Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
1981. Július 5., vasárnap o /" Békés József: A harmadik villamos A lány már a negyedik villamost engedte elmenni. Az első két villamosnál nem tűnt föl a férfinak, ezek már elég zsúfoltan értek ide, többen is lemaradtak róluk. Ahogy azonban telt az idő, úgy fogytak az utasok, a harmadik szerelvényre egy kis igyekezettel már felfért volna, de ä negyediken talán még ülőhely is jut számára. De mint aki az utolsó pillanatban mindig meggondolja, hagyta ezt is elmenni. A férfi ekkor már figyelte. Óvatosan, minden feltűnést kerülve, inkább csak a szeme sarkából. Ott sétálgatott a megállónál, mindkét irányban jó ötven lépésnyire el-eltávolodva tőle, mintha várna valakit. Pedig nem várt senkit. Nem volt senkivel se randevúja. Csupán sétálni indult, s amikor megunta és már elég fáradtnak érezte magát, odament a villamosmegállóhoz. Szórakozottan állt ott egy darabig, szemben a kivilágított hullámvasút szeszélyes kacskaringóival, és azzal a hellyel, ahol kisautók kergetik egymást pár perces utasaikkal. Füle ekkor már megszokta a zajt, a szűnni nem akaró zenét, a motorzúgást, a hullámvasút utasainak éles sikoltozását, mely főleg női hangokból állt, mintha sok lányt csipkednének, csiklandoznának egyszerre. A lány szép volt, ezt már az első pillanatban megállapította, bár maga sem tudta volna megmondani, l^ogy mi a szép rajta. Hosszúkás arca nem árult el semmi rendkívülit, s a homályban még csak bársonyosan finom bőre sem érvényesült kellőképpen. De volt benne valami harmónia, ami miatt jólesett ránézni, s ami szépséget kölcsönzött neki. Igen, harmónia van benne — állapította meg a férfi. S ez nemcsak az arcában mutatkozott, hanem az alakjában, a mozgásában is. Ahogy néha pár lépést tett a kocsik felé, majd ismét visszafordult, a férfi egy moll akkord lágy összhangját vélte hallani. Csak később fedezte fel hajának a lámpák fényébeD megcsillanó, mély szőkeségét — melyet magában a nagyon finom dohány színéhez hasonlított —, szemének bársonyosan barna tekintetét. A lány minden szerelvény érkezésekor tett néhány lépést a sínek felé, mintha fel akarna szállni, de aztán lépései tétovák lettek, majd megállt, s amikor a villamos elindult, ismét visszament a helyére a kis, fémlemezekből készült házikó mellé. Előfordult, hogy fiatal su- hancok álltak meg a közelében, fesztelenül nézegetni kezdték, volt, amelyik szólt is hozzá. Ilyenkor, anélkül, hogy rájuk nézett volna, odament, ahol már többen álltak, és elvegyült közöttük. Ezzel sikerült leráznia a tolakodókat, és a férfi megértette, miattuk tesz úgy minden alkalommal, mintha fel akarna szállni: nem szeretné, hogy lássák, egyedül vár itt, este, a ligetben. Talán a hatodik villamos is elzörgött már, amikor kezdett közöttük létrejönni az a láthatatlan szálakból összefűződő, nagyon _ laza, de mégis észrevehető kapcsolat, mely két azonos sorsú, azonos helyzetben levő ember Között előbb-utóbb kialakul. Ekkor történt először, hogy amikor a férfi ránézett a lányra, az nem sütötte le a szemét, nem kapta el azonnal a tekintetét, hanem a pillanat nagyon kicsi, tört részéig visszanézett rá. Amikor a következő kocsi is elment, ismét egymásra néztek, s mindkettőnek a tekintetében az volt: „No, ezzel se jött. Várhatunk tovább.” És mindketten halványan elmosolyodtak. Mosolyukban anyhe cinkosság bujkált: ek- lor már sorstársak voltak. A férfi mindig hajlamos volt a játékra. A kisgyerek ott kísértett benne, követelve még most, harmincon felül is jussát a játékhoz. így aztán nemsokára tökéletesen beleélte magát a helyzetbe. Már pontosan maga előtt Rtta azt a lányt, akiről mozgásával, viselkedésével azt hazudta, hogy itt várja. Már le tudta volna írni, milyen a külseje, a haja, a szeme, az alakja, milyen ruhában kellene eléje libbennie, hogyan engesztelné halk duruzsolással a hosszú várakozásért. A következő villamos után a férfi tehetetlenül széttárta a karját, s a lány önkéntelenül utánozta a mozdulatát. Ezen mindketten elnevették magukat. Szólni azonban még mindig nem szóltak