Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
NÉPÚJSÁG 1981. augusztus 20., csütörtök V. N\erkurjev: Az úton A szállásadóm, amikor megtudta, hogy tehergépkocsi-vezetői tanfolyamra jelentkeztem, ingerülten mondta: — Hogy-hogy, fiú? Miért nem kérdeztél meg előbb engem? Hiszen majdnem rokonként laksz nálunk. Az asszonnyal úgy érezzük, hogy fogadott fiúnk vagy. Gépkocsit vezetni? Jöttél volna inkább hozzám a brigádba, kitanultál volna ácsnak. A fejszével lehet ám csodásán alkotni! Az nem olyan, mintha a kormányt forgatnád. Csak nézz körül! Micsoda úttörőpalotát csináltunk — fából! Még a kőművesek sem tudnak úgy elmenni mellette, hogy ne csodálkozzanak el rajta. Mondják is, milyen gyönyörű! Faragott párkányok és ablakkeretek ... És milyen pompás színeket kevertek hozzá a festők — a szemet gyönyörködteti. A mintákat Grinyka Agrafenyin választotta, aki veled egyidős. Az ördögbe is, nagyon ügyes fickó! — Nem Alekszej bácsi — vetettem közbe. — Igaz, hogy apámként tisztelem, de már bocsásson meg, a szívem az autókhoz húz. — Hát. ahogy gondolod — felelte békülékenyen az öreg. — De az asszonynak még ne szólj, mert állandóan az járna az eszében, hogy a nagy sárban a kocsi alatt fekszel, csavarokkal bíbelődsz, felfázol és megbetegszel. A fejsze, az más. még a hideget is elűzi, csak gyorsabban kell forgatni. A rokonságból hatan dolgozunk ácsként. A győzködés ellenére kitanultam a sofőrséget. Az első önálló utamra viszont mindig emlékezni fogok ... Alig hagytam el a várost, gyorsítani akartam. Már sebességet is váltottam, amikor ... elvesztettem a fejem, a közeledő jármű láttán. Velem szemben egy panelszállító MÁZ robogott. Gyorsan jobbra rántom a kormányt, az első kerék már az út melletti fagyott havat vágja de még mindig úgy érzem, hogy nem hagyok elég helyet a szembejövőnek. Nagy zúgással száguld el mellettem a MÁZ. Nincs időm visszarántani a kormányt, égy hóbuckában kötök ki. A motorházból sűrű gőz gomolyog. Rögtön tudtam, hogy magam nem leszek képes kivergődni. Kimásztam a fülkéből, és vártam egy szembejövő kocsit. Szerencsére hamarosan egy billenős teherautó közeledik. Integetek — megáll. — Kolléga, vontass ki, lecsúsztam az útról — kérem a fülkéből kihajló rőtbajszú vezetőt. — Köteled van? — Nincs. — Mazsola! Szamárra ülj, ne kocsira! — veti oda sebességbe kapcsolva. A nagy füsttel távolodó kocsi után fordulva látom a hátul felerősített drótkötelet. Hát ez bizony igen sértő módon viselkedett. Alighogy visszafordulok, á hátam is borsózni kezd. Lucskin felügyelő közeledett motorbiciklin. Elvesztem — gondoltam, habár nem éreztem magam bűnösnek a történtekben. A felügyelő így talál itt. lesz mibe belekötnie. Nem hiába járja nálunk a bázison: „Jobb egy hétig a javítóban, lenni, mint az úton Lucskinnal találkozni !” Az előírás szerint jelentem a történteket, de már kezdi is: —• Jogosítványa? Odaadom, de még a kezem is reszket. Jól nézek ki — mondom magamban —, az első utamon rögtön ellenőrzés. Ez mindenképpen rossz jel. — Hogy került a buckába? — kérdi újra. — Leszorítottak, Lucskin elvtárs. — Régóta vezet? — Ez az első utam. — Látszik — mormolja magában a felügyelő. — Magam tizenkét évet vezettem. Az első út a legnehezebb. Megállított egy kocsit, és maga is segített kivontatni a buckából az autót. Aztán visszaadta a jogosítványomat, de hozzátette: — Légy figyelmes, ne ragadtasd el magad a sebességtől ! ... Azóta két év telt el. A kezdőből megbízható vezetővé váltam. A korábbi ócska kocsi helyett a tekintélyes ZIL—151-en járok. Az egyik esős nyári napon Boriszovóba megyek. A téglával megrakott ZIL könnyedén győzi le a ragadós sarat. Nem messze a Fekete-tótól, ahogy a lejtőn gurulok lefele, meglátom az ismerős billenős kocsit: a hídnál egy gödörbe hajtott. A rőtbajszú sofőr örvendezve integet a vontatókötéllel a kezében: — Barátom! Azt hittem, két napig kell vesztegelnem ennél az átkozott tónál! — kiáltja messziről, felém indulva. Erősen a szemébe nézek. Nem ismer meg. Felcsattanó hangomtól megremeg és elvörösödik: — Mazsola! Szamárra ülj, ne kocsira! Boriszovóban leadva a rakományt, ugyanazzon az úton indultam vissza. Mint reggel, most is a hídnál, a sáros gödörbe ragadva, ott áll a billenős kocsi. A sofőr a lépcsőn ül, elfordulva cigarettázik. Tudtam, a lelkiismeret gyötri. Magam erősítettem fel a kötelet a kocsijára. A rőtbajszú vezető szó nélkül eldobta a cigarettát és beült a kocsiba. Egész könyedén kivontattam a gödörből, és a város felé indultam. A házakhoz közeledve, tülkölést hallok. Fékezek, megállók. Lekapcsolja a kötelet, majd hozzám lép, és bocsánatkérően megszólal: — Pajtás, bocsáss meg azért a múltkori esetért! Kezet adtam neki, erősen megszorította. Ügy éreztem, hogy ez az erős kéz többé soha nem hagy senkit cserben. Sass Attila fordítása Németh Miklós: Nyár III. „Racionális kor ez.. Beszélgetés Páskándi Gézával — Költészete, elbeszélései, színművei, tanulmányai, még ha játékosak is, mint a Sári- kás anyós című elbeszélő költeménye, magukon viselik a szándékot, a történet, a helyzet, egy jelenség, egy fogalom vagy gondolat értelmezését. Ezért azt is mondhatnánk, hogy ön értelmező író. Miért van ez? Az értelmezés kényszere hajtotta akkor is, amikor tizenhat éves korában Szatmáron újságírónak állt? — Üjságíró azért lettem, mert anyám nagyon szeretett olvasni, ráadásul három nagybátyám nyomdász volt. Valószínűleg az is közrejátszott abban, hogy a sajtó felé tájékozódtam, hogy egyetlen gyerekként a barátságok és a közösség keresése nálam hangsúlyozottabban jelentkezett, mint másoknál. A szatmári lapnál 1949-ben egy nyáron és fél őszön voltam, majd Bukarestbe kerültem egy ifjúsági laphoz, ahol évekig dolgoztam, miközben még mindig gimnáziumba jártam. Majd Kolozsvárra kerültem, ott fejeztem be a gimnáziumot, és kezdtem meg egyetemi éveimet a Bolyai Tudományegyetemen. Később több évi kényszerű hallgatás után az Utunk nevű irodalmi folyóiratnál, ezt követően pedig a Kriterion Kiadó főlektoraként dolgoztam. Alkothattam is, amit két irodalmi díjjal jutalmaztak. 1973-ban Magyarországra költöztem, azóta a Kortársnál dolgozom rovatvezetőként. József Attila-díjat kaptam, a Magyar Írók Szövetsége választmányának tagja vagyok. Az elmondottakból kitűnik, hogy az életem bővelkedett sorsfordulókban. Annak azonban, hogy mint .*■ mondja, „értelmező” író vagyok, mégsem ez az oka, hanem elsősorban az, hogy korunk mindent meg akar magyarázni. Racionális kor ez, ha mást nem talál, még a misztikus érveket is előveszi — hiszen az is magyarázat! Itt Kelet-Európábán ennek a magyarázó korszaknak másik vetülete is jelentkezett. az önmagyarázat. Magyarnak, lengyelnek, esetinek, szlováknak, románnak, németnek egyaránt volt mit magyarázni... — Olyan fogalmakat is ér. telmezni kell, amiket mindenki használ. — Ennek két oka van. Az egvik történelmi. Közép- és Délkelet-Európa tájain a humanizmus, a reneszánsz, a reformáció mind sajátos világmagyarázatot, hitmagyarázatot hozott a nemzet szellemi életébe. Módosult általuk az istenkép, az autonóm — bennszülött —• nemzeti kultúrához és az egyetemeshez való viszony. Ezeken a mi tájainkon rászorultunk az európai kultúrához való asz- szimilációra, a saját hagyományainkhoz hajlítottuk a kapott eszméket, fogalmakat, egyebek közt azzal, hogy az írók értelmezték azokat a műveikkel. Ilyen értelemben az értelmező irodalom kapcsán, gondolom, nyugodtan beszélhetünk a racionalizmus sajátos kelet-, illetve délkelet-európai újkori változatáról. Egyfajta enciklo- pédizmusról. A másik ok személyes, az én nemzedékem által megélt történelmi helyzetekre vezethető vissza. Magam is nemegyszer szorultam rá, hogy magyarázzam a „bizonyítványomat”, vagyis hogy a félreértések elkerülése végett magyarázzam magamat. De mint tudjuk, minden rossz hasznot is hoz, azt is tudjuk, hogy a magas sarkú férficipő divatját valamelyik bicegő olasz herceg találta ki, hogy leplezze a sántaságát, igyekeztünk tehát mi írók is a szükségből-kény- szerből erényt kovácsolni: értelmezni kezdtük magunkat, a bennünket befolyásoló társadalmi