Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
1981. augusztus 20., csütörtök NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET r Bertalan Agnes: Egy asszony átmegy a tarlón A legnagyobb örömeim közé tartozik, ha belegyalogolhatok a végtelen határba, a tarlón.. De hát egyre kevesebb az alkalom, hiszen a nyári mezőgazdasági tennie, valóink egyike a tarlóhántás. De ez természetes. Mégis jó menni ezen a tarlón, ami olyan óriási, mint a mesében a messzeség. S míg ser- ceg a tors a lépteim alatt, millió és millió érzés, gondolat bomlik a lélekben. Az érett nyár zsong körülöttem, és minden lépésemnél emlékek loholnak mögöttem, előttem. A tegnap és a ma dolgai. A végtelennek tetsző idő száguld, nem a képzelet, de a valóság szülte idő. Az elcsattogott kombájnok dohogása még itt remeg a szívemben, de az érett gabonaszemek pergése is. Talpamat taszítom — bár szandálban vagyok —, a gyermekkori mozdulattal, hogy lapuljanak a torsok, így kell menni, sőt. szaladni is lehet, mezítláb is, hogy ne szúrjon a tors. Közel és távol tücskök keseregnek inkább, mint cirpelnek, özön virág teríti színét a nyárnak: tisztesfű, szarkaláb, vadtáto- gó, papsajt, földimogyoró, nadálylevél, folyófű és any- nyi szírtű és formájú, amit felsorolni sem lehet, de így együtt: a tarlóvirág. A torsban is érzem a szalma illatát. Érzem a búzaszemek kemény szagát... Méhek, rovarok zúgnak, buzgólkodnak, lepkék lebbennek, csodálatos világ a tarló világa! Haladok. Gondolkodom. A tarló sorsáról. Mert a tarlónak is van sorsa, tehát történelme. A falumban a hármas vetésforgó az 1936-os évek közepéig tartotta magát. Az a forgórendszer, amit még István király idejében alakítottak ki. Akkor modern mezőgazdasági formának számított, a javából! Azt jelentette ez, hogy: kalászos, kapás, s a harmadik évben: ugar. Nem volt egy „szálfa” sem. sem bokor a dűlőkön, igazabban a dűlők mellett — volt persze fa, erdő, igazi mocsári tölgyerdő, füzesek, de a művelt föld körül nem. Csak tengeri — az Alföld erdeje, vagy búza, avagy árpa hullámzott a szélben, mint a víz. Vagy pedig ugar feke- téllett a tavaszban, s a nyárban gazok burjánzottak rajta. Jószág vágta, s gazt szedni jártunk rá. Tavasszal „galambbegyet” szedtünk, salátának. az ugaron. Azóta se láttam ezt a „vad-salátát”. Nos, amikor tagosítottak, akkor teremtődött meg egy másik világ. Új világ. Amihez a tarlóhántás is hozzátartozott. Kölest vetettek bele, vagy borsót, takarmánynak. De csak azokon a földeken, amelyeket elő kellett készíteni az őszi vetésre. Ami nem került újra őszi kalászos vetésre, csak ősszel szántották, mélyszántással. Tavasszal kultiválták, tárcsázták, aztán ... jöhetett a tavaszi vetés, jöhetett az új nyár. Most minden tarlót leszántunk, azonnal, mihelyt learatunk. Az is igaz, hogy a kalászosok után a föld nyirkosabb, vagyis megvan a nedvességtartalma, tehát még porhanyós földet szántunk. A gyommag hamar kikéi, s ősz-' szel, amikor vetés alá szántunk, nagy a magkelés, gaz- kelés, tehát: zöldtrágyasze- rűség lesz belőle. Nem vagyok szakember, csak egy asszony — még ha újságíró is —, de mint ilyen, mindenen elgondolkodom. S felrémlik most bennem, amíg fogy mögöttem a tarló, s mind messzebb s messzebb billen előttem a messzeség, s