Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-30 / 203. szám

1981. augusztus 30., vasárnap Mégiscsak együtt? Szubjektív sorok a tanévkezdés margójára □ agyar állampolgár vagyok. Ezen belül — főleg — ok­tatásüggyel foglalkozó újságíró. S csöppet sem mel­lékesen: szülő. Édesanya. Ez utóbbi minőségemben több százezer társammal együtt — különösen az oktatásügy korszerűsítése óta — nagy figyelemmel, aggódással tekintek minden esztendőben a tanítási év elé. így van ez most is. Élénken reagálok az újdonságokra — igyekezve megérteni azokat —, várom az első szülői értekezletet, ismerőseinktől tudakozódva az új osztályfőnök neve, tulajdonsága, érdemei, és netán bogarai iránt, s mintha gyermekeim jövője függne tőle, lelkiismeretesen próbálom beszerezni a már év végén kezünkbe nyomott, tetemes méretűre duzzadt taneszközlista minden darabját. Ám újságíró is vagyok. S mint ilyen, tanulmányozom a rendeleteket, hivatalból tájékozódom a feladatok felől, így hát ismerem nagyvonalakban a legfontosabb központi, me­gyei törekvéseket, gondokat. Ismerem, s jórészt azonosulok velük. Innen tudom azt is, mint állampolgár, hogy nélkülem, a szülő nélkül, a legszentebb, legigazabb célok sem valósulhatnak meg gyermekeim nevelésében. Azért nem, szégyellem bevallani, az állandó „újításokra” én is fel-felmordultam szülőtársaimmal együtt. De egyre inkább rá kellett jönnünk, hogy mozgásban, fejlődésben levő társa­dalmunkban pont az oktatásügyben nem várhatunk merev stabilitást. (Bár néha joggal érezzük, hogy jóból is megárt a sok...) És egyre többen ismertük fel azt is, hogy egy gene­ráció felnevelése nem kizárólag a pedagógus kötelessége. Fel­ismeréseinket bizonyítja, jelzi a társadalmi összefogással épült óvodai foglalkoztatók, tantermek egész sora me­gyénkben. Az anyagi segítségnyújtás szükségességének felismeréséig tehát eljutottunk. Csakhogy ez kevés. Mert nézzünk egy ki­csit magunkba! Míg felnőtt életünk gyakran elkeserítő, el­lentmondásokkal teli gondjaival bombázzuk otthon gyerme­keinket, közben elfelejtkezünk arról, hogy ezzel életkorukat meghaladó terheket rovunk gondolat- és érzelemvilágukra. Személyiségük fejlődésében, értékrendjük kialakulásában okozva talán helyrehozhatatlan kárt. Persze nem állítom, mert nem mondanék igazat, hogy min­denki, aki a pedagóguspályán dolgozik, alkalmas is ennek a nagyszerű és felelősségteljes hivatásnak a gyakorlására. Igen, vannak kivételek. De előfordul, hogy meggondolatlanul, hir­telen haragunkban még a legkiválóbb — a nehézségekkel megküzdő — nevelőket is lejáratjuk gyermekeink előtt. Többször hivatkoztam a nehézségekre. íme közülük né­hány^ a megye óvodáiba, a jelentkező 20 ezer 352 gyerekből 19 ezer 154-et vettek fel nem csekély áldozat árán. Ez ugyan­is azt jelenti, hogy a városok némelyikében 140, átlagban pedig 128 százalékos a helykihasználás. S hogy iskoláinkban még mindig sok helyen szükségtanteremben kénytelenek ta­nítani és tanulni. Hogy a napközis gyerekek — 72 százalékuk alsós! — egész nap ugyanabban a tanteremben tanulnak, ké­szülnek, játszanak. (Ide kellenének az igazán felkészült, jó pedagógusok!) Hogy a tanítók, tanárok, az új dokumentu­mokra történő felkészülés mellett, még mindig