Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
igmiiuwiTc} Fülöp Erzsébet: Kerítés előtt Mosdótál Kulcsár János: Korona és kard Az utolsó tanya Rekkenő volt a hőség, vibrált a levegő a vár körül. Béla herceg a lakótorony résnyi ablakából figyelte a falakon kívül forrongó tömeget, mely még mindig nem akart oszolni, sőt óráról órára növekedni látszott. Most már a vizesárok tőszomszédságában is emelvényt tákol- tak frissen döntött fenyőszálakból, s lökdösődve váltották rajta egymást az alkalmi szóvivők. Hogy miket mondanak, azt legfeljebb csak sejthették a várbeliek a nép meg-megújuló „Úgy legyen!” ordításából. A szanaszét füstölgő tábortüzek felől pörkölődő lóhús bűze áradt a déli napverésben. A lecsupaszított ménkoponyák magas karókra tűzve vicsorítottak Fehérvár kapujával szemben. — Nomád csürhe — sziszegte sápadtan a herceg. — Csupa bezdózsnyik. Csupa... csupa istentagadó. És mind üvölt vo vszjo górló . .. Hogyan is mondják ezt magyarul? — Torkaszakadtából, Nagyuram — sietett a válasszal az ispán. — És engedd tanácsolnom, hogy üss szét közöttük. Az összegyűjtött hadak már csak parancsodra várnak. — De ez mégiscsak az én népem, ispán. És én, Vazul fia vagyok, ha mégoly rosz- szul beszélem is őseim nyelvét, és orosz meg lengyel szavakat vegyítek bele. Nem akarom, hogy magyar ölje ismét a magyart. — Emlékezzél . Tiszavár- konyra, Nagyuram. Ott azt mondtam, válaszd a kardot a korona helyett, hogv meg- menthesd az életedet. Igazam lett. Most azt mondom, válaszd a kardot a békesség helyett, hogy megmenthessed a koronát, az országot. Békesség most úgy sincs a szívekben... A herceg sötéten pillantott Miklós ispánra. Várkony sajgó sebként élt az emlékezetében. A németektől szorongatott Endre király a trón ígéretével édesgette őt haza északi birtokáról, s Béla csakhamar a pokolba kergette a békebontó Henriket. Alig valamivel később jelen kellett lennie, amikor megkoronázták Endre és az orosz Anasztázia hercegnő csecsemő fiát, Salamont. A latinul sem tudó Béla csak akkor értette meg a szertartás jelentőségét, amikor _le- ■ fordították neki a zsoltárt, melyet dörgő hangon énekeltek a kanonokok a gyermek fölött: „Népek szolgáljanak neked, és nemzetek hódoljanak előtted! Légy ura testvéreidnek, és hajoljanak meg előtted anyád fiai...” — Izména! Hitszegés — hörögte akkor Béla, és kitántorgott a katedrálisból. Ezután következett a király sunyi cselvetése Várkonyban a koronával és a karddal. Ha akkor nem áll ott a kapuban Miklós ispán ... A herceg most már az országból is kibujdosott a kétszínű testvér elől. — Majd én megmutatom neki! Dokazsú ja jemú! Haddal tért vissza, elvégezte^ a leszámolás művét, de most már nem akart több vért ontani. A bástyák alatt ismét felerősödött a tömeg bömbölé- se, s az ispán nyugtalanul moccant Béla mögött: — A kardot, Nagyuram. A kardot! — Még egyszer, utoljára megpróbálok szótérteni velük. — Kesernyésen elmosolyodott a szótértés gondolatától. — Válasszák ki maguk közül a legvénebbet követnek. Izenem, hogy bán- tatlanul távozhat. Lovagi szavamra. Moccanatlanul állt az ablaknál a vár előtti tágas mezőn jártatva szemét, míg az őrálló legények be nem csörömpöltek a terembe, maguk előtt lökdösve a lázongok küldöttjét. Apró termetű öregember volt, szakadt vászongúnyában, lecsüngő, vékony bajusszal. Félig leborotvált koponyájáról három varkocsba font, szeny- nyes-szürke haj hullott a hátára. A testőrök térdre lökték a herceg előtt. — Beszélj! — rivallt rá Béla. — Miért gyűltetek össze szálláshelyem alatt vonító farkasok módjára? — Te hivattál bennünket, fejedelem — nézett szembe