket, eleget tesz „megyei múzeum”-i hivatásának, amikor túllép a város határain, s eleget tesz az egyetemes kultúrának, amikor etruszk bronztükröktől keleti csontfaragásokig széttekint a világ nagy kultúrái között. Négyszázhatvannégy oldalas múzeumi vezetője — Módy György és Dankó Imre szerkesztésében — már önmagában is tiszteletre méltó. Koczogh Ákos a debreceni Déri Múzeum Munkácsy Mihály: Ecce Homo-ja a kiállításon (MTI-fotó — KS) /