egymáshoz, csak a férfi útjai lettek rö- videbbek, és a lépései lassabbak, amikor a lány előtt ment el. Akkor állt meg mellette — nem túl közel hozzá, de mégis úgy, hogy egymáshoz tartozóknak lehetett nézni őket —, amikor néhány suhanc jött, és már messzebbről megjegyzést tettek a lányra. A feltűnően öltözött legénykék szó nélkül továbbmentek, a lány pedig halas pillantással nyugtázta a férfi íigyeimes- seget. —» Mindig ilyen sokat szokott késni? — kérdezte ekkor a férfi. A lány valószínűleg megérezte, hogy most meg fogja szólítani, s ezért tekintetét már előre abba az irányba fordította, melyből a villamosnak jönnie kellett. Amikor a férfi megszólalt, ránézett, egy pillanatig habozott, hogy válaszoljon-e, majd szótlanul megrázta a fejét. — Akkor magának még nincs gyakorlata a várásban. Bezzeg nekem ... Hangja valódi bosszúságot fejezett ki, és belül csakugyan mérges volt az elképzelt lányra, aki mindig any- nyit késik. Hiába ígértet! meg vele újra és újra, hogy pontos lesz, képtelen betartani, minden esetben alaoo- san megvárakoztatja. — Ez azonban már pekem is sok — folytatta gondolatait hangosan. — Fél nyolcra ígérte, és — az órájára nézett — már nyolc is elmúlt. Ez egy kicsit sok a jóból! — Nekem is — szólalt meg most először a lány, és hangjában enyhe bosszúság, megbántottság rezgeti. A férfi azonban nem ezt figyelte, hanem hangjának kellemes, lágy színét, mely szintén meglepő összhangban volt külső megjelenésével. Harmónia. Tökéletes harmónia — ismételte el magában. Megint villamos érkezett, s ment tovább, amikor újra megszólalt. — Hát nekem ebből elég. Maga bírja még? — Nem nagyon ... — Tudja mit? — kérdezte egész testével a lány felé fordulva. — Várunk még három villamost. Ha addig sem jönnek — alászolgája! Rendben? A lány elnevette magát. — Nos? — sürgette a férfi. A lány habozott egy kicsit, ránézett a férfira, enyhén elmosolyodott, aztán hirtelen rá vágta: — Rendben. A férfiban ekkor ismét felébredt a játékszenvedély. Ez azonban már nem a gyerek játékossága volt, hanem a felnőtté, aki felteszi pénzét a kártyán, megfogadja a lovat, és várja, szorongva lesi, nyer-e. Ügy érezte, feltette az érzelmeit, feltette három villamosra, és ha nyer: övé a lány. Ekkor már tudta, vagy helyesebben maga előtt sem tagadta, hogy nagyon tetszik neki. Közben elment az első villamos, és a lány halk sóhajjal fejezte ki csalódását. A férfi szemében pedig lángok gyúltak, most már biztos volt benne, hogy nyer, nem érkezik meg a fiú, mielőtt a harmadik villamos is ideérne. A lány érez le a fél fi tekintetéből feléje áradó forróságot, testén enyhe remegés futott végig, mintha megsimogatták vo'na. Már ő sem akarja, hogy ideérjen — állapította meg magában diadalmasan a férfi, és örömmel fordította fejét a közeledő második szerelvény felé. Miután ez is elment, ismét ránézett a lányra. Tekintetében ekkor már nyoma sem volt az elképzelt kedves késése miatti bosszúságnak, nyíltan, leplezetlen örömmel és diadallal nézte a lányt. Gyönyörködött benne, s közben feszülten figyelt, nem hallja-e még a harmadik villamos zörgését.. Megsejtette, hogy már a helyzet hatása alá került a lány, tudta, most valami könnyű szédülést érezhet, azt, hogy forró szél kapta fel és lebegteti, még csak egy helyben, de talán már pillanatokon belül viharos tempóban fogja tovasodorni. Tekintetük most már hosszú pillanatokig egybekapcsolódott, amint szótlanul, feszült figyelemmel várták a harmadik villamost. A járatokat azonban ilyenkor már egyre nagyobb időközökben indítják, és a harmadik villamos sokáig nem jött. Hosszú percek teltek el, szemben velük, a Vidám Parkból már újabb lemez zenéjét árasztották a hangszórók, és a kisautókkal is új menetet indítottak. De a férfi nem bánta. Annál izgalmasabb így — gondolta magában. Hisz úgyse jöi. a fiú. Nem jöhet! Egész biztos, hogy nem jön, nem érkezik előbb ide. Mire pedig a lemeznek vége, itt lesz a villamos, és együtt fe’.szállnak rá. Pár pillanatig tartott, míg mindezt végiggondolta, és ezalatt szórakozottan nézte az egymást kergető, egymásnak ütköző kisautók Kavargását. Utána elmerült még egy kicsit győzelmének örömében, s abban a gondolatban, hogy lám, az élet sosem hagyja cserben, mindig újra meg újra kitárulkozik előtte játékos szépségében. A lány hangja térítette vissza figyelmét: — A magáé... szóval, akit maga vár, munkából jön? Ekkor még nem vett észre semmit, könnyedén legyintett: — A, dehogy. — Feri igen — mondta elgondolkozva, halk, komoly hangon a lány. — Feri — lebegett hangja a levegőben, a Feri, igen ... A férfi felkapta a fejét, es ebben a pillanatban már tudta, hogy hibát követett el. Igen, akkor, amikor az előbb néhány pillanatra hagyta kikapcsolódni a köztük keringő áramkört. Csalhatatlan megérezte, megtört a varázs, ettől a pillanattól kezdve már ismét semmi, az égvilágon semmi közük nincs egymáshoz. Fázósan összébbhúzta a kabátját, és fülére hirtelen elviselhetetlen erővel tört rá az ostoba zene, a motorzaj, az undorító visíto- zás. Távolról, nagyon messziről hallotta a lány hangját: — És ... lehet, hogy nem végeztek idejében ... Sokáig nem válaszolt, hosz- szú hallgatás után jegyezte meg tárgyilagos hangon: — Az bizony könnyen előfordul ... Ekkor lett vége a lemeznek. S ahogy magában megjósolta, pontosan • ekkor bukkant ki a kanyarból a villamos sárga, egyszemű arca. — Ha még itt lesz, amikor jön egy barna szemű lány, olyan színű hajjal, mint a nagyon finom dohány, mondja meg neki, nem volt türelmem tovább várni. — Jó, megmondom — mo- solyodott el a lány. Hangja belevegyült a harmadik villamos zörgésébe, mely ekkor állt meg előttük. Olvasás akadályokkal vagy anélkül Minduntalan visszatérő kérdés: hányán, mit, menynyit olvasnak, s időnként halkan azt is hozzátesszük: hogyan? S valóban így teljes az érdeklődési lista, amely akárhogyan is állítjuk fel a művelődő — sőt, a művelt — ember képletét, mindig a könyv, az olvasás iránti fo- kényoság kerül az első helyre. A helyzetet nálunk és másutt is a felmérések statisztikai adataiból lehet meghatározni, s ezeket az adatokat el is fogadhatjuk, mert ha nem is mindenkire vonatkoznak, jól általánosíthatók. S a számok azt mutatják, hogy kevesebben és kevesebbet olvasnak még hazánkban is, ahol pedig soha nem látott méretben szaporodott az olvasók száma, és a világranglistán sok nagy ország előtt állunk. Csak éppen nem ott, ahol lehetőségeink szerint kellene. . A megnövekedett anyagi jólét, a rendelkezésre álló számtalan kiadvány, s a könyvtári szolgáltatás sokféle kínálata közepette sem. És annak dacára sem, hogy olvasni — szinte — mindenki megtanul az iskolában. Vagy talán mindez mégsem elegendő? Hiszen a könyvvásárlás nem ösztön, ami velünk születik, hanem lassan kialakuló szokás, amelyet az otthon, a barátok, ismerősök és természetesen az iskolai hatás, vagyis a környezet formál ki. Kinél gyorsabban, kinél lassabban. De semmiképp sem egyik napról a másikra. Ám ha ez a kívánság kialakult is, az évente megjelenő könyvek bőséges áradatából a legutóbbi időben a kispénzűek nehezebben válogatnak. Bár ennek is van pozitív hatása: ha kevés a pénze az embernek. sokkal jobban megnézi, mire adja ki, azaz, igyekszik a legjobbat megvenni. Akik meg a könyvet eddig is az árával értékelték, most még pvorsahhnn találnak reprezentatív. ajándéknak és szobadísznek megfelelőt... A könyvtárellátottságot általában jónak minősítjük, az is, mert a többféle magasabb szolgáltatás mellett az adott településnek — falu. várok, városrész — lélekszá- mához viszonyítva elegendő számú és választékú könyvet bocsát rendelkezésre. De már a lakótelepek többnyire mostoha körülményeit mi indokolja? Vagy azt, hogy nincs olyan könyvtár, amely vasárnap nyitva tartana, de olyan igen, ahol még szombaton sem nyitják ki az ajtót. Pedig, főként faluhelyen valamikor — igaz, jó évtizedekkel ezelőtt — az ifjúság és egyéb egyletek könyvtáraiban vasárnap délután zajlott az élet. S könyvtárosaik — akik nem fizetésért, még csak nem is tiszteletdíjért látták el feladatukat — ilyenkor voltak valóban szellemi vezérei a maguk közösségének. A népes társaságban ilyenkor megfordultak olyanok, akiknek alig volt otthon egy pár könyvük, s teljesen a könyvtárra hagyatkoztak, hogy olvasási éhségüket kielégítsék, meg azok is, akik már szép számú saját könyvtárral rendelkeztek, de az — akárcsak ma is — mégsem elegendő, hiszen egy embernek, egy családnak nem lehet meg minden. Ezekről a régi könyvtárakról — melyekből nem egy működött községenként, hanem sokkal több — rengeteget lehetne beszélni, mert bár kicsinyek voltak, mégis a valódi művelődési központok szerepét töltötték be, sőt, a klubokét is egyben, ahol beszélgetés, eszmecsere folyt a legkülönbözőbb dolgokról. De most csak olyan értelemben esett róluk szó, hogy mindig akkor álltak a közönség rendelkezésére, amikor annak szüksége volt rá, vagyis az emberek szabad idejében. Tételezzük azonban fel, hogy minden tárgyi feltétel adva van: elegendő pénz és elérhető áru könyvek a vásárláshoz, és szinte korlátlan lehetőség a kölcsönzésre. Ügy tűnik, ezáltal így vagy úgy a könyv mindenkinek elérhető lenne, s ha hiányzik valami, az már csak az olvasási szándék. S ha ez nincs vagy nem elegendő, erre kell buzdítani, minden alkalmat megragadva. Ahogy tesszük is, eléggé változatos formában. Mikor kéréssel* mikor meggyőzéssel, mikor szigorú szentenciákat hangoztatva. Nem egyszer ítélkezve, hiszen felfoghatatlan- nak tartjuk, hogy aki írni, olvasni megtanult — tehát ismeri a betűket — az ugyan miért nem kíváncsi, miért nem akarja a könyvekben rejlő világ kincseit megának megszerezni ? És még sok minden mást gondolunk, csak éppen azt nem, hogy esetleg az is előfordulhat: léteznek emberek, olyanok, akik bár megtanultak olvasni, technikai értelemben mégsem tudnak. Most mindegy, hogy mi okból, de lassan, nehézkesen, fáradságos munkával rakják össze a betűket szavakká, s a szavakból hasonlóképp a mondatokat. A gyakorlott olvasó viszont ott tart, hogy a gyorsabb helyett a még gyorsabb olvasást igyekszik elsajátítani. Vagyis, ha jól megy valami, még inkább és még magasabb fokon kívánjuk űzni, ám ha szüntelen nehézségekbe ütközünk, s az eredm.ény igen csekély, hovatovább még a legtürelmesebbek is abbahagyják. Hacsak valami rendkívüli jutalom nem kecsegtet. De ugyan mi vonzaná a rosszul, darabosan, gyakor- latlanul olvasót a neki még hosszú és erős összpontosítást kívánó olvasáshoz? Nyilván, a könyvben rejlő történet a maga érdekes szépségével, amit meg is talál, ha a keresést nem sajnálja. Csakhogy: ehhez hasonlót ennél jóval kisebb, vagy semmi fáradsággal megkaphat behunyt szemmel pihenve a rádióból, esetleg kényelmesen végigdőlve a heverőn a televízióra függesztett tekintettel. Sok esetben pont ugyanazokat a regényeket — dramatizálva —, amelyek elolvasásához talán egy esztendő is kevés lenne. Mégis ez a mindnyájunkat csábító időtöltés — különösen az, ha a sportközvetítéseket, riport- és dokumentumfilmeket is ideszámítjuk — egy valamit nem pótol, és ez a könyv. S nem az olvasás arisztokratikus magasságba emelése, csúcsra állítása miatt. Közel sem. Hanem azért, mert a könyv, az olvasás egyedülálló élményt nyújt. Nemrég az egyik fiók- könyvtárban egy idősebb munkásasszonnyal beszélgettem. Mint régi és állandó olvasó azt mondta, neki azé. t a legfőbb passzió az olvasás — és nem a tévé, rádió, mozi —, mert a könyvet a saját elképzelése szerint dolgozza fel. A leírások, helyszínek az ő fantáziája által lesznek érzékletes képeiké, s a szereplőket ugyancsak a szerinte legodaillőbb személyeken át látja. És pontosabb magyarázatot keresve hozzátette: mintha ő lenne a rendező, a maga kedvére népesíti be, készíti el az előadást. Közben megáll, visszalapoz, elgondolkozik egy s máson, majd folytatja. Szóval ő is benne van az egészben, együtt dolgozik az íróval. Társának érzi magát. Röviden, tömören nem is lehetne jobban meghatározni azt, amiért soha semmi nem veheti föl a versenyt az olvasással. Vass Márta Fehér Mária: Virágének Ki a kéket ki a sárgát mind leszedi a virágát ki felveszi ki elszórja hervad, hullik minden rózsa ki megmarad szárán, épgn azt hervasztja már a szégyen. Ruzicskay György: Tessedik beteg parasztoknál
