Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

o 1981. július 26., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A kútfőtől a hídfőig Fábián Zoltán: Mesterek és kapcsolatok Az író legújabb kötetére, amely az Űj Aurora gondo­zásában jelent meg, műfaji változatosság, témagazdag­ság a jellemző. A 18 írás (tanulmányok, esszék, ripor­tok stb.) két fő tartalmi anyaga: az irodalom és a ze­ne. Nem véletlen, hiszen Fá­bián Zoltán egyrészt az Író­szövetség titkáraként számos olyan tény birtokába jutott mestereivel (Szabó Pál, Ve­res Péter, Darvas József) kapcsolatban, amelyek köz­zététele nélkül szegényesebb lenne a már elhunyt három nagy íróról kialakított ké­pünk, másrészt mint a ze­neelmélettel is elmélyülteb­ben foglalkozó író sajátos, egyéni nézettel közelíti meg a magyar zene élő és halott egyéniségeinek (Liszt, Bar­tók, Kodály. Szokolay) egy- egy alkotását; beleágyazva az életmű egészébe. Első mestere, atyai jó ba­rátja — mint nemzedéke számos írójának — Szabó Pál. Meggyőző erővel érzé­kelteti, hogy milyen nagy belső, alkotói harcot, vívó­dást jelentett számára, hogy kikerüljön' kezdő író korá­ban választott mesterének regényei és elbeszélései bűv­köréből. „Nehéz volt az epigonság nyavalyájából ki­gyógyulnom” — írja. S eb­ben is Szabó Pál segítette: „ ... rögtön, indulásom leg­elején elmondta nekem a maga tusakodását Móricz Zsigmonddal, s amikor írá­saimban okot talált rá, akkor figyelmeztetőül ismételget­te.” Megkapó hasonlattal mu­tat rá mestere magával ra­gadó humanizmusára: nép- és emberszeretetére. „Hatal­mas szőlőtőkéhez volt ha­sonlatos: termőkarjai sűrűn- szorosan befonták az egész országot, széjjelindázta szer­te Európába, de gyökérzete itt kapaszkodott meg, itt nyúlt le megmérhetetlen mélységig a váradi hegyek lába előtt, a Körös partján, ahol lent-lent, az áramló vi­zek alatt aranyat rejt a jó bihari föld." Veres Péterre „Két emlék” című írásával emlékezik. Mindkettő irodalomtörténeti adat. Az első a debreceni diák élménye, amikor az egyik önképzőköri ülésen — a háború kellős közepén — Veres Péter kijelentette: „Egy háborút nemcsak meg­nyerni, elveszíteni is lehet.” A másik pedig villanásnyi képet ad arról, hogy az öt­venes évek elején az orszá­gos irodalmi és politikai te­kintélynek is milyen átgon­dolt diplomáciai eszközökkel kellett harcolni az irodalom jó szolgálata érdekében. (Ko- dolányi János „Boldog béke­idők” című regényének meg­jelentetése!) A hosszú évekig Darvas József mellett dolgozó Fá­bián Zoltán három részből álló portréjában hiteles em­berközelségbe hozza a köz­ismerten tartózkodó termé-» szetű írót, akinek pedig ben- sejében — bár visszafogot­tan — állandóan ott élt a megmutatás vágya. A három rész közül legmegkapóbb a „Sáros úton”, amelyben egy közös szabolcsi útjukat, egy író-olvasó találkozó élmé­nyeit írja le. A nép és írófiá­nak felemelő összetalálkozá­sa volt ez. A nemzedéki társak közül a korán eltávozott Simon István utolsó napjairól ír lélekemelő lírüisággal. „A közös ars poetica” című fej­tegetésében meggyőző módon bizonyítja, hogy