előfordul, hogy maguk gyártják a munkájukhoz nélkülözhetetlen szem­léltetőeszközt. S e sort még hosszan lehetne folytatni... Ha már szubjektív gondolatokat jeleztem a címben, hadd meséljem el egy meglepő élményemet. A napokban egy társaságban éppen kártyáztunk. Odaper­dül hozzánk egy csinos fiatal hölgy, s megkérdezi, milyen összeggel míveljük mindezt. Mondjuk, hogy 10 filléres alap­ban játszunk. Elkerekedik a szeme, s csak annyit mond ajk­biggyesztve: — Nálunk ezt a fiúk 2 forintosban csinálják! Az egyik kollégám nagyot rikkant erre: — Mondja, kedves, hol az a jól fizető munkahely? S erre — most már tudom, hogy kislány — megnevezi megyénk egyik jónevű középis­koláját Hát igen. Meg kell tanulnunk azt is, hogy a mértéktelenül osztogatott zsebpénz még nem minden. Tavaly bevezették a gimnáziumokban a későbbi pályaválasztást segítő orientá­ciót, az idén pedig a fakultatív — választható — tantárgya­kat. S ahhoz, hogy a pedagógussal közösen segíthessünk a gyerekek talán egész, későbbi sorsát meghatározó döntések­ben, ismernünk is kell őket. Többet törődni mindenre fogé­kony szellemükkel, érzelmeikkel. Tudni, mi iránt érdeklőd­nek, milyen képességeik vannak, s mi rejtőzik gondolataik mélyén. Mert a még mindig korán érkező pályaválasztási döntésben csak így lehetünk igazi támaszai gyermekeinknek. Korábban már hivatkoztam állampolgár mivoltunkra. De vajon, tisztában vagyunk-e ebből eredő kötelességeinkkel? Most maradjunk csak az iskolánál. Vajon hányszor segítettük észrevételeinkkel a pedagógusokat, ha embertelen körülmé­nyek között sínylődő, vagy beíratni is elfelejtett gyerekekkel találkoztunk? Pedig tudjuk, létezik egy beiskolázási törvén^. Meg hogy egyre többet emlegetnek valamiféle esélyegyenlő­séget. Csakhogy ezek megvalósításához nem elegendő az is­kola, a tanács. Ránk is szükség lenne. Sőt, hallottunk arról is, hogy aj iskola feladata gyerme­keinkből kötelességtudó, becsületesen dolgozó állampolgárt faragni. Tehát állampolgárt, hazafit, jó közösségi embert. Ez a dolga. S ehhez segítségére vannak a vele egy célért küzdő ifjúsági szervezetek. Akik együttesen igyekeznek — a ma még gyerekekkel — megértetni, hogy társadalmunkban joga csak annak van, és annak lesz, aki a kapott vagy önként vállalt feladatát képességéhez mérten teljesíti. Igen. Ök közösen egyre többet tesznek e cél érdekében. De nélkülünk, a szü­lők, a felnőtt társadalom nélkül törekvéseik nem valósulhat­nak meg hiánytalanul. Mert a végső megerősítést mi jelent­jük. Hangoztatott véleményeinken, viselkedésünkön, egy­máshoz és a múnkánkhoz való viszonyunkon, cselekedetein­ken keresztül. Mert mi vagyunk a példa. Végezetül még valamit. Emlékszünk ugye a nemrég véget ért nyári építőtáborokra? összességében ilyen sikeresen rég nem álltak még helyt sokat szidott fiataljaink. S ugye, olvas­tunk az országos tanulmányi versenyeken elért megyei sike­rekről is? S szinte meglepődünk nap mint nap a már egé­szen apró gyerekek feltűnően okos kérdésein, megállapítá­sain. (Ha a jón, hát azon is meglepődünk időnként, hogy ezek az igazán értelmes gyerekek milyen szegényes szókincs­csel, de a trágárságok gazdag tárházával fejezik ki magukat.) Van tehát mit megőriznünk, s min