és egyéb jelenségeket. Megtanultunk érvelni a műveinkkel! Ez kétségtelenül: haszon. — A nagyregényt kivéve minden műfajban otthonos. — Egyik oka ennek is történelmi, amikor ugyanis én felnőttem, a változások korát éltük, s ilyenkor az ember rákényszerül, hogy sokoldalú lesven. A szegény emberek közt sok az ezermester. — Nem nézték ezt a sok- műfajúságot némelyek gyanakvással? — De igen. Kezdetben akadt, aki arra gondolt, az illető semmiben sem biztos, egyszerre több vasat tart a tűzben. Én azonban úgy gondolom, az alkotónak mindig a kezében levő anyag természetét, sugallatát kell meghallania, és aszerint kell megválasztania a műfajt. Agyagból nem tudok monumentális lovasszobrot csinálni, mert az agyag más. Amellett a kisebbségi lét is ösztönzött a sokoldalúságra. — Eddig tizennyolc könyve jelent meg, bemutatott, illetve újrajátszott színdarabjainak száma huszonnégy. Színműveiben, költészetében, elbeszéléseiben, de tanulmányaiban sem ritkák a szatirikus helyzetek, figurák, gondolatfelvetések. A butaságból és az életidegen bölcsességből következő emberi, sőt közösségi kényszerpályák gyakran művekké válnak az ön műhelyében. Groteszk a mi életünk? — A magyar groteszk a magyar népköltészetben, a tréfás versekkel, mondókák- kal kezdődik, s irodalmunkban is van hagyománya. — Főképp színdarabjaiban a mondandó kifejtésére gyakran választ történelmi témát. — Voltaképpen minden igazán jó mű történelmi témát dolgoz fel. Hogy én sokszor választok történetet, helyzetet, eseményt, életpályát, hősöket rég múlt korokból, annak oka az, hogy még a legnyugodtabb jelen is eléggé áttekinthetetlen, megragadhatatlan a benne élő ember számára. Egy letisztult kor eligazítja a mai olvasót, nézőt, sőt írót — analógiás alapon. A témaválasztásba olykor persze belejátszik az is, hogy a múltban játszódó történetek kevesebbekben váltanak ki érzékenységet. — Műveiből „kilóg” a mű. veltsége. Legfeltűnőbben talán a költészetépen. Nem fél attól, hogy ezzel elriasztja az olvasóit? — Egyáltalán nem. A költészet mindig provokatív; még egy lírai idill is az, hiszen azt a fajta egyensúlyt, amit ábrázol, soha nem lehet az életben elérni. Túloz az idill is, de épp ezáltal kivált belőlem valamit, az idilli állapot utáni vágyat. az embert elsősorban az érdekli, ■ ami hiányzik, bármily kis mértékben. A műveltséggel is így vagyok. A szerző műveltsége, még ha fölingerli is az olvasót, ezzel szerintem hasznosan provokálja, mert hiányát érzi a műveltségnek. Semmi más nincs ebben a kihívásban, mint a bennem lappangó érzelmek, gondolatok másokban való előhívása, ugyanúgy, ahogyan a filmen hívjuk elő a képet. — Kezdem sejteni, miért ír olyan nagy kedvvel esz- széket. — Azért, mert híve vagyok a zseniális dilettantizmusnak! Egys.zer az esszét .úgy határoztam, meg — lám, megint értelmezek!- —, hogy ez az a műfaj, amelyben a tudós lép föl, mint dilettáns irodalmár, vagy a költő lép föl dilettáns tudósként. Ennek ellenére vagy éppen ettől az esszét csodálatos . műfajnak tartom. Azért is szeretem az esszét, mert az ember született demokratikus érzéke megkívánja, hogy olyan dolgokról is gondolkozzék, esetleg bele is szóljon olyan dolgokba, amikhez az akadémikusok szerint nem ért. — Film, tévé- és rádiójáték, vers, színdarab, elbeszélés, tanulmány, sőt bűnügyi történet, mind termett már az íróasztalán. A nagyregény valahogy hiányzik .. ■ — A regény kéri a legnagyobb visszavonultságot. A világtól való elzárkózást. Bár nyakamban érzem már az ötvenedik évet — 1933ban születtem —, sokkal inkább társas lény vagyok, semhogy egy regénybe beletemetkezhetnék. Erre egyelőre nem lennék képes. Gulay István Ménesi György: Kation duhaj verselő metszett vágyam szétvetett örökkévaló kitárulkozás vagy mindennapi Szűcsjózsef: Reggeli ima Indul az új nap, csapdos a szárnya, mintha csak mindig hozzád találna. Indulok én is, hogy arcodat lássam, halljam a hangod barátom, társam. Indulj el értem s. én megyek érted. Vigyázz rám, mint rád én, míg odaérek. Németh Miklós: Augusztus 20.