a tudomá­nyos-fantasztikus regények — bár sajátosan — az isme­retnyújtáson túl irodalmi igényeket is kielégítenek. Kulin György csillagászpro­fesszorral közösen írt mun­káik példáival erősíti ezt. A riport adta lehetősége­ket ökonomikusán kihasznál­va mutatja be két kiváló színészünk portréját: a „volt tányérsapkás vöröska­tona” Kőmíves Sándorét és a Tiborc alakjától elválaszt­hatatlan Bihari Józsefét. A kifelé tájékozódás és a tájékoztatás igényével ír a tragikus sorsú, huszonhat évet börtönben, internálótá­borban töltő görög munkás­íróról, Kornárosz Thémosz- ról. Ez a szándék vezeti an­nak a folyamatnak a bemu­tatásában is, amelyben fel­tárja, miként értette meg, miként fogadta be a bírák, hóhérlegények keze közül „a Tejúton eliramló” Vapvárov költészetét. Ki kell emelni azokat az írásokat is, amelyek a zené­vel kapcsolatosak, mert szá­mára nem a zeneszerzők éle­te a vonzó elsősorban, hanem zenéjük hatása. A zene Irán­ti érdeklődést, fogékonysá­got már a szülői házban megkapta. Ez a szubjektív hatás érződik, amikor a bar­tóki zenével való találkozá­sát írja le, vagy amikor vé­gigvezeti Kodály művészeté­ben a magyar népzenére épülő szintézisteremtő folya­matot, hogy Kodály — Fábry Zoltán szavaival — miként lett „praeceptor mundi”. Helytörténeti szempontból is érdekes és értékes a záróta­nulmány: a „Vésztői hídfő”. Bartók saját, rendszeres nép­dalgyűjtése Vésztőn kezdő­dött, amely életében „a híd­fő, ahonnan messzire elve­zetnek a felfedezőutak, az ő szerteágazó útjai, amelyek zenéjében végül mindig ösz- szetalálkoznak.” A kötet Filadelfi Mihály gondos válogatásé szerkesz­tésében jelent meg, színvona­las tipográfiai tervezője Pe- tőcz Károly. Tóth Lajos Hámor Vilmos: A homály felé Ahogy belépsz a házba, jobbra találod. A homály felé indulj, kezed az ajtó­kilincsről elröppent néhány legyet. Az ajtót bátran nyit­hatod, ritkán alszik a szoba lákója. Ágyban van ugyan, fején a ki tudja mikor kö­tött kendővel, alján kikandi­kál a fehér hajfonat. Föléha- jolsz, megcsókolod, sírni kezd: szégyenkezik, amiért délelőtt tizenegykor fekve ta­lálod. Az istenért se monda­ná, hogy a tegnapi meszelés gyengítette ágybafekvősre. Miattad meszelte ki a szo­bát, mire elrakodott, ’tíz is elmúlt. A friss mész, mit érhálós kezek reszketése rajzolt a falra, szanaszét szórja illa­tát, körbetáncolja az ágyat. Az ágy! Szegény nagyanyád mit álmodhatott rajta az el­ső éjszakán? Már ő sem em­lékezik vissza, évek rakód­tak reá azóta, nem is ke­vés ... Férjének, nagyapád­nak új fekvőhelyül a fony- nyadtvirágszagú kert csöpp­nyi mélye jutott, nagyanyád magára maradt, persze nem egészen magára, a konyhát és a másik szobát élik ama­zok, de ő most fekszik a ha­talmas ágyon, moccanatlan. És hiába a mész illata, a le- vegőtlenség körbefonja nya­kad, fojtogat. Ablakot nyitsz, ajtót csuksz. A fény, mint hí­vatlan vendég tétován set­tenkedik a szobába. Most lá­tod csak: az asztal szerény terítékén legyek lakmároz- nak. Jóllehet, nemsokára var­jakká híznak, lám, már ka­csingatnak is az ágy felé, nagyobb falatra