javítanunk ... éhány nap múlva megkezdődik az új tanítási év. Az iskola, az ifjúsági szervezetek már felkészülten fo­gadják. Mi is — némi fogszívogatással — ismét be­lenyúlunk a pénztárcába. Megvesszük a könyveket, a még hiányzó felszereléseket. Kivasaljuk a gyerekek ünneplő ru­háját. Talán virágot is veszünk. Vagy mégsem ennyiből állna az egész?... B. Sajti Emese Hagyományőrzés és beilleszkedés A magyar népmeséket, da­lokat, táncokat sokszor cigá­nyok mondják, éneklik tán­colják el, de van a cigá­nyoknak sajátos, önálló kul­túrájuk is. Élnek még zárt közösségek, amelyeknek nem kell élesztgetniük és újrater­melniük néphagyományukat, mert az még élő valóság szá­mukra. Sajátos népdalaikat éneklik, sajátos, külön tán­caikat járják. Együtteseik, ha közönség elé lépnek, elsöprő siKert aratnak. S ma már egyre többször találkozha­tunk velük különféle talál­kozókon. fesztiválokon. A cigány népi együttesek egy-egy megmutatkozása nem csupán művészi ese­mény, más értelme is van: közelebbről megismerkedhe­tünk egy velünk, köztünk élő népcsoporttal. Mert még most sem ismerjük eléggé. Nézzük meg őket közelebb­ről! A felületes ítéletek közül a . legszelídebb az, hogy „a ci­gánygyerek hegedűvel a ke­zében születik”. Ez éppúgy nem igaz, mint ahogy egyéb általános tulajdonságokkal sem lehet jellemezni egy népcsoportot, amelynek szá­mára a társadalmi munka- megosztás koronként és tá­janként különböző lehetősé­geket kínált és kílnál. Vagy tagadnánk, hogy a foglalkoz­tatás, a társadalmi helyzet erősen alakítja az emberi tu­lajdonságokat? A cigányok kézműves-ke­reskedő népként vándoroltak Európába. Tekintve, hogy elsősorban fémművesként tartós tárgyakat készítettek, általában előbb télítették a piacot, mintsem a helyben élő népekkel bensőségesebb kapcsolatba kerülhettek vol­na. Ősi. zárt közösségi rend­jük mindig nehezítette társa­dalmi beilleszkedésüket és fejlődésüket., A szocializmus sürgetően napirendre tűzi maradtéktalan beilleszkedé­süket a modern világba. Azoknak, akik cselekvő részt vállalnak e történelmi folyamatban, elsősorban két területen kell munkálkodni­uk. Először is küzdeniük kell a magyar lakosság körében élő olyan előítéletek ellen, mint hogy „a cigány termé­Milotai cigány néptáncegyüttes betlehemes játéka szeténél fogva lop”, „a ci­gány nem szereti a munkát”, vagy pedig „a cigányokat az állatn .túltámogatja’ a többi­ek rovására”. Másodszor: a cigányság ön­ismeretét kell fejleszteniük. Jó, ha ők maguk is — min­denki mással együtt — tuda­tában vannak, hogy a cigá­nyok az idők mélyéről nem a lustaságot, a tehetetlensé­get és az alkoholizmust hoz­ták, hanem a kézművesség­gel járó tudást és ügyessé­get ; hogy a gagyizó asszonynál és a kvarcóracsempésznél „igazibb” cigány a szegko­vács, a teknővájó, a kosárfo­nó — hogy csak a még ma is élő foglalkozásokat említ­sük, nem szólva olyan, már kiveszett mesterségekről, mint az üstfoltozás, a vályog­vetés és a téglaégetés. (La­katos Menyhérttől tudunk al­földi cigányok hatvanas évek­beli sikeres téglagyári vállal­kozásáról, amely régebbi idők kisipari hagyományaira épült, és néhány év után nem a téglavetők munkakedvének fogyatkozásán feneklett meg. Manapság a nógrádmegyeri szegkovács-szövetkezetről