elborít a tarlónmenés gyönyörűsége, hogy ... amikor nem szántották fel azonnal, mennyi virág pompázott rajta! Vagy az emlékezés még nagyobbá, szebbé varázsolja? Nem tudom. Csak azt, hogy ... teméntelen volt rajta a szeder is! Amiből kitűnő bort lehetett készíteni. De ez még semmi. Libák ezrei, nyájak sokasága lepte el. A mezőről kiszorult jószág járta, kondák dúrták, vagyis: felszedték az utolsó szemet is, ami elpergett. A muharmagról nem is beszélve. S nem a tisztesfűről hordott mézről, ami a legpompásabb illatú mézek egyike. De mai nyelvre lefordítva: nem elhanyagolandó értékek gyűltek össze a valamikori tarlón. Nem vagyok már fiatal.de megértem a jelent, sőt, a jövendőt is. Azt is megértem, hogy a tengeri betakarítása késik. Nem beszélve az időjárás szeszélyeiről, de a vegyszerezéssel is késleltetjük a tengeri beérését, így nem tudjuk idejében betakarítani. A tengeriföldeket hát nem lehet előkészíteni az őszi vetések számára. így alakul ki a monokultúra, vagyis, az én asszonyi nyelvemre lefordítva: búza-búza, árpa-árpa, tehát kalászos után kalászos. Az is igaz, hogy a műtrágya-utánpótlással lehet szinte a végtelenségig csinálni, vagyis, művelni... A gondolatok szétfolynak, majd elfogynak, mint az idő, avagy a tarló. Állok a dűlőn, ama másikon, s visszanézek a megjárt utamra, az átgyalogolt tarlóra, ami mintha csak azért maradt volna a nyárban, hogy valamit meséljen nekem, valamit őrizzen a múltból számomra. Az is igaz, hogy csak azt kell őrizni a tegnapból, ami a ae- lenben is érték. Németh Miklós: Nyár II. Illyés Gyula: Terjed a falu „Rég elhúzták az esteli harangszót. Ki az, aki még mostan is barangol?” (Petőfi) Félsor csak a faluvégi utca — Nyúlik nap, s nap messzibb napnyugatra. Viszonozza hálásan a Napnak búcsúfényét sorra minden ablak. Szemközt, haza, újra. Haza? Múltba, hova viszed a vént ifjú utca? Itt kihuny, ott kigyúl egy-egy ablak. Régi hangot csak a kutyák adnak. Se kolompszó, se csordás, se kondást Minden más lett! Én nem vagyok csak niás? Áll a falu, — s lám rohanvást lépdel. Villanyfény küzd benne a sötéttel. — Csöng — röviden még esti harang szó. Ki az, aki... szól? „Csak nem haragszol? Ezt akartuk!” A közel homályból friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor!... Mester Attila: Égközelben Csak a hajnal újjászületés öntudatlan éjszakáim után csak az első korty tiszta víz felejthetetlen csupán mert a többi már folytatás pereg mint a homok sörkupak virágzik benne s műanyagpohár-liliomok köztük néhány szent glóriásan és szárnyak szinte égközeiben — mert minden eldobálható csak a halál levethetetlen A számvetés ünnepe Az ünnepek az évezredekben egymásra rakódnak. A győzelmes, új vallások, új hitek megőrzik a régiből legalább a megszokott ünnepi napokat, s azokat töltik új tartalommal. így vette át a kereszténység a pogány ünnepeket, elkeresztelve a saját mitológiája szerint. De az újabb idők sem változtattak a régi szokásokon. Az én nemzedékem ünnepelte már augusztus húszadikán első királyunk emlékére szent István napját... Ünnepeltük az aratás-betakarítás vége, az új kenyér ünnepét is... s ha végül tartósan és hivatalosan az épülő szocializmus alkotmánya létrehozását, és későbbi módosítását ünnepeljük is, az, augusztus húsz megtartott valamit, és folytat is valamit a régebbi ünnepek maradványaiból. Annál könnyebben, mert ha államunk alaptörvényét, az alkotmányt ünnepeljük, azt úgy tehetjük, hogy nemcsak az országgyűlés által megteremtett legfőbb jogi vívmányunkat ünnepeljük, hanem népünk munkájának eredményeit is. Hiszen az új kenyér ma is ünneplésre méltó fordulója az esztendőnek... vagy még ha sokan, különösen az idősebbek, az első királyra emlékeznek is elsősorban, benne és általa az egész történelemre, népünk oly fontos és megható rugalmasságára, alkalmazkodó, alakuló készségére, hogy megtalálja helyét és életlehetőségét a világ mindig változó viszonyai között. A történelem mai pillanatában azonban nemcsak alkalmazkodni szeretnénk a világ születő, új, szocialista formájához, hanem egyben sokat szenvedett-bűnhődött népünk számára megmaradása és megerősödése feltételeit, legalkalmasabb kereteit is meg akarjuk teremteni. Micsoda hatalmas vállalkozás... egy nép kialakítja a termelés új módját, kialakítja a saját életigényeinek megfelelő szocialista termelési viszonyokat, megalkotja és éli az új körülményekhez igazodó életmódot. Az ünnepek egymásra rétegeződése történelmileg ebből a szempontból különösen hasznos. Az új a régi által is dúsul, gazdagul. Hiszen az a tudatossá érett tapasztalat, hogy az elmúlt évszázadokban képesek voltunk hatalmas változásokra és alkalmazkodásra, miközben megőriztük önmagunkat, létünket és életformánk lényegét, ez a tapasztalat erőt adhat, segíthet a történelem időszerű, új feladatainak elvégzéséhe«.'' ♦ . ,5, ' Npfn .elméleti .absztrakció és-nem jogi formula hát számunkra a szocialista alkotmány, Jianem törvénye és rendje állam- és társadal-omalakitó tevékenységünknek. Az egész nép tevékenységének. . Biztosan javítunk — mint. ahogyan javítottunk már — rajta; de léte indokolja, hogy soha egy pillanatra se felejtkezzünk el. s időnként — évenként — ünnepi módon is megemlékezzünk róla. Mert ha az alkotmányra emlékszünk, arra emlékezünk, hogy minden tettünk egy megfontolt és tudatos cselekvésláncba áll össze. Az ünnep pedig magának ennek az összetartó, felemelő, továbbvivő tudatnak az ünnepe. De egyben ünnepe mindannak az országépítő munkának is, amelyet ez a közös tudat kormányoz. Nem a nagy hozsannák és parádék ünnepe ez... talán inkább az új kenyérünnep maradványaként is — a számbavételé. Mit termeltünk? Mit teremtettünk? Milyen utat jártunk be? Mit hogyan folytassunk? Mit és miként változtassunk? Jártamban-keltemben az országban fóliasátrakat láttam. Néhány év alatt félelmetesen elszaporodtak. Akadt falu-, vagy városszéle az úton, vagy vasútvonalak mellett, ahol szinte minden ház udvarán ott világít a kertészkultúránk, a föld és a munkaerő jobb hasznosításának ez az új jelképe. íme a bizonyság, ezt az országot az új iránt fogékony, szorgalmas emberek lakják. Ök építik ezt a rengeteg új házat, rakják tele tévéantennákkal, állítanak az udvarra autókat, nevelik a palántákat. Itt-ott, már magukhoz térve, emberpalántákat is. Augusztus húsz. Állj meg egy pillanatra, tekints szét, vizsgáld meg a fegyveredet, szerszámodat, ellenőrizd. Egy jóízű sóhajtás, nekifohászkodás a további munkának. Tudjuk, hogy mit cselekszünk. Molnár Zoltán Németh Miklós: Nyár I.
