Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-09 / 186. szám

1981. augusztus 9., vasárnap

A kocsi az udvar közepén állt, csillogott, szikrázott a kora reggeli, nyári napsütésben. Zábolya Miklós, az építőipari vállalat beosztott mérnöke a folyosó széléről elégedetten, de mégis idegenkedve nézte a bordó Ladát. Képzeletében jelzőlámpák, áttekinthetetlen kereszteződések, forgalmi bonyodalmak, táblák jelentek meg, szirénázást, csattanást hallott. s a gyomra remegni kezdett. A fél évvel ezelőtti alig-alig sikerült vizsgára gondolt, s pizsamája zsebéből cigarettát kotort elő, rágyújtott.

Pedig öt évig gyűjtötte a pénzt a kocsira. Csak ő gyűjtötte. A felesége hallani sem akart arról, hogy a kocsiért bármiről is lemondjanak. Ha szóba jött!, hogy venni kellene, Márta, a felesége sztoikus nyugalommal jegyezte meg, hogy majd annak is eljön az ideje. De Zábolya gyűjtött. Prémiumok, alkalmi tervezések, másodállás. Még a szomszéd öregasszony kertjét is felásta kétszázért. A pénzzel azonnal rohant az OTP-be. Az összeg azonban így sem volt elég. Tízezret Évától kapott kölcsön. Évától, aki évek óta a szeretője. Az asszony fér- je, Márta György egy évig külföldön dolgozik, addig nem is kell megadni a pénzt, sőt Éva szerint Gyuri nem is tud a tízezer forintról.

Mindegy. A kocsi itt áll az udvaron. Vasárnap van, s Zábolya készül, hogy másfél év után meglátogassa anyját. A család — a felesége és a két gyerek — nem jöhet. A Lada bejáratos, alig van benne négyszáz. Évát viszont elviszi. Gyerek nincs, a férj külföldön, vagyis férj sincs.

Indulás előtt megivott egy kávét, s közben végiggondolta az útvonalat, amelyen kijut a városból. A finom porcelán csésze remegett a kezében, gyomrát görcsbe fogta az idegesség, s érezte, hogy az arca is fehérebb. Évát nem szívesen viszi, de az asszony úgy ragad rá, mint a pióca. Gyermektelen- sége miatt a férjét okolja, s már többször biztatta Zábo- lyát, váljon el, s őt vegye feleségül. Hozza a két fiút is, s ő szül még kettőt. De Zábolya szerette a feleségét, családját pedig semmi kincsért nem bomlasztotta volna föl. Éva csak változatosságot jelentett neki, egy másik nőt, partnert.

Éva a városon túl egy távolsági autóbusz-megállónál várta Zábolyát, s illatfelhővel töltötte meg a kocsit, amikor könnyű — a férfi szerint kislányos — nyári ruhában, óriási napszemüveggel beült. Gátlástalanul szájon csókolta Zábolyát. aki a biztonsági övtől mozdulni is alig tudott, csak a gyomrában vibráló görcsre koncentrált.

— Kapcsold be te is. Kötelező! — suttogta a férfi, miután kiszabadult Éva rohamából.

— Jaj! Hogyan is működik ez? — affektált Éva, majd elkezdte dicsérni az autót, a jó időt.

— Valahol megállunk, ugye? — kérdezte néhány kilométer után az asszony. A férfi értette a célzást, de mereven figyelte az utat, gyomrában még mindig ott remegett a görcs.

— Majd visszafelé! — vetette oda foghegyről.

— Akkor is! — emelte föl mutatóujját Éva, és gyengéden a férfi vállára hajtotta a fejét.

— Ne bolondozz. Így nem tudok vezetni — védekezett riadtan Zábolya.

— Jól van, te drőmedár. Nem bántalak — adta a sértődöttet az asszony.

Ez a drőmedár mindig méregbe gurította a férfit. Biztos volt abban, hogy Évának fogalma sincs, mit jelent ez a szó. s ez még jobr ban dühítette.

— Tudod, hogy anyámhoz nem vihetlek be? — váltott közömbösre Zábolya hosz- szabb hallgatás után.

— Persze, tudom. Majd r. egvárlak valahol. Meddig \vzel?- Nem sokáig. Gondolom kettő körül elindulunk. Ügy lenne jó, ha az előző községben várnál meg. Jó?

— Rendben!

Gál Farkas:

Koporsópénz

A férfi egyszerre élvezni kezdte a vezetést. A Lada suhant a napfényes úton, forgalom alig volt. De ha előtte, akár egy kilométerre is feltűnt valami jármű, gyomrában azonnal megjelent a görcs. Minden előzésnél úgy érezte, ha nem is lát semmit szembe jönni, egyszerre ott terem egy IFA. Ilyenkor heves szívdobogás, légszomj vett erőt rajta.

Kicsit megkönnyebbül, mikor Éva kiszállt E. községben, a Tiszavirág presszónál. Innen csak négy kilométer és otthon van.

Nem szeretett haza menni. Az anyja hetvenen is túl volt, s vele, a fiával most is úgy bánt, mint kisiskolás korában. Korholta, leckéztette, felelősségre vonta, oktatta. Most is, amikor belépett a pici konyhába, s illedelmesen köszönt, azonnal kész volt a válcisz *

— Tőletek aztán itt fordulhat fel az ember. Évekig felém sem néztek, levelet sem írtok. Hadd egye a fene az öregasszonyt. Hát a családot hol hagytad? Persze a Mártikénak büdös a paraszt anyós. Pedig a kezemet is megcsókolhatná, amiért egy diplomás embert neveltem neki — mondta önmagát is egyre tüzelve az öregasszony.

Zábolya csak állt a konyha közepén, s szeretett volna azonnal visszafordulni. Milyen asszony az ő anyja? Más anya örömmel fogadná a gyerekét. Hogy éltek, nincs semmi baj, fiam? Hát azok az aranyos gyerekek, és a kedves feleséged, a Mártika? Ilyeneket szeretett volna hallani. „ ,

_ Nem hozhattam okét.

B

ejáratos a kocsim, nem szabad megterhelni. Majd legközelebb — dadogta a férfi.

— Szóval tollasodtok. Már te is autót vettél? Na, ez igazáa szép dolog. Meg se mutatod? — váltott békülé- keny hangra az öregasszony, s kezét gyorsan kötényébe törölve sietett az utcára, a kapu elé. Fia a nyomában. Alaposan megnézte, megsimogatta a Ladát, a fiú magyarázott, mi hol van. Egészen összebékültek az új kocsi mellett, s nevetve, egymást átkarolva tértek vissza a konyhába.

— Legalább azt a két apróságot hoztad volna magaddal. Hadd lássam őket. Az már nem lett volna súly egy ilyen autónak.

— Márta nem engedte! Félti őket, hiszen ilyen nosz- szan nem vezettem még autót, nincs elég gyakorlatom.

— Szegény apád, ha ezt megérhette volna. Emlékszel, amikor ökörszekérrel jártunk kapálni? — s az öregasszony nagyot sóhajtva tányérokat rakott az asztalra.

— Nem olyan egyszerű ez a megtollasodás! — válaszolt, kitérve az emlékek elől a fiú. — Nagyon sokba került az autó. Tulajdonképpen eladó- sodtam.

Az anyja, kezében egy tányérral megállt.

_ Hogyhogy eladósodtál?

— Hát úgy, hogy tízezer forinttal még tartozom.

— -Tízezerrel? Az bizony

nagy pénz. Nagyon nagy pénz! — és az asszony elhallgatott. Ebédeltek. Délután Zábolya beugrott a község központjába, s a presz- szóban ivott egy kávét. Ismerőst, hajdani iskolatársat kutatott a tekintete, miközben felhajtotta a híg feketét, de senkit nem látott. A presszó szinte teljesen üres volt- . — Hát a szegényebbet mar meg sem ismered? — szólította meg a pult mögötti nő, amikor visszatette a poharat.

— Dehogynem! Csak a neved. Ne haragudj, a neved hirtelen nem jut eszembe.

— így szokott az lenni. Pedig udvarolni is akartál nekem. Kató Marikának. Vagy erre sem emlékszel?

Zábolya azonnal emlékezett. Végignézett a fiatalasz- szonyon, s önkéntelenül Évával mérte össze. Ez a nő, ez a Kató Marika messze magasan fölözi Márta Györgynét. Karcsú, egészséges arcú, nem keni-festi magát, melle duzzadt, tekintete tiszta, s ha jól sejti, a csípője sem olyan fiús, mint Évának.

— Ja, igen. Tudom már. Szóval te vagy az. Istenemre mondom — de nem tudta folytatni, mert egy csoport fiú és lány vette körül a pultot. Zábolya kioldalgott a presszóból.

— Gondolkoztam ezen a te adósságodon, fiam! — fogadta otthon az anyja. Töprengő arccal vizsgálta fia tekintetét, majd kis idő után folytatta :

— Én adok neked tízezer forintot!

— Tízezret? Honnan? — ámult el az ajánlaton Zábolya, és azonnal kombinálni kezdett.

— Gyűjtöttem, öt évig gyűjtöttem a nyugdíjamból, hogy ha majd meghalok, tisztességgel eltemessetek. Ne verjelek költségbe benneteket. Jobb is, ha nálad lesz a pénz. Én itt egyedül vagyok, ki tudja, mi lesz velem, lehet, hogy már holnap, és ne idegen találja meg a pénzemet.

— Nem kellett volna ezt. A temetést mi úgyis elintéztük volna. Magának erre ne legyen gondja — hebegte a fiú, s közben magában számolt: megadja Évának, Mártának nem szól. Ha arra kerül a sor, szépen eltemetik a nagymamát.

— Miért ne gondoljak? Mindenki meghal, fiam, s aki túl van a hetvenen, közelebb áll hozzá, mint a fiatal — mondta az anyja már a szobából, ahonnan néhány pillanat múlva kihozta a pénzt.