hal­lunk jókat — remélhetőleg még sokáig!) Természetesen efféle „ci­gány manufaktúrák” nem oldhatják meg sem a teljes cigány lakosság beilleszkedé­sének, sem a magyar nép­gazdaságnak minden gondját, de létük — és hírük! —nö­velheti e népcsoport becsü­letét, mind mások, mind ön­maguk szemében. Hasonló a szerepük a cigány folklór­együtteseknek is. A művészi teljesítmény, a siker egy­részt csökkenti azt a tartóz­kodást, idegenkedést, amely kölcsönösen nehezen oldó­dik; másrészt önbizalmat, biztatást ad a sok évszázados törvényenkívüliség emlékeit hordozó, bizonytalan életér­zésű embereknek. A befogad-, tatás élménye oldja azt a lelki feszültséget, amely ma még a cigányságban rejlő hasznos energiák jó részét fölemészti. Hogy máig szét nem hul­lott nagycsaládok mekkora társadalmi szervező erőt je­lenthetnek, azt mutatják a már említett termelőközössé­gek — és maguk a folklór­együttesek is, ezeket általá­ban . ugyancsak családi szá­lak tartják össze. Hasznos energiának kell tekintenünk a cigányoknak — ma még sokszor túlzott és eltorzult formában jelentke­ző — társadalmi érzékenysé­gét. A cigány ember állandó­an viszonyítani kényszerül önmaga helyzetét, sorsát, ér­tékét másokéhoz. Ez a kény­szer — ha némiképpen csök­ken szorítása — árnyalt lá­tás — és gondolkodásmód kialakulását segítheti. Egész­séges légkörben élő, egészsé­ges szellemű közösségek a reális önismeret iskolái le­hetnek; a különféle találko­zók pedig — például a folk­lóregyüttesek esetében — a beilleszkedés állomásai. Érdemes megnéznünk, ho­gyan is jönnek létre ezek a csoportok. Lényegileg háromfélekép­pen. Egy-egy községben pe­dagógus vagy népművelő szervezi és irányítja őket. Ilyen a szentai citerazenekar Németh Lajos tanár jóvoltá­ból. Az effajta munka érik be akkor, amikor egy-egy ré­gebbi együttes tagjai maguk alakítanak csoportot. Szép példa erre a sükösdi gyer­mekegyüttes, amelynek Ba­lázs Ferenc a vezetője; de Baksán is hasonlóképpen, ön­álló kezdeményezésből jött létre a csoport Rostás Már­ton irányításával. A harma­dik — igen figyelemreméltó — útja a szerveződésnek az, amely a nagyecsedi és a nyírvasvári együttesek szüle­téséhez és megerősödéséhez vezetett. A budapesti Szege­di úti építőipari női szálló­ban kezdtek összejárni egy kis éneklésre, táncra ezek a szabolcsi nők és férfiak. A szálló vezetősége is segítette őket egy ideig ebben; az­után amikor a segítség meg­szakadt, a kialakult családi­baráti közösségek a hétvége­ken szülőfalujuk művelődé­si házában folytatták az ösz- szejöveteleket — tudatosabb és komolyabb formában. A két kitűnő együttes lé­te és művészi teljesítménye is bizonyítja: érdemes és fontos a munkásszállókban támogatni az efféle kezdemé­nyezéseket. Ha a szülőhely is, a szálló is, a munkahely is segíti az ingázó munkások e rétegét abban, hogy még teljesen szét nem hullott ha­gyományos közösségeikre új közösségeket építsenek, ame­lyeknek közvetlen célja akár az, hogy a jelen kor színvo­nalán őrizzék hagyományos kultúrájukat, hihetjük, hogy a „fekete vonatok” híre is szelídülni fog; de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy messziről érkező embercsoport végre valóban megérkezzék valahová! Trencsényi Imre