éhesen. „Csukd csak be, ne hall­jam, mit beszéltek!” — hal­lod a konyha felől. Fiatalsá­god nem tűri az igaztalant, kiszólsz, hogy a huzat mi­att... Az ágyról nyolcvankétéves hang reszketi: „Mindig ezt csinálja. És enni se ad ...” Megtudod, hogy hajnalban ivott egy pohár hideg teát, a fia hozta be neki, a fia, aki a mezőn dolgozik. Megkér­dezed, főzz-e tojást? Köny­nye szájáig ér, úgy válaszol: „Nincs nekem tojásom, kis- unokám. Semmim sincs már.” „De hisz a ház a magáé, mama!” — mondod te, mire ő: „Azt is a nevükre írat­tam, azt mondták, hogy úgy van az jól.” Elhallgat. A csend a be­szűrődő ebédillattal diskurál, hangtalanul. Csak te hallod. Tehetetlenül vizslatod a fe­kete kendő ráncaiba bújt ar­cot, keresed két szemét, mely úgy gyűrűzik a könnyektől, mint a Duna, amikor kavi­csot hajigáltunk bele. A Du­náról eszedbe jut a nyár, a nyárról megint ő, a nagy­anyád: micsoda ebédeket fő­zött neked, amikor náluk nyaraltál. Akkor még fürgén járt-kelt. Kérted akkoriban, fusson versenyt veled, s fu­tottatok a napsütésben. Bol­dog voltál, íjiert lemaradt. Most szégyenkezel. De miért te? „Mindjárt visszajövök, mama!” Kimenekülsz a szobából. Az udvaron epilepsziás macs­ka, vörösen habzik a szája. „Még ez is!” — gondolod. A kertbe rohansz, ahol egykor te is kapálgattál. A fáról leszakítasz két almát, vissza a homályba. „Hoztam almát, egye meg!” — nyújtod felé. „Nem vette észre? — kér­dezi. — Mert ha észrevette, megmond a fiamnak”. Eszedbe jut egy este. Azt hitték, alszol már. Nagy­anyád azt mondta édesapád öccsének: „Ne vedd el azt az asszonyt, nem kell az ne­künk!” Igen, az az asszony ott a konyhában, az uralkodik. S nagyanyádnak már csak ez a szoba maradt. Az ágyról újra fölröppen a reszkető hang: „Nem vette észre?” „És ha észrevette? A ma­gáé is az alma, egye csak meg!” Nyújtod újból az almát. Könnye megint kicsordul a szemmederből. „Nem tudom én megrágni” — sírja és mu­tatja, hogy nincs mivel-. Ta­lán meg is ijedsz tőle. Ér­zed, témát kell váltanod. „Három hét múlva férjhez megyek, mama!” — mondod, és meghívod a lakodalomba. „Ügyse érem én azt meg...” „Dehogynem! Majd eljö­vünk magáért kocsival.. Újból csend rakodik rá­tok. Egy percig? Tízig vagy húszig? Csak nézed őt, ő meg téged. Egyszer csak ajtó nyílik, jön a menye, hogy kész az ebéd, menj enni. A nagy­anyádra nézel, hogy vele mi lesz? „Neki is hozok, ha elfo­gadja persze. Olyan főztem a mamának, amit...” Hirte­len abbahagyja a nyájasko­dást. „Panaszkodott megint, ugye? Ugye panaszkodott?” „Nem vagyok éhes” — mondod, hogy menjen már ki a szobából, ami még a nagy­anyádé. Nem sokkal utána te is kiosonsz, elszaladsz a boltba kalácsért meg vajért. Oly mohón eszi a kalácsot, mint annak idején te, meg­éhezve az egész napi játszás után. Sajnálod és gyönyör­ködsz is benne egyszerre. A délutáni vonat, amivel utazni akartál, nélküled húz ki az állomásról. Megvárod, míg elalszik, megcsókolod az arcát, s csak utána indulsz a vonathoz. Menj el hozzá máskor is! Látni akar, enne is a ke­zedből. Ahogy belépsz a ház­ba, jobbra találod. De hisz úgyis tudod: a homály felé... Antalfy István: Levél Ha vagyok is, nem én vagyok. Énhelyettem a csillagok. A kiáltás sem az enyém. Nem vagyok jajszó, költemény, vagyok talán az érkezés, a feltételes létezés, vagyok a leomló falak, vagyok az elmúló salak, vagyok nemlétező idő, vagyok a táguló tüdő, vagyok a vér, az értelem, vagyok az illanó jelen, mégis én vagyok, — én vagyok, s nem helyettem a csillagok! Emlékezés Molnár C. Pál festőművészre Nyolcvanhét éve született Battonyán. Odatartozását mindig fennen hangsúlyozta, szülőhelyén képtár meg­nyitását szorgalmazta életművének bemutatására. Ősz­szel, amikor a megjelenésének 20. évfordulóját ünneplő kulturális mellékletünk gyűjteményes tárlat bemutatását tervezte azok műveiből, akik a Köröstájban is szívesen publikálnak, kész örömmel adta két remek' festményét a szeghalmi kiállításra. Érdeklődött a vidék művészeti életéről, és budai műtermében sokáig beszélgethettem vele életéről, művészi elveiről, életútjáról, melynek több kiemelkedő alkotását is láthattam. Az ünnepi tárlat után levélben kereste fel szerkesztő­ségünket, a következőket írva: „örömmel járultam hoz­zá a szeghalmi ünnepségek sikerének biztosításához szerény műveimmel, csupán azon búsulok, hogy a kiál­lítás ideje olyan megpróbáltatások körülményei közé ke­rült, hogy nem lehettem ott. De hát talán éppen ezért emlékezetesebb fog maradni. Szíves üdvözlettel híve: M-C. P.” A festő eltávozott közülünk. Itthagyta azonban kü­lönleges véleményét a képzőművészet és közönsége kap­csolatáról, a művészet hitét hagyta hátra, nem éppen kis tanulságul. ^ „Ha kép elé állsz, ne az Értelmeddel közelíts hozza, Érzelmeiddel állj vele szembe. Ne a logika legyen irány­tűd. Nem keresztrejtvényeket kell megfejtened, nem ma­tek-egyenleteket megoldani és nem (esetleg hibásan) be­táplált komputer-rejtelmekkel beérned. Bízd magad vá­lasztott művészedre, ö tudja és ismeri a biztonságos át­kelőhelyeket, nem vezet ingoványos lápok felé, melyek felett tünékeny lidércfények viliódznak." Molnár C. Pál művészete nem tünékeny lidércfény. Érték, közös kincsünk. Általa az alkotó van itt közöt­tünk, velünk és értünk. Ahogyan élt. Sass Ervin Szúdy Géza: Igazságba mártott toll Amit írok nem én írom A Föld írja önmagát általam Mártsd magad toll az igazságba Mártsd a reménytelenségbe Ne botladozz A Föld írja önmagát általad A Föld vagyok ki a fény Vékony hártyáját Phosphoros Hordozom Az élet leheletfinom membránját Rezegtetem A hangom alig több a csendnél Létem a nemlétnél Amelybe könnyen tűnik át Kiáltanék de a süketség Ezer fényévnyi falai Körülfognak Hallatszik-e túlnan a hangom Mely nem több a hajnali feUzél Sóhajánál A leperdülő levél neszénél a Vastag avarban Kiáltanék Szavaim üzenetét Veszik-e valahol Van-e fészke az értelemnek az Univerzumban Még egy mely Megfejtheti sorsom Ha szavam a csöndbe Létem a nemlétbe tűnik át Ha átváltozik az emberi kor Ember nélkülivé A homo laboráns Homo defunctus -szá kinek Temetetlen csontjain átfütyül A sivatagi szél Molnár C. Pál: A Pacsirta pihenője

Next

/
Thumbnails
Contents