dacosan a" követ. — Minden faluból a két- két legékesebben szóló öreget, hogy megtanácskozzam velük az ország dolgát. De nem az egész népet, falkaszámra! Itt az aratás ideje, be kellene takarítani a termést, amit Isten adott . s lám a föld népe hétszámra zsinatol, mintha egyéb dolga sem lenne. Lábon rohad a termés, étlen-szomjan bőg a jószág a pusztákon ... — Inkább így vesszék, mintsem az idegenek zabál- ják fel! — vicsorított az öreg. — Nekem merészeled ezt mondani? Nekem, aki kiűztem a németet az országból? — hördült fei sf^herceg. — Úzd ki hát az idegen papokat is, akik lerontották őseink oltárait, kivágták szent ligeteinket, akik atyádnak, Vazulnak kivájatták a szemét, és fülébe ólmot öntöttek, akik kiűztek titeket ebből a hazából! Ha nem teszed, mi magunk kövezzük meg a püspököket, űzzük el a papokat, fojtjuk meg az egvházfrakat, akasztjuk fel a dézsmaszedőket! — Sztoj! Sto eto za zvuk! — ordított paprikavörösen a herceg. Az öreg értetlenül nézte. — Állj! Miféle hang ez! — ■fordította ura szavait az ispán, éppoly fenyegető hangon. — A nép szavai, fejedelem — válaszolt rendületlenül a küldött. — A népé, odakünn. A népé, amely gyűlöli a dézsmát, a papi robotot... — Ez egyszer én tudom jobban, hogy mi kell a népnek — bömbölt most már, képéből kikelve Béla. Ruhájánál fogva felrántotta az öregembert a földről, s a két szempár egymásba fúródott. — Beléndektől zagyva beszédű sámánjaitok kellenének? A keresztény pap tömjénje büdösebb, -mint a lóáldozat füstje, mi? Nem akartok a sátor helyett házat, ahol nem dermednek meg téli fagyban a porontyaitok? Nem akartok kőtemplomot, ahová beveheti- tek magatokat, ha ellenség közeledik? Nem kell a harang, amellyel segítséget hívhattok? Leölnétek a papokat, akik szántani, vetni, szőni, fonni, lovat patkolni tanítanak, akik gyógyítanak benneteket? Teszek róla, hogy észre térjetek! — Bíztunk benned, fejedelem, ki őseink hitében születtél ... — Bíznátok most, s bár elhinnétek, hogy a gyepükön túl ott sunyit ugrásra készen az egész, rohadt Nyugat, lesve, hogy mikor kezdjük felfalni egymást! De arra nem kerül sor. Ha mindnyájan elpusztultok is itt, a falak előtt, akkor sem! Ezeréves ország lesz itt,'Isten is úgy akarja! — Általam üzenik: ha nem állsz a nép élére, te halsz még először, fejedelem! — szólt tagoltan az öreg, s gyors mozdulattal rongyai alá nyújt, de az éberen figyelő ispán megelőzte. Hosz- szú, vékony tőre a bal lapocka alatt fúródott be, s a hasfal jobb oldalán villant ki vért fröcskölve a hegye. Nyíllövésnyi magasságban tétovázott még a nap a látóhatár szélétől, amikor váratlanul lezuhant a felvonóhíd, s Jézus nevét üvöltve keresztüldübörögtek rajta Béla herceg újhitű magyar hadai, élükön a lengyel és orosz testőrzőkkel. Kardot nem húztak; bivalybőr korbáccsal csépelték a megriadt sokaságot. * * * Három évnek sem kellett elmúlnia, hogy a Dömösre összehívott országgyűlésen különös szerencsétlenség áldozatává váljék Béla, a magyarok e néven első királya. A trónszék — mindmáig rejtélyes okból — összeomlott, s maga alá temette az ural kodót. Kontárok műve volt a merénylet; az áldozat élt még egy ideig, s az új német betörés helyszínére is elvitette magát, de a legendás hadvezér, párviadalok legyőzhetetlen hőse alig bírta már felemelni fejét a párnáról. — Elmulasztottam szmot- rety oNóm, ne, ne szólj közbe, tudom: sásszemmel fi- gvelni — fordította verítékben fürdő arcát az ispán felé. — És most aludni fogok. Zaszümaju kak ubitüj. Elalszom, mint akit agyonütöttek, ahogyan a közmondás tartja. Navszegdá. Örökre. * — De az ország áll — tette hozzá, aztán valóban lehunyta szemét. Az ország áll. Onnan nem messze, ahol a pusztai nagyút a júliusi szikesekbe vesz, a legelők és szántók mesgyéjén ezerki- lencszázhetvenhatban még állt az utolsó tanya. Ütötten, kopottan és meggörnyedve húzódott meg az akácfák alatt; kerülve minden feltűnést, összehúzódva, szérűjét feladva, hogy minél kisebb helyet foglaljon el, hátha úgy megmenekülhet társai sorsától. Tenyérnyi ablakai a kiégett legelőkre néztek. Az eresz törött cserepei alatt verebek hada tanyázott. A több éves meszelést lemosták a viharos esők. Az udvar ledőlt rőzsekerítésén átlépdelhetett a látogató. Az üres istálló és disznóól lyukas szalmakalappal csodálkozott a változó határra. A legelő felől, kívül a kerítésen földgát púposo- dott. Tavaszi belvizektől védte a tanyát. A lakóház előtt pótkocsis traktor berregett. Fiatal pár hordta a bútort, tanyabeli holmit a pótkocsira. Körülöttük idős néni topogott. Fekete fejkendője a homlokára volt húzva napvédőnek, s a kendő védelme alól tétován pillantgatott a fiatalokra. Segített volna a hurcolkodás- ban, de inkább hátráltatta a fiát és a menyét. Zsebkendőjét sűrűn elővette, és mikor azok nem látták, csendesen beleszipogott. Az öregember a földbe ásott tyúkólból bújt elő. Nagy karimájú, zsíros kalapja árnyékot vetett ráncokba gyűrt arcára, s a megfehéredett bajusz így még messzebbről hirdette gazdája tisztes korát. Egyik kezével botra támaszkodott, a másikban egy feneketlen, töredezett kast emelt. Óvatosan hozta, ki ne hulljon belőle a kotlófészek- nek való szalma. Tette volna fel a vontatóra, de a menye idegesen szólt rá. — Ugyan, édesapám, mit akar azzal a kacattal? Dobja csak el. Nem viszünk haza minden szemetet. Az öregember visszaejtette felemelt kezét. Indult vissza a tyúkól felé. Nem dobta el a kast. Bemászott újra az ólba, s letette előbbi helyére. Egy kombájn közeledett a tanya gátjáig nyúló búzatáblán. Vágószerkezete hatalmas1 borotvaként tarolta a sűrű gabonát. Ügy látszott, mintha egyenesen a tanyának tartana. A gátnál azonban balra fordult, követve a búzatábla kanyaruló mesgyé- jét. Az öregember bement a házba, az ereszaljban azonban még megigazított egy lecsúszni készülő cserepet. Pedig holnap már bontják a tanyát. Padlós, fürdőszobás, villanyégős új ház várta a családot a faluban. Az utolsó tanya utat ad a szaporodó gépeknek. Az öregember és az öregasszony siratta a tanyát; ifjúságuk küzdelmes színterét. A fiatalok itt hagytak volna minden régi tárgyat, s félig rakott pótkocsival robogtak volna be a faluba. Az öregember nagy, ácsolt karosszéket hozott ki a házból. Ülőkéje kukoricacsuhé- ból volt fonva, ö maga készítette egy valamikori hosz- szú télen. Másik székben alig ült azóta. Minden unoka ismerte. Veszekedtek, hogy ki üljön a tata székébe. Meg is látszott az idő rajta. Kopott, színtelen jószággá vált. Miközben a nagyapa a széket hozta, a fiatalasszony haragos, tiltakozó pillantást vetett férjére. — Édesapám — szólalt meg csendesen a traktoros —, új bútort vettünk maguknak is. Nem lesz ennek helye odahaza. Az öregember megállt. Nézte a széket... a fiát... majd élete párjára tekintett. Az öregasszony felállt, odatipegett emberéhez, s belekapaszkodott a székbe. Szólni nem tudott, de mindkét kezével szorosan fogta a szék kopott karfáját, s egész testével ránehezedett. Néztek egymásra... Az utolsó tanyásparaszt. a felesége ... a fia ... és ’ a menye. A menyecskében megolvadt a hirtelen indulat. Odalépett a két öreghez, felemelte a széket és óvatosan, nehogy karcolás essék rajta, átemelte a pótkocsi oldalán. Zsótér József ( Fülöp Erzsébet: Asztalnál