Tánctanfolyamok Békéscsabán A Békés megyei Művelő­dési Központ csaknem min­den korosztály társastánc­oktatásáról gondoskodik az idén. A 3. és 4. osztályos általános iskolás gyerekek részére szeptember 7-én in­dul a társastánc szakkör. A foglalkozásokon, melyek he­ti két órában május végéig tartanak, általános mozgás­képzést kapnak, emellett magyar és idegen népek táncaival, gyermek-, ha­gyományos és divattáncok­kal, valamint a versenytán­cok alapjaival ismerkednek. A diák tánctanfolyam szeptember 20-án indul. A háromhónapos tanfolyamon a legújabb diszkó- és divat­táncokat is megtanulhatják a fiatalok. Ha az idő lejár­tával tovább kívánnak tán­Békés megye felnőttoktatá­si intézményei az idén kap­csolódtak be a Ki tud többet a Szovjetunióról? című ve­télkedőbe. Az esti és levelező tagozatok közül 22 tagozat, 96 csapattal nevezett be a vetélkedősorozatra. A me­gyei döntők márciusban zajlottak le, a területi kö­zépdöntők kilenc legjobb csa­pata jutott el az országosra, melyet április végén tartot­tak. A nappalin tanuló diá­kokhoz hasonlóan a Szovjet­unió című folyóiratból ké­szültek, s bár kezdetben ne­hezen ment a versenyzés, mégis sikerrel jártak a szor­galmas tanulással eltöltött órák. A szeghalmi Péter András Gimnázium és Szakközéüis- kola füzesgvarmati kihelye­zett gimnáziumi tagozatá­colni, a társastánc klubba jelentkezhetnek, ahol mód­juk nyílik versenyszerűen táncolni. Ez év tavaszán közel szá­zan vettek részt a felnőttek részére indított társastánc­tanfolyamon. Kedd estén­ként összesen 13 táncot ta­nultak meg a résztvevők. Az idén ismét indul ehhez hasonló tanfolyam, melyre szeptember 15-én és 22-én este jelentkezhetnek az ér­deklődök. Aki folytatni akarja a korábbi tanfolyam anyagát, az ugyancsak ezen a két estén jelentkezhet a haladó felnőtt tanfolyamra. Az oktatásról Felczánné Nyíri Mária, valamint Nyíri Lajos táncpedagógus gon­doskodik. N. A. nak versenyzői megnyerték a debreceni középdöntőt, majd az országos versenyben má­sodik helyet szereztek. Las­san tehát mozgalommá válik a felnőttoktatásban is e ne­mes vetélkedés, amelybe az elmúlt tanévben szűkebb pát­riánkon kívül Budapest, Fe­jér. Hajdú és Tolna megyék felnőtthallgatói neveztek be. Az országos szervező bi­zottság az elmúlt két év ta­pasztalatai alapján megálla­pította; a következőkben ar­ra kell törekedni, hogy ne csak a lexikális tudás le­gyen fontos, ne csak a gaz­daságpolitikai kérdések le­gyenek túlsúlyban, hanem arányosan több kulturális, sport- és logikai feladatokat kapjanak a felnőtt hallga­tók. (SZ. J.) A Magyar Televízió szórakoztató főosztálya Bednai Nándor rendezésében mintegy ötvenperces műsort készített Med- veczky Ilonával (KS-felvétel) Köztéri szobrot avattak Mátészalkán Üj köztéri szoborral gaz­dagodott szombaton Máté­szalka. A szabolcsi város születőben. levő városköz­pontjának új terén — a kö­zelmúltban elkészült tanács­háza előtt — felavatták Kiss István, Kossuth- és Munká­csy-díjas, érdemes művész szoboralkotását. A két méter magas bronzalak a szabadsá­got szimbolizálja, mögötte és fölötte négy méter magassá­gú, betonból öntött kapu ível át. Ki tudott többet a Szovjetunióról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents