Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
1981. augusztus 30., vasárnap 0 Csuta György: Színek és ívek Csuta György: Kerek kápolna Öskün Biztos, hogy boldog nyár volt, legalább is percekre az, vagy órákra, de az lehetett az egész kirándulás, a dalosverseny, hiszen nyertek! Elsők lettek „nehéz-műdal”- ban, énekeltek a rádióban, és a győzelemre megszavazták ezt a lillafüredi kirándulást. Szégyellem, de fogalmam sincs, hogyan utaztunk oda, vonattal-e, vagy teherautóval, feltehető, ez utóbbi lehetett, mert akkor a dalárdák teherautóval utaztak ponyva alatt, lecsavarozott padokon. Aki hátúira jutott, az köpte a vályogot, aki előbbre, az finomabb vályogot köpött, és utána énekeltek. A zsűri a színházban lefüggönyözött páholyban ült, nem tudhatta miféle kórus dalol a színpadon, csak a dalt, a harmóniát, az előadásmód szépségeit, vagy hibáit hallhatták, és ítélkezhettek a megszámozott dalárdák felett. Amikor aztán elkövetkezett a díjkiosztás, Nándi bácsi ment a serlegért, átvette, hozta, és a harmadik lépésnél irtózatos csörömpöléssel leejtette a tetejét. Legendák szálltak erről a csörömpölésről, hecce- lődő legendák, évtizedeken át. Aztán lassan elhalkult az ezüstfedél csörömpölése, elhalkult a dal is, amit énekeltek: „Késő ősz van, sárga levél mind lehullott már a fáról.. Boldog nyár volt. Most már tudom, hogy az. Nyolc éves voltam, kilógott a kezem a matrózblúzból, és odahúzódtam az apámhoz, mint azon a képen, ahol mellém guggol és magához ölel. Ha jól látom' innen, messziről... Csuta György: Kerítésen túl... Verasztő Antal: % Időlépcsők Emlékezet: a nyársat hajtó fák alatt egy öregember szalonnát eszik kenyérrel hagymaglóriával az égen csillagok csillagok fölött csillagok csillagok alatt * * * leltár: érőben lévő gyümölcs illata pohárnyi ó bor bögrében hallgató tej tetten ért valóság * * * figyelemstabilitás: körmöm közül elszállt a nyár * * * pszichés dinamika: feltérképezett valóság hulló napsugár lángrojtos alkonyat s ami marad veszélyes séta a makacs ajkú igazság előtt * * * intés: valahol írva vagyon ne ölj igen de azóta is és mégsem sőt egyre jobban * * * hirdetés: szívnek való takarót vegyenek * * * menekülés: a föld elöl. hasztalan bújunk a földbe élünk mint a napraforgók arccal kifelé arccal befelé Sass Ervin: Boldog nyár Boldog nyár volt. Legalábbis azok a pillanatok, amelyek itt vannak előttem, tíz fényképen, világosszürke lapra felragasztva, alatta az apám írása, szép, nagy betűkkel: Lillafüred, 1937. augusztus. Biztos, hogy boldog nyár volt. Nézem a fényképeket, olyanok, mintha most kaptam volna meg a fotószak- üzletben, és úgy süt rajtuk a nap, mintha csak a tavalyi nyáron sütött volna, vagy pár hete, vagy tegnap. Pedig negyvennégy éve csinálta valaki hatszor hatos géppel, és én ott, ahol teli szájjal nevetek, mit nevetek: röhögök valamin, csak nyolc éves voltam, az apám harminckilenc, az anyám huszonkilenc ... Megpróbálom felidézni a harfgjukat, nem megy, sehogyan sem sikerül: míg egyszerre, hirtelen, mégis: '„Ne mássz a sziklára, mert leesel!” Az apám mondja kétségtelen, az ő hangja. Nézem a képet: éppen akkor fordul vissza a fényképezőgép felé, az előbb utánam kiáltott, mert elindultam néhány dalárdista után, akik elhatározták, hogy magasabbról nézik a fák felett idelátszó Palotaszálló tornyát. Lehet, hogy boldog nyár volt, hiszen már az is boldogság, ha az ember harminckilenc éves, vagy huszonkilenc, és azon a képen az én mosolygós, szép anyám nerr^ tudja még, hogy csak tizenhét éve van hátra, milyen sok és milyen kevés. Ahogy nézegetem tovább a képeket, melyek a világos- szürke kartonra ragasztva, ujjnyi vékony, barna keretben valaha egy előszobában díszelegtek, azt is felfedezem, hogy mindegyiken vigyorgok, és a matrózruhát, ami rajtam van, kinőttem már, hosszúra lóg ki belőle a kezem, a nadrág is szűk kicsit, de mit tesz az, úgy látszik, rengeteg nevetniva- lóm volt, és íme, bizonyság mindenki előtt, az a lillafüredi augusztus nagyon szép lehetett. Derűs uzsonnázás a fapados vendéglő teraszán hozott uzsonnából, aztán — ez a kép már máshol készült — fehér terítős asztal, öt felnőtt körülötte, egy üres, összecsukható kerti szék, és én, kis pohár málnaszörp és szívóka társaságában. Egy másikon a mesepalota előtt sétálunk, bukszusok mellett kattant a gép, az anyám szelíden mosolyog, áll a kékfehér pettyes blúzban, öt óriási gombbal elöl, hosszú, fehér szoknyában, én meg zsebre vágom a kezem, amiért különösen sokat szidtak. Az apám cigarettázik, fújja a füstöt, a fején fehér, puha tányérsapka, elöl rajta a dalárda jelvénye. Nagyítóval nézem, olyan mintha ott lennék, bizony isten olyan, szinte mozognak a fák, és ott suhog nem messze tőlünk a vízesés. Nézem nagyítóval a Palotaszálló ablaksorait, első. második, harmadik emeletét, és nem látok senkit, még nyitott ablakot sem. Olyan a mesepalota, mintha üres lenne, olyan mintha csak díszletet adna a fényképhez, amelyen zsebre vágom a kezem, és nem szűnik belőlem a vigyorgás. Nem tudom, hogy a középső képen, ahol ott van az egész dalárda, hányán tudnak még emlékezni, és úgy emlékeznek-e arra az augusztusra, hogy boldog nyár volt. Mindenesetre béke. Nézegetem őket, a nagyítóm ablak egy másik világra, mely abban a pillanatban, ahogy odarögzült a fényképezőgép filmjére, máris múlttá változott; nézem az arcokat, ismerős. nem ismerős, vajon ez ki lehet, és nem jut eszembe semmi arról a napról. Csak az, hogy a mesepalota olyan messze volt, mintha valóságosan a mesében lett volna, a közelébe se mentünk. Érdekes, senkinek sem jutott eszébe, hogy odamenjünk, hogy ott kérjenek nekem málnaszörpöt szívókával, vagy — lássuk csak, mit isznak ezen a képen :— ott rendeljenek az apám, az anyám, a dalárda elnöke: Nándi bácsi, meg egy most már végképp ismeretlen férfi és nő fél liter bort és egy üveg szódát... Lehet, hogy boldog nyár volt, jó nézegetni ezeket a képeket, az egyensapkák alatt a komoly tekintetű arcokat, a láthatóan elegáns, a legszebb öltönyöket, az asszonyok ruháit, egy bájos szőke hajú, frissen ondolált hajáig harmincéveseket, negyvenéveseket abban a lillafüredi nyárban, amikor az országra szóló dalosverseny után már kirándulni is volt idő, orosházi cipőben mászkálni a lillafüredi betonon, alföldi bámulással nézni a sziklahasadékokat, „ne állj alá Janikám, mert rád dől”. Arcok közelről Verasztő Antal Üzemvezető Orosházán, a vas-műanyagipari szövetkezetben. Mondja, hogy ősorosházi. Néha visszatér gyerekkori barangolásai színterére, és emlékezik. Általában arra, hogy mennyit változott a világ. Régóta ír verseket, de évtizedeken át csak önmagának írta azokat. Aztán úgy hozta a sors, hogy a Köröstájban, 1979-ben megjelent az első verse. Utána több is, közben az Üj Aurora is közölt tőle. — Ügy látszik, én sem vagyok kivétel, mert számomra is a gyerekkor a meghatározó. Valaki, egy kedves szomszéd már hétéves koromban a kezembe adott egy pár könyvet. Köztük a Tamás bátya kunyhóját. Ez a könyv nagyon megrendített. A tisztesség és a rabszolgaság... Én azt hiszem, akkor sejtettem meg először, hogy mennyi mindent ki lehet fejezni az írással, regénnyel, verssel. írtam is később, rengeteget. Az ötvenes években, és utána. Az íróasztalomnak. — Végül is egyszercsak kinyílt az a fiók, és megmutattad másoknak is a gondolataidat, vívódásaidat, örömeidet. — Félve, és rengeteg kételkedéssel. Nem abban, hogy én mit gondolok, hanem attól féltem: megértik-e, amire gondolok? Hogy művészi érték-e az, ahogyan elmondom mindazt, ami feszít, ami nem hagy nyugodni. Egyszóval szembe találtam magam azzal az igazsággal, hogy a költészet titka nem egyszerű, de nem is bonyolult, a költészet titka az élet, a valóság, az igazság tükrözése. — Anyai nagyanyád és Darvas József édesanyja testvérek voltak. Jelentett-e valamit ez a nem is nagyon távoli, rokoni szál? — Csak a példa erejét. Darvas emberrírói nagyságának még közvetlenebb át- érzését, megértését. Irodalomról soha nem beszéltünk, nagyon ritka találkozásaink alkalmával. Ügy őr^öm őt emlékeimben, ahogy ezt a könyvét nekem dedikálta; „Kedves unokaöcsémnek, sok szeretettel: Darvas József.” De néhány szavát, barátságos tekintetét ma is hallom, látom ... — Nemcsak verseket írsz, szereted a helytörténetet, a néprajzot is. Publikáltál már a Békési Életben, és megyei napilapokban. Ha jól tu* doni, a Tolna megyei Népújságban, többek között. — Igen, az Orosházát alapító, Tolna megyéből jött zombai ősök útját-emlékét összegeztem, írtam már a „napsugaras házakról” is, és sok hasonló, „kis téma” foglalkoztat. Szeretek elkalandozni a múlt emlékei kö~ zött, vallatni azokat, közelebb' kerülni a régen élt emberek világához. — És ezentúl, mire törekszel, mit szeretnél? — Erre könnyű a válasz: munkám és társadalmi megbízatásaim mellett, még jobban részt venni szűkebb pátriám, Orosháza szellemi életében. És mindenekelőtt írni, sokat írni, jó dolgokat írni. Talán ma már az idő is erre sürget, mert ahogy Berzsenyi mondja: „Míg szólunk, az idő hirtelen el' repül, Mint a nyíl s zuhogó patak ...” (s—n)