— Tedd el. Nem is kell megadni. Majd akkor — s itt megnyomta az akkori — mindent kifizettek belőle,

— Jó, nem bánom! — s Zábolya gondosan a belső zsebébe süllyesztette a száz darab százast.

Éva a presszó melletti kis parkban várta. Óriási napszemüveggel, arcát a nap felé fordítva kihívó jelenség volt egy falusi főtéren.

— Ebédeltél? — kérdezte a férfi, félig elhárítandó a várható viharos ölelést.

— Persze, még sört is ittam. Hol voltál ilyen sokáig? Már három óra! — s fölállva a pádról magához húzta a férfit.

— Beszélgettünk! — lihegte Zábolya, s közben körülnézett: kik látták ezt a jelenetet.

— Mi van, mit pislogsz, talán szégyelled, hogy megcsókoltalak?

— Ne viccelj. Itt engem a fél falu ismer.

— Na és? Szeretjük egymást, vagy nem? — kuncogott Éva, akinek úgy látszik, tetszett a férfi zavara.

Zábolya is bazsalyogni kezdett, érezte a zsebében a tízezer forintot. Már előre élvezte a hatást, ha bejelenti Évának: köszönöm a segítséget, íme a tízezer forintod.

Eperfákkol szegélyezett úton haladtak. Zábolyának eszébe jutott, hogy gyerekkorában hányszor megebédelt ezeken a fákon.

— Ismerőssel nem találkoztál?

— Dehogynem! — s Zábolya képzeletében megjelent Kató Marika, s azonnal elhatározta, még visszatér egyszer ehhez az asszonyhoz.

— Kivel? — kérdezte kíváncsian Éva.

— Hát az anyámmal! — s a férfi jót kacagott a nem éppen szellemes bemondáson.

Éva durcásan hallg'atott. Kopár, alföldi tájon suhant a Lada. Forgalom semmi, jó idő, pénz, új autó.

— Szerinted mennyibe kerül egy temetés? — kérdezte hirtelen Zábolya.

— Milyen temetés?

— Egyszerű, egyházi temetés.

— Fogalmam sincs. Miért? Beteg az édesanyád?

— Nem beteg. De itt van a zsebemben tízezer forint. Koporsópénz. Érted? Koporsópénz. Összegyűjtötte, és nekem adta, hogy megadjam a tartozásomat. Persze, nem mondtam, hogy kinek tartozom.

— És egy kicsit sem szégyelled magad? — kérdezte hosszú hallgatás után az asz- szony.

— Miért kellene szégyenkeznem? Ki előtt?

— Például előttem. Mert disznó vagy, és aljas vagy. Az anyád halálára spekulálsz. Szeretnél ötezret megtakarítani egy olcsó temetéssel, engem meg kifizetni azzal, amit a koporsójára gyűjtögetett, a temetésére!

— Hát ide figyelj, édesem! Játsszunk kérdés-feleletet. Ha én aljas vagyok, akkor te mi vagy? Szintén aljas. Mert azt hiszed, hogy a tízezerrel magadhoz láncolsz legalább addig, amíg megadom. Azt hiszed, hogy továbbra is hajlandó leszek lefeküdni veled. Most is azért jöttél el, mert azt hitted, minden bokornál megállunk. De tévedtél. A drőmedár nem áll meg. Azt sem tudod, mi az a drőmedár!

— Te, te... ! — s az asz- szony hangos hisztériában tört ki, ököllel verte a férfit, ahol érte.

— Megőrültél ? Éva! Éva ... ! — ordította Zábolya, s egyik kezével az ütéseket próbálta kivédeni, a másikkal a volánt tartotta. A Lada azonban megingott, s a férfi hirtelen mozdulattal balra rántotta a volánt.

A kocsi óriási sebességgel csapódott az út menti eperfának, amelynek lombjáról rémülten röppentek fel a verebek.

Szénási Mihály: öreg kertajtó

Képeink

Szénási Mihály Gyulán született, valamikor József Dezső festőművész szabadiskolájába járt. Tanulmányait a legkülönbözőbb helyeken folytatta, agráregyetemen, képzőművészeti főiskolán, ahová több évig járt. Hosszabb időt töltött Kanadában, jelenleg a nagyszénási határban lakik egy tanyán. Vonzza az alföld, az alföldi iskola, a természet szeretete, a líraiság. Hosszú kihagyás után újra fest. Néhány hónappal ezelőtt Nagyszénáson mutatta be olajképeit.

Tomka Mihály :

Szalmavirág a szerelemnek

Se éj, se kés, se gépzene, se tört karok, se géz, se kancsal varjak rút szeme, se kő, goromba kéz.

Csupán a nyár tűz-istene, csupán a Zápor-tündér, csupán a kettőnk élete, csupán a táncoló vér.

Ragyog, akár a Nap szeme, a szél-nevelt virág, zizeg, nem hervad, élete lassú halványodás.

Mosolygunk és majd megbocsátunk, hogy vállaink közt nő a tér, s elfordul halandó arcunk —r plakátvigyorral ég.

És újra kés és gépzene, és tört karok, és géz, és kancsal varjak rút szeme, kő, goromba kéz.

Szénási Mihály: Nyári délután